←Vissza

 
 
 
 
 
 

Tényfékező -
Dalos Margit
DRÁGÁIM

Igazán kedves tőletek, hogy elküldtétek ezeket a képeket, bár némelyikről nem tudom, hogy ki van rajta: vagy a kép homályos, vagy az emlékezetem, de ha a testvéreim eljönnek, biztosan megtudok ezt-azt, a nővéremnek mindenképpen többre kell emlékeznie.
    A lánygyerek a nagy fűrésszel mintha valóban én lennék, s hogy őszinte legyek, ezt nem is bánnám, szükségem is van egy ilyen képre. Pontosan egy ilyenre, amit elnézegethetek, és azt gondolhatom, hogy ez az én nagyapám, és engedi, hogy a fűrészt fogjam, és úgy tűnik, hogy szeret, látszik az arcán, és aki fényképez, az is biztosan szeret, mert különben minek fényképezne. Ezen a képen rendben van minden: gyerek, nagyapa, kapu, ereszcsatorna, a kövekből kirakott járda, a járdára kirakott asztal, a kerítésen belüli lombok, a gondosan megmunkált nagykapu, amibe precízen kiskaput is tettek, a bevakolt kerítés pontosan illeszkedik a kapuoszlophoz, a kapuoszlop meg a kapufélfához, a kapu egyik szárnyához meg a levelesláda. Itt tudtak mindenről és mindenkiről: hogy hányas már a kisgyerek lába, mi volt az első szó, amit kimondott, hány évgyűrűje van a fűrészelt fának, hány darab raklap van a sarokban felstószolva, és ahogy nézem, bennem is tudás támad, hogy hogyan voltak lerakva a járdai kövek, tudom az egymás utáni szabálytalanságokat, tudom a topogást, bicegést, botlásokat; számon tartották, hogy hány bibi van a térden, az orron, a könyéken. Ebháj, kutyamáj, holnapra már nem is fáj. Nem is fájt, már aznap sem fájt, meg különben is kele-kele fűzfa, bodogai nyárfa, azt hiszem, énekelni mindnyájan tudtunk, énekeltünk az udvart betöltő kalácsszagban, tejbepapi szagban, a nagypapáék paprikás ebédszagában meg a vörösboros fröccs buborékos fröcskölése fölött. Jó volt a buborékokba beleénekelni. A hangok pukkasztották szét a buborékokat.
    Azért a ti gyerekkorotok boldog volt, mondta anyánk, és nem tudtuk, hogy miért mondja, hogy mire gondol egyáltalán, de ez a kép itt kisegít: anyánk emlékezése fékezhette a tényeket, megállította, mint egy fotómasina, anyánk tudatában boldogan mosolyogtunk, mint ez a gyerek és ez az ember a képen.
    Jól jön nekem ez a fotó. Felvállalom. Mert az egyik ajtó mögött a kacska köveken túl ott lehet az egészséges, fiatal anyám, és nevetve nézi a fényképezkedést, az egész mulatságos beállítást, igazából mi ketten is azért nevetünk, mert ő nevet az ajtó mögött.
    Lehetséges, hogy később, hatéves koromban is azért kívántam rá annyira a fűrészelésre, mert a kezemben még élt a nagy fűrész megmarkolásának emléke? s vele együtt felidéződött mindnyájunk nevetése, főleg anyámé, mert hiszen ő volt a világ tengelye: tőle működött minden; jókedv, öröm, biztonság, jóllakás és séta.
    Lassan fordult ki a világtengely: időnként meg-meglódult vagy visszafelé forgott: anyánk nagyon beteg lett. A betegség nemcsak az ő testét és lelkét zilálta szét, hanem az egész világot: fölborult a rend, mindent evett a rozsda, a kapuk tárva nyikorogtak, a raklapokat fölégették, a kövezett járdákat kikezdte a fagy, ha énekeltünk is, csak úgy bolondul összevissza és magunknak, senki nem tudta, hogy hányas a lábunk, mert minek: mire cipőt vehetünk, már úgyse akkora lesz. Gyújtóbombák és láncos bombák is estek. A tetőcserepeket levitte a légnyomás.
    A tárva lengő kapukon át jöttünk-mentünk, szomszédoltunk egymásnál az utca gyerekeivel, s amikor Tecáék udvarában megláttam a nagy halom hulladékfát, amit Smercsák néni hozatott, és a bútortörmelékeket, bombától szétvágott ablaktokokat, ajtókereteket, egy mosópadon próbálta szétdarabolni, leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy a fűrészt a kezembe vegyem, hiába csikordultak a fákban maradt szegek, csavarok. Smercsák néni azt mondta, ez nem gyereknek való, és nem adta a fűrészt, hiába kérleltem hoszszasan. De tudtam, hogy az idő nekem dolgozik, nem mentem el az udvarból sehová, s amikor Smercsák néni bement, hogy valamit ebédeljen, a fűrészt megragadtam - meghitten jó volt a fogása -, s a szikkadt, szálkás lomok közül felkaptam egy csodás holmit: ez is poros volt és föld színű, de a szürkeségen színek derengtek át: mintába kanyarított tompa színek. Láttam, hogy ez egy gyönyörű fotel karfája lehetett: egy kipárnázott, a végén ívben hajló karfa, simulékonyan feküdt a padra, az íves vége kínálta magát. A bal kezemmel a karfát szorítottam, a jobbal markoltam a fűrészt - ó, én akkor már nagyon sok mindent kifigyeltem - és izmaimban, zsigereimben, és most már tudom: az emlékeket tároló valamennyi zugomban ismerős boldogságot éreztem: most nevetni kéne, most anyám is nevetne, ha látna, de azért izgultam, hogy meglát a Smercsák néni, és a fűrészt elveszi, hát gyorsan rátettem a vasfogakat a karfára, és tolni, majd húzni akartam, de a fogak a textilen megugrottak, egyenesen a szorító hüvelykujjam begyének, azon is végigugrattak, hosszú, súroló-roncsoló sorozatban. Nem vágásból folyt a vér, hanem egy márványos, színjátszó mintázatból, ami tűrhetetlenül csípett, égett, lüktetett. A fűrészt gyorsan visszatettem, és nyomott a kudarc nagyon. Szégyenemben nem szóltam senkinek. Azaz anyámnak szóltam volna, de láttam, hogy a fájdalomtól megint szinte nincs magánál, láttam, hogy a rendből régesrég kibillent konyhánkban a kifeszített szárítódrótba kapaszkodik.
    Az ujjam még nagyon sokáig fájt, főleg amikor mosakodtam vagy a harisnyámat húztam, de aztán már azért nézegettem kedvtelve, mert a feldagadt ujjbegyemmel és a mintába kanyargó fűrészfog-nyomokkal majdnem olyan volt, mint az ívben meghajló, kipárnázott fotel-karfa.
    Kell nekem ez a kép. Szükségem van rá. Köszönöm, hogy elküldtétek, csókollak mindnyájatokat:
Sára

NEM ELKÜLDENI. TÚL KITÁRULKOZÓ. NYAVALYGÓS. ÚJAT ÍRNI.