←Vissza

 
 
 
 
 
 

Jámborné Balog Tünde
ZÖLD PÉTER PALETTÁJA
V. P. emlékére
(részlet)

Mindig megőrzöm a palettáimat,
lapozta előttem vaskos mappáját a kárpátaljai festő, az a rengeteg szín ne vesszen kárba. Tudod te, hány szín van egy palettán?
    Mezítláb, fehér sortban, félmeztelenül ült ágya szélén, vörösre égett bőrrel, finoman verejtékezve a rekkenő délalföldi nyárban, a színeket azonban, azt a rengeteg színt, egyedül ő látta, mert az épület előtti terecske ostorfáinak tömött lombja nappal is alkonyi homályba merítette a lerobbant kollégiumi szobákat, amelyekben a nyári művésztelepet berendeztük. A leveleken át zöldes fény szűrődött be, és zöldbe hajló köd ülte meg a poros sarkokat is, akárha akváriumban lennénk, ám a festőt nem zavarták ilyen kicsiségek; belső látása van, tudjátok, heccelte Boldog Lajos, a bácskai keramikus, a festő azonban valóban szagolta és tapintotta a színeket, külön érzékszerv segítette az eligazodásban.
    A zöldnek illata van, mint a lányok bőrének strandolás után, de csak a nedvzöldnek, mert az olívzöld halszagú, ilyeneket mondott esti poharazgatás közben, és kitágult szemmel nézte a bor rubinpirosát. Ez a t-tűz, szólalt meg akadozva, nézzétek, mennyi t-tűz és szín sűrűdik össze egyetlen deci borban!? Így mondta, sűrűdik, ezzel a ki tudja hányadik ősétől örökölt archaikus szóval. Végül a sokadik pohár után érthetetlen szavakat motyogott maga elé, amikor azonban a prófétaszakállas fiatal képíró föltámogatta a másodikra, megélénkült, és a vörös szinonimáit sorolta, igaz, meg-megbicsakló nyelvvel, mégis érthetően, csupán a karmazsinba bonyolódott bele annyira, hogy álmában is azt bogozgatta, monológjával fölriasztva a szomszéd szobában alvó Boldog Lajost.
    Egyszer egy egész délutánt végigültem nála, hallgattam, ahogy a színekről beszél, és végignéztem vaskos albumba gyűjtött palettáit, ezeket a gyűrött és tépett szélű fecniket, a félbehajtott, egészíves csomagolópapírok legszebb darabjait, amelyeken különleges foltokat, bizarr színhatásokat hozott létre a véletlen a tubusból kinyomott festékkupacok találkozásánál. Cinóber világos és sötét krapplakk, érett indiai sárga és tüzes króm-oxidzöld, sejtelmes kobaltviola, virító kadmium citrom, és a kékek; számos megnevezhető és számtalan nevenincs árnyalat. Otthon, mondta, vastag kötegekben állnak, a fél padlás tele van velük, és itt a művésztelepen is mindig öszszejön egy újabb mappára való. Régóta papíroson keverem a festéket. Amíg fapalettám volt, majd megszakadt a szívem, mikor le kellett mosnom azt a rengeteg gyönyörű színt, mondta, és szégyenlősen elvigyorodott, akár a kamasz, ha rajtakapják leselkedés közben, és orrlyukai kitágultak, mintha tényleg érezné a színek szagát.
    Amikor éppen nem volt témája, valamelyik mappájából válogatott, a száz és száz festékpacás karbonpapírból; sokáig lapozott közöttük, és megpróbált belelátni alakokat, jeleneteket a színes foltok kavargásába. Ha megtetszett valamelyik, három ujja közé csippentve, kinyújtott karral maga elé tartotta, és hunyorított szemmel addig forgatta, nézegette, míg megmozdultak rajta az ecsetvonások, kirajzolva egy piros ruhás nő alakját, amint integet a távolodó hajó után, vagy zöld lombfalak labirintusa felé indul téveteg. Máskor furcsa lovasokká materializálódtak a színek, vízparton vagy erdei ösvényen, megint máskor csörgősipkás bohóccá, aki a festőhöz hasonlít, és vágyakozva nézi a tóban fürdő nimfákat.
    Festményeihez többnyire kellettek ezek a kis színvázlatok, megindították képzeletét, ők a modelljeim, mindig kéznél vannak, mint egy hűséges feleség, simogatta meg a mappát. Nem segítenek a ribancok, morgott máskor, ha nem ment a munka, az ihlet lázas pillanataiban azonban, amikor elemi erővel rohanták meg a látományok, szerelmetes múzsáimnak nevezte tarka papírpalettáit.
    Inas, sovány férfi volt, kamaszosan gyors mozdulatokkal, szétálló kék szemmel, állandóan csapongó, verdeső pillantással, és csak közelről látszott, hogy rövidre nyírt, szőke haja erősen őszül. Mindig meglepődöm, ha eszembe jut, hogy hány éves vagyok, mondta, mikor beírtam az adatait. Otthon, Kárpátalján családja volt, feleség, gyerekek, unoka. A fia még tanult, muszáj volt pénzt keresnie, de ez a kényszer nem hatott rá bénítóan, inkább ösztökélte a festésre, mintegy igazolta szenvedélyes színimádatát, és azt az érzéki élvezetet, amit a festésben lelt.
    Nálunk, a délalföldi nyárban valósággal lubickolt a színek zuhatagában: Itt egészen mások a sárgák és a vörösek, mint nálunk, lelkendezte. Tüzesebbek. Telítettebbek. Biztosan a hőségtől van, hogy szinte perzselnek. Egészen lázba jövök tőlük. És ezek a meleg éjszakák, hogy egy szál ingben sem fázik az ember. Na és a lányok! Az a rengeteg gyönyörű lány mindenütt!
    A festők a Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól verődtek össze nyaranta a határszéli kisvárosban - amelynek egykori dicsőségét a régi megyeháza impozáns épülete hirdette a főtér közepén, büszke timpanonjával, vaskos oszlopaival -, és bár folyton panaszkodtak a számukra szokatlan forróság miatt, határtalanul élvezték az ingujjas estéket és a langyos hajnalokat, amikor könnyedén siklottak az ecsetek a friss alapozáson. Ilyenkor ment legjobban a munka, nem törődtek az élénkülő forgalom erősödő zajával, az épület párkányai alatt fészkelő fecskék fel-felcsapó csivitelésével, és a kollégium viharvert padlását megszálló balkáni gerlékre sem haragudtak, pedig minden virradatkor felhangzott éles kiáltozásuk, és a száz meg száz szárny verdesése átható, surrogó zajt keltett.