Belső ruhatár
KÁMÁN BALÁZS  Sötétben a hangok

Ezt így még nem hallottam. Ezt a rengeteg hangot.
A forró nyári nap késő estéjén megelevenedő város lármáján is átsüvítő világűr-zajt. Tudtam, hogy ilyenkor alkonyat után minden kiereszti, ontja magából a hőt - nemcsak a beton, a vakolt tégla, a kő, az üveg, a cserép, a bádog, de még a locsolóvíztől is meleget párálló fű; hát még az emberi test -, ám ebben a mégiscsak másféle, már nem izzasztó, inkább borzongató melegben mintha egyszerre megelevenedne, amit addig eltikkasztott, leterített, kiégetett a tűző nap. Sötétedés után mozgalmasabbak és hangosabbak az utcák meg a házak. Ezt tudtam. Hogy a szemközti villából és a kis kertünket két oldalról kerítő három- meg négyemeletes házak kitárt ablakain ilyenkor gáttalanul ömlik, összeadódik, visszhangosan örvénylik a mindenféle zaj: jól megkülönböztethető az alumíniumfazék meg a fedő csörömpölése a porcelántányérokétól, az evőeszközök meg a poharak koppanása, az is, hogy kövön vagy parkettán törik az edény, de eldönthetetlen: a kétségbeesett-vad ordítás, hogy "hagyjál!? érted??  hagyjál békén!", valódi vagy tévébeli. A pofoncsattanást, a visítást, "állat!? szemét állat!", és a riadtan mélyebbre váltó, szinte hörgő hangot, "te akartad? nem nyugszol? sohase nyugszol addig? te akartad", telefoncsöngés vágja el - márpedig akkor játszott. A felrepedt száj, a vércsík - lehetetlen nem képzelni - maszkmesteri munka. Vagy mégis igazi? A telefon csöröghet itt, a szomszédban, és csöröghet a filmben. A részletek, külön-külön minden effekt cserélhető: ez most adásban megy, ez meg a tegnapi adás élő utánzata; a pofon és a hörgés valódi, a telefon és a fenyegetés, "megöllek!? a végén úgyis megöllek!", játszott. Vagy épp fordítva. Vagy az egész filmjelenet - vagy ott, abban a lakásban nem is szól a tévé. Másik ablakból pisztolylövés, lónyerítés, egy lángoló tanya zihálása hallatszik. Még a konyhából a szobába kiáltott kérdés, hogy "kérsz dinnyét?", a leginkább élethű. Az is mesterkélt.  
    Sötétben valahogy akadálytalanabbul terjed a hang, utcától utcáig, háztól házig, a mentő vagy tűzoltó szirénázása például nagyon messziről hallatszik. De a távoli suttogások is elérnek. Monitorzúgás, macska-surranás, egy mosógép a lefolyóba ereszti a vizet, hallom a hörbölést, aztán a centrifuga rángását. Az oszlopok között kifeszített vezetékek úgy zizegnek, mint a csillagok. Legalábbis hasonlóan. A csillag-cirpelés ugyanis féktelenebb, tombolóbb, az elcsöndesedést ígérő sötétet keresztül-kasul hasogatják az egyenként talán finom   duruzsolásnak tetsző hangok - csakhogy nincs egyenként.       
    Ültem még éjfél után is a kert-teknőben - körben a házak, fölöttem az űr, így szinte minden hang fentről jött, és mintha csupa fül volnék, pontosabban egyetlen nagy fül a párnázott, hátradönthető, fehér műanyagszékben, és kényszeresen válogattam, csoportosítottam a hangokat. Ez tücsök-, ez inkább kabócazene, ez denevér suhogás lehet, mert a madarak már réges-régen elültek, egy utcával arrébb kutya ugatott, autóduda jelzett három rövidet, valaki csiklandósan kuncogott. Még zörögtek lábossal és mosógéppel, a televíziók is öntötték a robotharc zajait - fém horpadt, üveg csörömpölt, lángszóró süvített, a kormos arcú, haját varkocsba fogó, borostás  hős időről időre szerelmesen brummogott, a lány meg biztatóan-ingerlően mézes szavakat csorgatott a férfi mellére -, az egyik lakásban valami heavy-metal dübögött, "nem lehetne csöndesebben?!"; láttam az elhúzó repülőgépek piros villogását, de azok némán haladtak fölöttem. Mintha a Tejút ködgomolyainak zizegése és a csillag-bacchanália elnyomhatná a motor meg a propeller dobhártyarepesztő hangját.
     Nem olvadozhattam ámultan, lehetetlen volt akárcsak meghatódni a túl zajos, túl zsúfolt színjátékon, mert füllé változott énemnek mindent tehetetlenül fogni kellett. Olyan kiszolgáltatottan füleltem és lajstromoztam a hangokat, ahogyan az utcai plakátok szövegét olvassa az ember, ahogyan védtelenül rányitja szemét minden mocsokra - és közben gyanítottam, hogy mégiscsak azért hallom az űrpor-szitálást, a csillag-zsivajgást meg az éterben fúvó, pihegő, surranó, csupa láthatatlan valaminek a csápolását, ujjongását és jajongását, mert most fül vagyok, minden létező radarnál rafináltabb, fehér kerti székbe pottyantott fül, s mert sötét van. A sötétség maga, mint a bálna, nyelte és engedte a mindenséget. A be- és kiáramlás süvítését hallottam.