←Vissza

 
 
 
 
 
 

Bíró Béla
SHAKESPEARE A VÉGEKEN
(részlet)

Kállay Géza az irodalomért a filozófia, a filozófiáért az irodalom szeretetével rajong. Ez a kettősség nemcsak attól óvja meg, hogy az elmélet ismert túlzásaiba essen, de attól is, hogy a művészek hagyományos elméletellenességét a kelleténél komolyabban vegye.
    Az irodalomtudomány divatos irányzatainak képviselői ugyanis, Heideggerre alapozva, úgy vélik, hogy "nyelvünk határai világunk határai", az emberi valóság "faltól falig nyelv". Kállay Gézát - bár őt magát is főként a nyelv határvidékei érdeklik - irodalom-érzékenysége megkíméli ettől a tévképzettől. Wittgenstein filozófiáját továbbgondolva eleve úgy véli, hogy a nyelv nem pusztán kifejezi, hanem megjeleníti, sugallja, sejteti azt a valóságot, mely pusztán nyelvi eszközökkel soha nem fejezhető ki, legalábbis megnyugtatóan nem. Vagyis a kimondhatatlan feltérképezése a mögötte rejlő valóság fogalmakon túli megragadását is segítheti.
    De Dantóval sem azonosul, aki szerint a filozófiának sikerült, illetve sikerülhetne úgymond "kisemmizni" a művészetet. Danto arra gyanakszik, hogy "...a filozófiák végső soron büntetőintézmények, melyek leginkább egy szörny féken tartását szolgáló - azaz valamiféle súlyos metafizikai veszélyt elhárítani igyekvő - labirintusra emlékeztetnek...", s úgy véli, hogy éppenséggel "az esztétika az az eszköz", mely a művészettel "elbánhat". A posztmodern művészetelmélet látlelete Danto megfogalmazásában így hangzik: "A művészet végső beteljesedése [...] saját filozófiája." "S ha ez így van - teszi hozzá -, akkor bizonyos értelemben a művészet véget ért", hiszen "...a tárgyak (a műalkotások - B. B.) nullához közelítenek, ahogyan elméletük a végtelenhez közelít, vagyis voltaképpen nincs is más, mint elmélet, a művészet végül feloldódik az önmagára vonatkozó tiszta gondolatban, s csak saját elméleti tudatosságának tárgyaként őrződik meg valami belőle."
    Kállay Géza könyve ezzel szemben azt sugallja, hogy a művészet és az elmélet nem falhatják fel egymást, sőt, meg sem lehetnek egymás nélkül. A művészet és a filozófia (és filozófián ebben az összefüggésben továbbra is az ún. tudományosan megalapozott elméletet értjük) egyszerre jelenik meg, együtt formálódnak már Platón óta (a rajongás és a gyűlölködés által egyensúlyban tartott) folytonos kölcsönhatásban. De bármily közel kerülnek egymáshoz, egy valamiben mindig és elkerülhetetlenül különbözni fognak: a tudomány csak végső fokon érheti el azt, ami a művészetnek éppenséggel a kiinduló pontja: a teljességet. A tudomány mindig csak a világ valamely részletét vizsgálja, még akkor is, ha olyan a "teljességgel" rokon értelmű fogalmakat vizsgál, mint a "lét" vagy a "világmindenség". Ezek esetében is kénytelen elvonatkoztatni. A művészet ezzel szemben, koncentráljon bár a valóság mégoly apró részletére is, egy önmagában teljes, mert a létezés egészére nyitott képet jelenít meg, melyet az olvasó minden befogadás során teljes, mert intuitív egységben szemlélt világgá formál.
    A művészet és az elmélet manapság tapasztalt "egybeolvadása" ezért nem föltétlenül végérvényes, és azt sem föltétlenül jelenti, hogy a művészet pusztán az elmélet tökéletlenebb változata, vagy hogy a tudományt az alapjául szolgáló művészi intuíció puszta sterilizálásának kellene tekintenünk. Jelentheti viszont, hogy a pusztán logikai-mennyiségi alapelvekre épülő modern tudomány módszertana a valóság egészének leírására ez idő szerint egyszerűen alkalmatlan. Az egyes tudományok világképei sem egyenként, sem összességükben nem szolgáltathatják a világ képét. A műalkotásként fölfogott filozófia sem egyéb, mint a filozófia narratívává formált, azaz valamely elbeszélő médium által közvetített, eredendő egysége. Voltaképpen ezzel kísérletezett Wittgenstein és Heidegger is.
    A művészet ma is azért szükséges, mert vannak dolgok, melyekhez a logika, a nyelvészet, és a természettudományok eszközeivel nem férkőzhetünk közelebb. Az irodalom nyelve, mely nem ellentmondásmentes logikai struktúrákból építkezik, mint a tudomány, hanem éppenséggel a lét és a nyelv ellentéteiből, alapvetően a paradoxonok nyelve. Az állítás, mely képes bennünk a létezés legteljesebb intenzitását felidézni, valamilyen értelemben mindig paradox. A közvetlen valóságot azonban törvényszerűségek irányítják. S ezek pontos leírására a tudomány racionális és empirikus módszerei az igazán alkalmasak. Csakhogy ezek a módszerek a horizontig meghosszabbítva éppúgy paradoxonokra vezetnek, mint a művészet alkotásai. A világ mint Egész tehát a tudományos megközelítésnek (legyen szó filozófiáról, természet- vagy embertudományokról) makacsul ellenáll: kétértelműnek mutatkozik. A paradoxont mint a világ szerkezeti alapelvét legharmonikusabban a művészet képes magába építeni, oly módon, hogy azt önnön szerkezeti alapelvévé teszi.
    De mert a tudomány gondolatmenetei a horizontig meghosszabbítva (és mi a filozófia, ha nem éppen ez a meghosszabbítás?) paradoxonokba torkollnak, a filozófia és a művészet annak ellenére is kiegészítik egymást, hogy ugyanahhoz a dologhoz, a világhoz ellentétes irányokból közelítenek. Az egyik a kezdet, a másik a vég felől.
    Kállay Shakespeare-könyvének legnagyobb erénye, hogy külön-külön, minden dráma kapcsán rátalál azokra az ellentétekre, amelyek a formál-logikai megközelítésnek makacsul ellenállnak, és ezekből bontja ki, nemcsak a műalkotás jelentését, de azt a filozófiai gondolatot is, amely az ellentétekben implicite megjelenik.
    Az ő Shakespeare-je hosszú évszázadokkal előttünk fedezi fel Wittgenstein és Heidegger filozófiájának magvát. A szerző ezt minden elemzett dráma kapcsán (hogy egy Kállay által nem kedvelt szókapcsolattal éljek) szinte már "kétséget kizáróan" bizonyítja. A felismerés azonban nem korlátozható Wittgensteinre és Heideggerre, a bizonyítási eljárást a korábbi korok Shakespeare-kutatói is elvégezhették volna, sőt gyakorta el is végezték. Marx és követői is Shakespeare-ben látták a marxizmus egyik legjelentősebb előfutárát (lásd Almási Miklós drámaelméleti munkáit), ahogyan Shakespeare drámáiból a teológiai gondolkodás is a Gondviselés működésének "hiteles" megjelenítését olvasta ki (lásd: Martin Lings). S ez a lehetőség nyilvánvalóan az eljövendő korok kutatói előtt is nyitva áll, azaz Shakespeare-ben ők is koruk legjelentősebb filozófusainak legfontosabb előzményét pillanthatják majd meg.
    Shakespeare életművében következésként és lényegileg a filozófia történetének teljes múltja és teljes jövője benne foglaltatik. Shakespeare elmélyült tanulmányozása - persze a Kállay-féle felkészültséghez hasonló elmélyülésre gondolok - akár fölöslegessé is teheti a filozófiai stúdiumokat. Vajon, ha valaki nagyon nekiveselkedik, kedvence életművén - lehet Szophoklész, Dante, Cervantes, Rabelais, Stendhal, Balzac, Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Csehov - ugyancsak képes volna mindezt bemutatni? Egy idő óta különben is közhellyé vált, hogy a művészeti alkotások nem változatlanok az időben. A későbbi (művészeti és filozófiai) remeklések részévé válnak a valamikor létrejött műalkotásnak - ahogyan a korábbiak, amelyeket követtek, vagy éppenséggel elutasítottak. Ezek akkor is "részei" a műnek, ha a szöveg közvetlenül nem utal rájuk. A szerzői és az olvasói tudat metszéspontjában létrejövő konkrét-aktuális műalkotás mintegy beszippantja, magába építi őket.