←Vissza

 
 
 
 
 
 

Ács József
OLVADÁS UTÁN


Ezen a tavaszon végleg ott kellett hagynom
lebontásra ítélt szülőházamat.
Mint lenyelt fémtárgyak a boncolásnál,
egy kartondobozból megint előkerültek
gyermekkori fényképeim.
Néhány napig elnézegettem az arcokat.
Egyre zsúfoltabbak lettek tőlük az álmaim.
Aztán egyszer csak lemaradtam az életemről,
rázkódó szekérről sárba hulló bőrönd:
kiszóródott belőle mindenféle holmi,
cukorspárga, tollak, ócska kiskanál,
végül kettényílva szétterült a földön.
Nincs már értelme elpakolni.

Minden fénykép egy tönkrement falióra,
mely mindig az utolsó percet mutatja:
rokonok dőlnek hátra az asztal mögött
a vaku villámcsapásától halálra sújtva.
Az orgonabokrok tövébe guggolva
tavalyi hóból gyúrt golyót szorít kezébe nevetve anyám.