←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kováts Albert
MOST GONDOLD EL

Kapcsolat int szinte minden dologból.
"Emlékezz!" - folyton ez süvölt felénk.
Egy idegenül elhagyott nap olykor
hozhat jövőbeni jótéteményt.
R. M. Rilke

(részlet)

Voltak rendhagyó délutánok is, tudod, amikor nem a szokásos Császár-parki séta volt a műsor, a játszótér mint végső cél, aztán a fáradt, poros és bosszús hazaporoszkálás ("ne menjünk még"). Akadtak például apró otthoni megbízások, amiket Teci a sétáltatással együtt teljesített. Kisebb vásárlások: patika, vagy valami varráshoz szükséges apróság, konzultáció a cipésszel; kissé hosszabb időzés a Margit körúti drogériában, tudod, oda a szép és illatos néni miatt szívesen mentem, vagy egy parkszéli árustól mindig ugyanazt a jófajta almát kérni és hasonlók. Teci mindezt derűs nyugalommal, a régi ismerősökkel beszélgetve, új ismeretségeket szerezve, gyakran tréfálkozva intézte. Jelenléte összefonódott az ismétlődő fordulatokkal és helyszínekkel, az állandó világrend biztonságát sugározta még akkor is, ha el-eltürelmetlenedtem egy-egy hosszúra nyúló ácsorgásnál, vagy egyéb ok miatt kerültünk összeütközésbe egymással. Nyaranta akadt valaki, olyan udvarolni, Tecit kenetes udvariassággal megkörnyékezni óhajtó fiatalember, számomra valami kellemetlen felnőtt, gondolhatod; de tudni lehetett, semmi komoly. Teci csak húzza őket, mert hát ott volt Janika, tudod, a hozzánk is bejáratos Földi XIV. János. Volt olyan kapcsolat is, amit ő kezdeményezett. Valami hirdetésen (rádión?) keresztül kötött táv-ismeretséget egy frontkatonával. Többször váltott vele tábori postát. Élőben aztán a hadikórházzá alakított Árpádházi Szent Margit Felsőkereskedelmi Leányiskolában találkoztunk vele. Félelmes látvány volt, tudod, szorongtam a folyosón a sok csonka-bonka, véres kötéses, mankós katonától. A mi emberünket vastagon bepólyált kézzel és lábbal, de mosolyogva találtuk.
    Új ismeretségeknél Teci mint anyukám szerepelt, otthoni jóváhagyással, "az egyszerűség kedvéért". Tudod, hogy ne kelljen magyarázkodnia, "hol is szolgál", vagy hogy egyáltalán "szolgál" valahol. Egyszer egy kánikulai napon Teci húgát, Annust látogattuk meg. Ez már nagyobb út, ritka esemény; Annust finom környéken, valahol a Fasor vagy az Andrássy út táján, egy úri családnál találtuk meg. Ide sokáig kellett villamosozni Budáról, de látszott, Teci járatos erre. Hatalmas gesztenyefáktól árnyas, hűvös és mélységes udvarra emlékszem, onnan nyílt a sokemeletes bérház lépcsőháza. Mi földszintes kis házban laktunk, a szüleim ismerősökhöz engem sose vittek, amíg Teci megvolt. Abban a hiszemben voltam, mindenhol minden úgy van, mint otthon. Bámultam. Minden új volt nekem, képzelheted. Nagyon úri hely, óriási lakás. Vagy legalábbis akkor úgy tűnt. De tudod, a háziasszony barátságosan, talán egy kicsit túlzottan is szívélyesen fogadott bennünket, leültetett, s a nagy ebédlőasztal körül amolyan felnőtt-beszélgetés kezdődött Annussal, "Terivel"; Teci valóságos neve ez volt. Annus kisebb volt Tecinél, alacsonyabb is, keskenyebb is, főleg Teci humora, derűje hiányzott belőle; nem szerettem. Akkor láttam őt először. Unatkoztam; valami furcsa ízű süteménynyel, gyümölccsel kínáltak. Időnként gyerekek szaladtak át a szobán, nálam idősebbek, fiúk, lányok vegyesen, én meg csak ültem feszélyezetten. Aztán ráeszméltek, hogy talán jobb, ha én is csatlakozom az udvaron játszókhoz. Egy nagyobb fiú lekísért. Vagy öten-hatan, összeszokott banda, valami körbeállós társasjátékot játszottak, tudod, fogalmam se volt semmiről. Én voltam a legkisebb, ráadásul "a lány" testvérének a gyereke, persze lekezeltek, ugrattak. Hamarosan visszavágytam a felnőttekhez; mondták, hogy csak menjél. Mentem volna, de nem emlékeztem, hányadik emeletről is jöttünk. Felkísértek többen is, megálltunk egy ajtó előtt, körülálltak, néztek, s biztattak, hogy csöngessek csak. Gyanús volt: miért nem ők csöngetnek. Féltem, nem mertem megnyomni a gombot. Rossz helyre csöngetek, ők elszaladnak, s kijön valami haragos ember. Mondták, olvassam csak el, mi van a réztáblán, annak a családnak a neve, ahová jöttünk. Nem tudtam még olvasni, tudod, ez is ok volt a szánakozó nevetgélésre, de különben is, a név nekem nem mondott semmit. Már nem emlékszem, hogyan is kerültem végül beljebb, ültem vissza a helyemre, s újra a furcsa ízű sütemény. De a jelenet, állok egy fölém magasodó, sötétbarna bezárt ajtó előtt, idegen helyen, rosszindulattal bámulnak, gúnyos megjegyzések, se előre, se hátra, hát ez, tudod, aztán még sokáig fölrémlett.
    Ha a játszótérre mentünk, ez néhány lépcsőnyi leereszkedést jelentett az út menti járdához képest az akkori Császár uszoda előtt; tudod, ez a rakpart feltöltése előtti szint volt (gondolom most); innen az uszoda előtt elhaladva jutottunk a Császár-parkba. Hatalmas fákra emlékszem, platánok, gesztenyefák borították homályba a sétautakat; a fürdőépületek többségét számomra átláthatatlan, sűrű növényzet takarta. Nyárvégi korai alkonyatokon hazafelé ballagva slágerzenét, dizőz énekét hallhattunk átszűrődni a bokrokon. (Kiment a divatból ez a szó, dizőz, ismerted? most a korral együtt jött elő.) Kérdésemre, hogy mi is van ott? a kapott válasz sohasem elégített ki. Közelebb menni, megszemlélni, honnan jön a hang, valamiért nem lehetett. Teci vagányságának is voltak határai. Vagy talán kényelmetlen volt számára a gondolat, nem bemenni a kertvendéglőbe, csak megállni, kívül rekedtként bámészkodni. Nem tudtam elképzelni a feleletben elhangzó dolgokat, mégis a két benyomás, amit Teci mondott és a bizonytalan képzetek együttvéve titokzatos, kívánatos valami, a felnőttség? vagy ami ezzel egyenértékű lehetett, a függés hiánya, a kötetlenség, a szabadság? iránti homályos vágyat keltették fel bennem.