←Vissza

 
 
 
 
 
 

Szvetelszky Zsuzsanna
RAJZÁS
(részlet)

David Attenborough meséli az Élő bolygóban, hogy a lombos erdők fáinak széles lemezű leveleit mennyire szeretik a hernyók (a lédús, világoszöld levelek sokkal ízletesebbek, mint a fenyőtűk). Ám a fákat se kell félteni: felkészültek a rohamra. Leveleikben olyan pocsék ízű csersav képződik, hogy sok hernyó - érthetően - nem hajlandó megenni. Ám, mint minden más védelmi rendszer, ez is roppant költséges, hiszen nagy részét fölemészti a fa "bruttó termelésének", amit magasztosabb célokra, mondjuk ágak és levelek építésére fordíthatna. Így hát a fa nem is "kotyvaszt" ilyen elhárító anyagokat kisebb támadások esetén. Nagyobb invázióknál azonban cselhez folyamodnak az ostromlottak. A tölgy például gyorsan csersavat állít elő a megtámadott levelekben, ami ugyan közvetlenül nem öli meg a hernyókat, de arra kényszeríti, hogy másszanak csak arrébb, keressenek máshol ízletesebb falatokat - eközben azonban leleplezik magukat a lesben álló madarak előtt, amitől a hernyócsapatok száma máris csökken.
    De nem ez a legnagyobb furfang. Ha a roham súlyos, a fa figyelmezteti társait is a fenyegető veszedelemre: különleges, az emberi orr által nem érzékelhető "küldönc" anyagokat bocsát ki. A másik fa veszi az adást, és válaszképpen tannint állít elő leveleiben, még mielőtt a hernyók elérnék.
    A társasság eme lenyűgöző jelenségénél talán még rejtélyesebb, amikor a trópusi erdők nagy területén egy faj összes egyedei egy időben virágoznak. Olyan szélsőséges virágzási periódusokról van szó, amikor egyes kivételes fafajok évtizedenként csak egyszer hoznak virágot. A folyamat korántsem véletlenszerű: ezt kell tenniük, ha kölcsönösen meg akarják termékenyíteni egymást. Ám hogy milyen ösztönzés váltja ki a virágzást, arra még keresik a választ a tudósok.
    Nagy titok ez, ha nem a legnagyobbak egyike: amit a sokaság csinál, együtt és egyszerre, miért különbözik olyannyira attól, amire az egyes magatartásából, egyszerű szorzással, kivetítéssel vagy más eljárással következtethetnénk - miért kiszámíthatatlan?
    Talán azért (nevelem magam az optimizmusra), hogy maradjon valami, ami még manipulálhatatlan, irányíthatatlan. Oly sok mindent teszünk egyszerre, tudatalatt közvetített, áttételes parancsszavakra! Együtt kapcsoljuk be a motorfűrészt is, a marketing parancsszavára: nem az erdész dönt, hogy mennyi fát vághatunk ki és mikor, hanem a társadalom. Már nemcsak asztalra és székre van szükség, hanem bulvár- és rejtvényújságokra is, autentikus fajátékra, lambériára, olajra, gumira, gyantára, divatos fakerítésre, fakacsalábra. Fafejű, szemellenzős döntéshozók fogyasztatnak velünk - többek között - fát is, és már rég nem látjuk miattuk az erdőt. Pedig hallhatnánk is, ha akarnánk Reményik Sándor A szent vegetáció című verséből, hogy "erdők suttognak bennünk".
    Ha egyre kevesebb körülöttünk a bordapáfrány, a pézsmaboglár vagy a fehér pimpó, az egyértelműen annak a jele, hogy erdeink veszélyben vannak. Ezek a "specialista növényfajok" visszaszorulásukkal jelzik a nagyobb egység visszaszorulását - és ezzel együtt eltűnnek azok az akciók, amelyeket csak a tömeges populáció alulról építkező, önszervező ereje hozhat létre. Minden sokaság újabb alrendszerként épül be még nagyobb egységekbe, és minden "rész-rengeteg" eltűnése a nagy "egész-séget" fenyegeti. A szociálpszichológia évtizedek óta tűnődik a spontán mozgásokat beindító impulzusok mibenlétén (az angol swarming kifejezés ezek egyikére, a "rajzásra" vonatkozik), manapság pedig egyre jobban figyel a természettudományok eredményeire. A hálózattudományok mellett az elméleti biológiát is óvatosan megközelítve, akár a botanikával, nemegyszer a geológiával is kacérkodva.
    Nem metaforára van szükség: Alan Sokal és a francia posztmodernek emlékezetes perpatvara óta magára valamit is adó társadalomkutató tartózkodik a vaktában beidézett természettudományos párhuzamoktól. Maguk a konkrét leírások támogatják az embertudományokról való újfajta, komplex gondolkodás kialakulását. Somogyi Zoltán Erdő nélkül? című könyvében például az erdő sokféleségét mutatja be, sokféle erdő leírásával. Könnyelmű lenne a szociálpszichológus, aki a csoportlélektant ripsz-ropsz mixelné a populációdinamikával - de új szempontok alapján gondolkodhat a rajzó sokaságról a társadalomtudós, aki elolvassa Somogyi laikusok számára is élvezetes könyvét.
    Tényleg, milyen is lenne erdő nélkül? Semmilyen modell vagy szcenárió nem fogja megmutatni nekünk, hova vezet erdőirtásunk, amely már a Holdról is látható. A bioszférával való kísérletezgetést ugyanis nagyban nehezíti, hogy csak egy van belőle, és számos esetben méréseinkkel el is pusztíthatjuk, amit szeretnénk megmérni.
    Somogyi nem erőlteti sem a statisztikát, sem a világvége-retorikát. Nem száraz és nem könnyes, egyszerre veszi komolyan az erdőt és az olvasót. Például leírja, mi is az őserdő - az ember közreműködése nélkül keletkezett (az "ősidők homályos korában"), mentes a beavatkozásától, ma is érintetlen eredetiségében áll fenn -, és mi az, ami nem tekinthető annak: a maguktól felújuló, akár évszázadokon keresztül fejlődő erdők sem, noha természetes erdők ezek is - mint például a szlavóniai kocsányos tölgyerdők. De rengeteg-féle rengeteg van: szálalóerdők, műerdők, véderdők, másodlagos őserdők - annyiféle, hogy nehéz is megfelelően elnevezni és jellemezni.