←Vissza

 
 
 
 
 
 

MÉHES KÁROLY
SZEGÉNY DEZSŐ BÉCSBEN
(részlet)

Május 1.

Megkezdem hát életemet mint Kosztolányi Dezső.
    Nem mintha valaha is méltó lennék e kierőszakolt reinkarnációra - ha csak a puszta igyekezet nem méltányolható. Miszerint a vágyak legalább a képzelet útján haladnak a valóságban soha el nem következő beteljesülésük felé.
    Íme, egy fiatal évszázad (nagyjából stimmel), egy ifjú ember (félig stimmel, már kettő fiatalember [ama 19 éves mellé még egy 17 éves is] telne ki belőlem), és egy nyugtalanítóan hatalmas város, amiben az a csapda, hogy ismerni véljük: a szomszédos Bécset, ahol a mai napig is az ezerszer áldott és elátkozott Monarchia szelleme lebeg, és agg császárunk ugyanúgy ügyel ránk bozontos szemöldöke alól vizslatva ezernyi szobor-szemével, mint száz évvel korábban. A Dezsővel még egy levegőt szíttak.
    De lehet készülni rá, szinte kierőszakolni a déj? vu-t, hogy az immár eltűnt életéről meggondolatlanul dokumentumokat hátrahagyott 19 éves ifjú ember bőrébe bújva ismét megelevenedjék ez a Bécs. Egy város, amelyik talán nincs is, mindenesetre kétségbeesetten kell egyensúlyoznia múltja és jelene között, és ezen a libikóka-hintán rettenetes erő szükségeltetik, hogy legalábbis vízszintesbe hozhassuk a mát a múlt seregnyi árnyalakjával szemben.

Május 9.

Győzelem napja, a hírekben bemondták, Moszkvában most először nem jelent meg egyetlen világháborús veterán sem az ünnepségen, ez a történet is lassan végére ér. Egy idő után nem lesz eleven emlékezet, csak papiros, filmszalag, és a jövendő agyvelők kénytelenek ezeknek hinni.

*

Amikor reggel a metró megállt a föld alatt, és eszembe jutottak a katasztrófafilmek, az elképzelhető vég, s számba vettem gyorsan, ki mindenkit is sajnálnék többé sose látni, ott volt a sorban a halott Kosztolányi Dezső, szomorkás mosollyal, kissé lehajtott fejjel, mintha kérlelt volna: legalább az ő kedvéért maradjak még. Levelet írt gyorsan (nem mondom meg, milyen színű téntával):
    "Kedves Méhes,
    Rettenetes kétségek gyötörnek, bele lehet-e bújni másnak a bőrébe, hol van az élet, a túlélés határa? Hol kezdődök és végződök én, hol a másik, aki személyként, alkotó művészként is lehet vágyott tartomány, természetesen mindennemű erotikus felhang nélkül (bár..., ezen még gondolkodnom kell, félretéve minden berzenkedésemet és szégyenérzetemet). Baudelaire-t és Byront fordítok, s lám, rá kell döbbenjek, mennyire nem egyszerűen a szavak, de még csak nem is a ?hangulat?, az ?érzés? tökéletes megfeleltetéséről van szó, hanem - ezer bocsánat pathetizmusomért - az Embert kell előállítsam: tudjam, ismerjem, ki ő, miféle örömében vagy fájdalmában írta sorait, sőt: amikor nem írt, akkor mit és miképp cselekedett, vásárolt-e aznap cipőpertlit, vagy csak bosszankodott amiatt, hogy nem tette meg... Látja, drága barátom, ezerfelé kapkodnak, verdesnek a gondolataim, s nem lehetetlen, miközben a legtökéletesebbre törekszem, elveszek a részletekben, s egyszerre nagyobb fontossággal bír majd a cipőpertli-ügy, mint a vers - mennyire félek ezért magamtól! Mégse szabad csüggednünk, erősítgetem a lelkem, a csüggedés és kedvvesztés a legnagyobb luxus, ezért Önnek se kívánhatok mást (pathetique numero 2.), mint nálamnál erősebb jellemet és végletes elszántságot:
Kosztolányija"

Május 10.

Az egyetemi kampuszon.
    Miniszoknyák és kosármelltartókba préselt keblek, napszemüveg mögé bújtatott szemek, mintha a tekintet ebből a szempontból mindegy is volna. Ülnek a padon kinyújtózkodva, napoznak, olvasnak, esznek, nevetnek.
    Vizsgálni kellene, vajon az oktató, a tanársegéd, az adjunktus és a professzor urak hány százalékának megy tönkre a házassága csak azért, mert mindig új és új 18-23 éves lányok veszik és rajongják őket körül, elég évfolyamonként egy fél tucat. Olyan buta és csúnya tanár nincs, akiben néhány buta és csúnya lány ne látná meg a zsenit.
    De hiszen egytől egyig szépek, nem is tudom, miről beszélek.