←Vissza

 
 
 
 
 
 

Tallár Ferenc
AZ IDEGEN ÉS A MÁSIK
(részlet)

"Az ellenség éppen a másik, az idegen - írja Carl Schmitt -, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, úgyhogy szélsőséges esetben konfliktusok lehetségesek vele..." Ezek szerint az ellenség nem erkölcsi, esztétikai vagy gazdasági, hanem egzisztenciális minőség, "minden résztvevő egyedül maga döntheti el, hogy az idegen más-léte a konkrétan fennforgó konfliktushelyzetben az egzisztencia saját fajtájának tagadását jelenti-e, és ezért az idegent elhárítja, vagy harcban legyőzi, hogy megőrizze az élet saját létszerű fajtáját". Ma divatos szóhasználattal ezt úgy mondhatnánk, hogy a politikai ellenség, azaz "az egzisztencia saját fajtájának tagadása" elsősorban identitásunk kérdése. De ki idegen, másik, aki egy nép identitását fenyegetheti? A Schmittre jellemző formális meghatározás alapján erre nem adható konkrét tartalmi válasz, ám a 20. század egyik meghatározó, és Schmittől távolról sem idegen diskurzusában megjelölt a par excellence idegen: az örök vándor, a hazátlan, az utakon bolygó zsidó.
    Szemünk előtt kell ezt tartani, ha fel akarjuk mérni annak jelentőségét, hogy Taubes épp az idegenben látja a zsidó eszkatológia központi fogalmát, amely Pál politikai teológiájának szellemi hátterét adja: "Az idegen az apokaliptika első nagy ősszava, és teljességgel új az emberi beszéd történetében általában". Az "idegen-lét azt jelenti: valahonnan máshonnan származni, az Ittben nem otthon lenni. Ez az Itt az idegen és a nem otthonias. Az az élet, amely ebben az Itt-ben tartózkodik, az idegenben találja magát, és az idegen sorsát szenvedi el." Ám az idegenség felvállalása egyúttal megbarátkozás az idegenséggel. Épp az idegenségnek, a meg nem felelésnek és az egybe nem hangzásnak a zsidóságon belül eleven tapasztalata ad különös jelentőséget az idegen, a jövevény befogadásának. "A jövevényt ne nyomorgasd; hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mivelhogy jövevények voltatok Egyiptom földjén." (2 Móz 23,9).
    De Izráel nem csak Egyiptom földjén volt idegen. Az Úr első szava Ábrahámhoz, Ábrahám kiválasztása, egyúttal Ábrahám kihívása és elhívása is: "Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok neked". (1 Móz 12,1) Azóta Ábrahám fiai, miként az Ember az Édenből való kiűzetése óta, úton vannak, a cél felé tartva, de a cél előtt, eredet- és végpont között, az idegenségben bolyongva. Így születik meg - írja Taubes - a nép új eszméje, melyben a nép és a föld közötti kapcsolat eloldozódik. Hiszen az út köztes létében, s még inkább az egyiptomi, majd a babiloni fogságban "hiányzik a földbe gyökerezettség és az államiság köteléke. Épp így teljesedhet ki azonban a prófétálás, mert az intézmények és a hatalom, melyek saját országában akadályozták, a száműzetésben hiányoznak. Ezékiel, a száműzetés prófétája számára világossá válik, hogy az államba és a földbe eresztett gyökérzet elhibázott volt, és így teljességgel kiszakítja a nép fáját régi, földi birodalmából, és minden természetes növekedés hallatlan kifordításával, gyökereivel felfelé ülteti el újra." A nép új, "magasabb, szellemibb és intenzívebb" létmódja jön így létre, amely azonban nem politikai, és a földi lét idegenségéből kiszakadva lel új hazára Isten országában.
    A transzcendálás mozzanatát, égi és földi, szent és világi sajátos feszültségét közvetíti az Újszövetség eszkatológikus vonulata is. Ahogy az Úr elszólította Ábrahámot földjéről, kiszólította rokonságából és atyja házából, úgy szólítja ki Jézus is tanítványait. De a kihívás-elhívás tipológiai azonosságával a minket érdeklő ó- és újszövetségi analógia természetesen nem ér véget. Ahogy a babiloni fogság idején Izráel fája kitépetik a földből, hogy gyökerével az égnek fordítva ültessék el újra, úgy szakítja ki Jézus igehirdetése és a ráépülő vallási gyakorlat most az egyes embert a maga földjéből és partikuláris erényközösségéből, hogy egyedül Isten elé állítsa, akinek majd "mindegyikük magáról ad számot" (Róm 14,12). Így jön létre - mondja Troeltsch - az "Istenben lehorgonyzott" individuumok "radikális vallási individualizmusa", mely a "magát Istennek erkölcsi engedelmességgel átadó, és ez által az individuumot metafizikailag lehorgonyzó és elpusztíthatatlanná avató hitből" fakad, s egyúttal lehetővé teszi a partikuláris közösségük idegenségéből kilépő, individualizált egyének új típusú szolidaritását, a keresztény communitas kialakulását. Az Újszövetség nagyszabású individualizációs folyamata először az idegenségbe, a világon kívülre, a liminalitásba taszít tehát, hogy ott, a határon, horgonyomat az "egészen Másba" vetvén, a Másik válaszra váró, felém forduló idegenségében végül a sajátomra leljek, és meghaladva minden barát/ellenség szembenállást, az idegenben társamra találjak.
    Amikor imádkoztok - mondja Jézus -, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót s imádkozz titokban mennyei Atyádhoz. S mennyei Atyád, ki a rejtekben is lát, megjutalmaz." (Mt 6,5-6) Nem az számít tehát, kinek mutatkozol embertársaid szemében és ítéletében, hogy miképpen "szerepelsz" a zsinagógában és az utcasarkon. Aki Isten elé lép, többé nem egy társadalmi identitás hordozója: nem rabszolga, nem szabad, nem farizeus, nem szadduceus, nem vámos. Sem rokona, sem ismerőse, sem utódja, sem boldog őse senkinek. Kilépve státusaiból és szerepeiből, az "új ember" elhagyja a kölcsönös elvárások intézményesült világát.