|
|
Belső ruhatár
SUHAI PÁL Ha Isten köt fogadást
Pascal rejtőzködő Istene talány az ember számára. Isten létére
legföljebb fogadást köthetünk. Goethe művében az Isten köt fogadást
Mefisztóval, ha nem is az ember létére, de természetére, a "lelke
mélyén élő" Jóra legalábbis. Faust azonban minden "metafizikai
szomjúsága" ellenére és azzal együtt is, hacsak nem a szándéketika
mérlegén mérjük tetteit, bűnös. Mértéktelen ismeretszomjának, naiv
boldogságvágyának, új világot teremtő aktivizmusának nagy ára van: nem
is egyszer halál, pusztulás a következménye. A költemény
fölényesen-kedélyes Istenének álláspontjával szemben számunkra
egyáltalán nem mellékes, hogy a "tétovázót", a "tévelygőt" "botló
léptei" hogyan és mikor vezetik végre az "igaz útra". Minket, embereket
ugyanis az elmúlt évszázad tapasztalatai, hogy itt csak ezekről
beszéljünk, megfosztottak annak lehetőségétől, hogy a fausti ember
tetteinek következményeitől könnyedén eltekintsünk. Akkor pedig a
drámai költemény mennyei prológusának Istenét, pontosabban az ember
(Faust) lelkére Mefisztóval kötött fogadását is frivolnak, végső
kegyelmi döntését pedig felelőtlennek kell tartanunk. (Ha ezt az Urat
valóban mindenható és szabad lénynek tekintjük.)
De Goethe Istenének nem áll módjában a szabad döntés. Ha nem akar
Mefisztóval szemben alulmaradni, márpedig ezt nem engedheti meg
magának, kénytelen Faust bűneit nagyvonalúan megbocsátani. Ezzel a
dramaturgiával Goethe saját csapdájába lépett: az emberről, "a föld kis
istenéről", e "daloló", de "orrát száz maszatba dugó"
"nyakigláb kabócáról" adott egyáltalán nem hízelgő jellemzés ellenére
is ragaszkodnia kellett a mű "legderűsebb megoldásához",
az emberi nem ellentmondásos,
de szükségszerű fejlődésének gondolatához, ahhoz az eszméhez, amely
szerint az ember önmegváltásának (önmegvalósításának?) előbb vagy utóbb
be kell következnie.
Goethe, az író egyetlen módon menthette volna meg Faust lelkét: ha
hagyja, hogy becsületesen elvigye az ördög. (Akárcsak a testvér Don
Juanét.) Ezt a Faust-monda középkori haragvó Istene, az ördöggel való
cimboraságnak már a gyanúját is keményen büntető Úr éppúgy megértette,
sőt megkövetelte, mint ahogy az emberi dolgoktól hűvösen tartózkodó
kortárs deista Teremtő elnézte volna. Valljuk meg,
a 16. századi német népkönyv meséje, az ördöggel kötött szövetség
vétségét magával az ördöggel megtoroltató dramaturgiai képlet inkább
megfelel mai, történelmen edződött elvárásainknak, mint a nagy német
költő vigasztaló változata: a Faust lelkét égbe emelő, "vétket oldó
mennyei sereg" zárókórusának elképzelése. Az ördöggel nem lehet (nem
szabad) játszani, a Gonosz beváltja ígéretét - ez a tanulsága a
középkori történetnek. Ki mint vet, úgy arat: a Fausttal való
leszámolás szörnyű eseményei, az éjszakai dulakodás zajai, reggel "a
vérrel bemocskolt" szoba látványa a riadt tanítványokkal ezt éppúgy
megérteti, mint a jelenet nagyon is helyénvaló naturalizmusát
elégedetten nyugtázó mai befogadóval.
Goethének azonban nyilvánvalóan másféle kimenet és másféle Isten
kellett, egy misztikus-hermetikus elemekből egybeszőtt, de a történelmi
ésszerűség kívánalmának engedelmeskedő, már-már hegeli eszmeiségű lény.
Goethe Istene (mintegy a történelem cseleként) a drámai költemény
Mefisztójával szemben a Jót akarja s a Rosszat műveli (éppen
bagatellizálása révén). Ebből a felfogásból, mint azt már Heine éles
elméjű megjegyzése is tanúsítja, tragédia nem, csak a második rész
"megroggyant épületének" melodrámája következhetett. Melodráma,
amelyben mégis van tragikus vétség, az, hogy melodráma és nem tragédia.
Goethe megoldását az sem mentené, ha Isten tényleg megnyerné a
fogadást, s itt, az emberi tájakon minden jóra fordulna. (Ha a tények
birodalmából ismét átléphetnénk az értékekébe, ha az "alkalmazás és
alkalmazkodás" technológiáinál, a technológiai fegyelemnél fontosabbá
válna számunkra a hagyomány, a hagyomány értelméről folyó párbeszéd,
egyáltalán a dialógus, ha a dolgok fölötti uralom, a hatalom akarása
helyébe [ismét?] a megértésre való törekvés léphetne, ha az ember a
szórakoztatóipar csalfa vágyképeit, előrecsomagolt árucikkeit újra
saját fantáziájának alkotásaira cserélhetné, ha saját képességeinek
birtokba vétele, élettársainak [sic!] kímélése, a szolidaritás és
szubszidiaritás válhatna értékké, ha a mennyiség és a hatékonyság elvét
a minőségé legalább korlátozhatná, ha a telhetetlen bendőt? stb., stb.
ad infinitum.) Ha mindez bekövetkezne is, nem a szükségszerű fejlődés
hozná. Ahogy Bibó István is látta: "az emberi közösség helyes
szervezésének a nagy akcióját lehet el is rontani". A felelősség pedig
nem ér véget a szándékokkal.
Ahogy a múlt sem a jelennel (bárhogy szeretnénk is). A pontot csakis a
jövő teheti ki - az pedig még mindig nyitott.
|