←Vissza

 
 
 
 
 
 

Mesterházi Márton
NÉHÁNY CSODÁLATOS ÉV
Terroristaként kezdte, alkoholistaként végezte, ragyogó tehetség volt
egy szürke korszakban - Brendan Behan 1923-1964

(részlet)

Pár hetes korában mutatták meg az apjának. Ehhez ugyanis ki kellett vele sétálni Kilmainhambe, a börtönbe, ahol Stephen Behan a büntetését töltötte mint polgárháborús IRA-katona (a foglyok a britekkel megegyező Szabadállam ellen lázadtak fel. "Diehard" volt a nevük akkoriban; radikálisnak hívná őket a mai sajtó; én a "körömszakadtig köztársasági" kifejezést használnám).
Brendan Behan szinte beleszületett az IRA-ba. Anyja mélyen katolikus, harcosan köztársasági honleány, híresen jó dalos, aki egész repertoárját megtanította gyerekeinek. Anyai nagybátyja, Peadar Kearney lírai, humoros és hazafias balladák írója, ő jegyzi az ír nemzeti himnuszt is - bár nagy költőnek aligha nevezhetnénk. A hadat és börtönt viselt apa szobafestő létére a klasszikusok állandó olvasója, baloldali szindikalista, ami pedig a vallást illeti, jó humorú agnosztikus. A család fontos tagja még az apai nagymama, akinek tenement-jében (18. századi úriházból bérlakásokra szabdalt nyomortanyáján, a klasszikus O?Casey-darabok színhelyén) Brendan gyermekkora eltelik.
A viszonylag tehetős nagymama erősen hat kedvenc unokájára: megismerteti a whiskyvel és az életművet oly színessé tevő dublini linkek világával.
    A kisfiú nyolcévesen belép az IRA ifjúsági tagozatába. Eszmei nevelését tőlük, elemi oktatását az apácáknál, majd a Keresztény Testvéreknél kapja. Kamaszkorára kitanulja apja mesterségét. De életcélja nem a tisztes gazdagodás, hanem az ír hazafias hőstett.
    Anyja még le tudja beszélni, hogy a Nemzetközi Brigádok - és az IRA - katonájaként harcoljon Franco ellen (A püspöki kar természetesen Francót támogatta), de 1939-ben magányos IRA-harcosként átmegy Liverpoolba, robbantani. Természetesen lebukik, egy év Borstalra ítélik. Mivel addigra már több verset írt, egy meg is jelent az Irish Press-ben, örömest él a javítóintézeti oktatás felkínált lehetőségével.
    Nem sokkal szabadulása után, 1942-ben egy IRA-temetésen véresre veri a szabadállam egyik nyomozóját, gyilkossági kísérletért 14 évet kap, ebből ötöt le is tölt, előbb a Mountjoyban, majd egy vidéki börtönben. Tizenkilenc éves, amikor bekerül, huszonhárom, amikor amnesztiával szabadul. A börtönben felnőttként viselkedik: módszeresen képezi magát, folyékonyan megtanul írül, rengeteget olvas, szenvedélyesen érdekli az írói mesterség.
    Ír egy színdarabot (A házinéni), melynek előadását rabtársai megtagadják, mert istenkáromlónak és trágárnak ítélik. A szöveg elveszett, később előkerült töredéke dublini ízű, jó dialóguskészségről tanúskodik.
    Szabadulása után szobafestőként dolgozik, de már írónak készül. Afféle gerilla-irodalmár: a hivatalos, konzervatív "realizmust" diktáló "pásztori idillből", az Abbey-támogatta "paraszti minőségből" nem kér, hisz az egész De Valera-féle Írországot képtelen elfogadni. Synge-et, O?Casey-t tekinti példaképének. Mint egy barátjának írja: "A mai Dublinban a kultúra leginkább agri-kultúra. Ezek többnyire a sovány lápföldjeikről írnak, meg arról, hogy már alig lehet tisztességes legényfogót1 kapni. Én viszont városi patkány vagyok. Joyce halott, O?Casey Devonban él. Aki itt és most irodalmat ír, az annyira kíváncsi rám, mint egy finn eposz-költőre vagy egy lappföldi regényíróra."
    Azután mégsem bizonyul meddőnek az eltökélt munka. Két novellája megjelenik; 1951-ben az Abbey bátorítólag, javításra visszaküldi a Reggeli üvöltés I. felvonását; 1952-ben az Ír Rádió bemutatja két (harmatos) hangbohózatát; 1953-ban az Irish Times 30 folytatásban közli egy kisregényét.
    1954-ben az Irish Press munkatársa lesz, és már irodalmárként keresi a kenyerét. Ez az áttörés éve: a Reggeli üvöltést Alan Simpson társulata bemutatja az 55 férőhelyes Pike (?pika?) stúdiószínházban, és ha a vállalkozás nem is jövedelmező, a kritikai siker nem marad el. A harmincegy éves szerzőre fölfigyel a szakma.
    Behan 1955-ben megnősül. Beatrice Salkeld jó felesége, hű társa lesz, de a whiskyvel nem bír: az író, aki most érkezett el az anni mirabiles kegyelmi pálya-szakaszába, ír mértékkel mérve is nagyon iszik.
    1956-ban Joan Littlewood londoni külvárosi műhelyszínháza, a Theatre Royal bemutatja a Reggeli üvöltést. A kirobbanó sikerhez talán Behan alkoholmámoros tévé-nyilatkozata is hozzájárul; akárhogy is, az előadást átveszi, és félévig műsoron tartja a szigorúan kereskedelmi érdekeltségű West End egyik színháza. (Még azon évben az Abbey is bemutatja, és három hétig játssza a darabot.)
    Ekkor írja róla a jeles angol kritikus, Kenneth Tynan a sokszor idézett aforizmát: "Írországnak szent kötelessége, hogy időről időre átküldjön ide egy-egy drámaírót, s így megmentse az angol színházat az alaktalan unalomtól."
A csodálatos évek folytatódnak. 1957-ben a BBC fölkérésére megszületik
A Nagy Ház című hangjáték, továbbá egy ír nyelvű dráma-pályázatra az
An Giall, (A túsz), melyet amatőrök hamarosan elő is adnak Dublinban.
    1958-ban Joan Littlewood műhelyszínháza bemutatja A túsz angol nyelvű változatát; és megjelenik a nagy önéletrajzi regény, a Javítóintézeti növendék. (Az Ír Köztársaságban azonnal betiltják.)
    1959-ben véget ér a de Valera korszak - és véget ér Brendan Behan kegyelmi pálya-szakasza. (Ekkor vádolja meg egy írótársa, hogy "mások írták meg a darabjait helyette.")
    A túsz zajos sikert arat francia, amerikai, német színházakban, de az írói erő már csak néhány kisebb átdolgozásra, és a Richard műlába című darab töredékes, széteső vázlataira futja. Azután az alkoholizmus mellé társuló cukorbaj lezárja a pályát.
    Élete végén írta: "Tisztelem mindenekelőtt az emberi lények iránti kedvességet; s az állatok irántit is. A törvényt nem tisztelem."
    Utókora az 1964-es óriási temetéssel kezdődött, melyen az IRA is ott díszelgett.
    1966-ban bemutatták a Javítóintézeti növendék színpadi változatát, mely nemzetközi sikert aratott. 1970-ben megjelent és közbotrányt keltett Ulick O?Connor életrajza, mely megírja, hogy Behan homoszexuális (is) volt. 1971-ben bemutatták a Richard műlába szerkesztett-kiegészített változatát. 1990-91-ben Dublinban legendás sikerrel ment az An Giall-részekkel kiegészített A túsz.
    Christopher Murray majd? harminc évvel Behan halála után mérleget von. A túsz - biztos siker; a Reggeli üvöltés - antológia-darab, bár alig játsszák; a Javítóintézeti növendék dramatizálásként sikeres, de alig olvassák. S hogy milyen kép él az íróról az irodalmi és azon túli közvéleményben? Ő a drága dublini haver, akivel jókat lehetett röhögni, dalolni, nagyokat piálni, kocsma-sztorizni, malac vicceket mesélni. És akit az angolok meghamisítottak. Az ír utókor annyira magához aljasította, hogy "ma Brendan Behan az ír irodalom Marilyn Monroe-ja."