|
|
Mesterházi Márton
ÍR EMBER SZÍNPADON
Denis Johnston, a sikeres (1901-1984)
(részlet)
Harmincasan ragyogó, eredeti tehetségként, nyolcvanasan a drámaírás
mindentudó doyenjeként ünnepelte szakma és közönség. Bármibe fogott,
sikerre vitte, bármilyen műfajt választott, sikerrel művelte. Mégis úgy
volt, mint a Boldog, szomorú dal
Kosztolányija: "De néha megállok a éjen, / ... úgy ásom a kincset a
mélyen, / a kincset, a régit, a padlón, / mint lázbeteg, aki föleszmél,
/ ... hogy jaj, valaha mit akartam."
Egyszer dobott igazán nagyot, huszonnyolc éves
korában. Ezt az első dobást a későbbi sok, derekas kísérlet soha meg
sem közelítette.
Groteszk végzet, íróra mérve szinte kegyetlen.
Szép, gazdag élet
William Denis Johnston tehetős protestáns családban, a Legfelső
Bíróság bírájának fiaként született 1901-ben, Dublinban. Ott, majd
Edinburghban végezte iskoláit, a Cambridge-i Christ?s kollégiumban
szerzett jogi baccalaureusi diplomát, s a Harvardon nyerte el a
magisteri fokozatot. 1926-ban avatták az angol és ír barristeri Kamara
tagjává, 1936-ig sikerrel működött az ügyvédi pályán. Huszonhárom
évesen belépett a modern kísérleteknek szentelt Dublini Dráma-Ligába,
játszott, rendezett, s a német expresszionizmus ihletésére írni kezdett.
1929-ben az Abbey két fontos drámát utasított el: az övét és Sean O?Casey-ét (Az ezüst kupát). O?Casey Londonban vett elégtételt magának, Johnston Dublinban: az épp induló Gate legendásan sikeres előadása lett Az Öreg Hölgy azt mondja: Nem!
(A két író a Dráma-Ligában ismerkedett össze; Johnston évekig nehezen
szabadult O?Casey-komplexusától, ami visszatekintve abszurdum, hisz ő
az ír dráma Shaw-ágához tartozik, míg O?Casey a Synge-ághoz.)
Kétévenként követték egymást a bemutatók,
köztük egy Toller-adaptáció a nagynevű német pályatárs fölkérésére;
adódott egy némafilm-rendezés is, majd Johnston 1936-ban elhagyta az
ügyvédi pályát, s három évre a BBC kísérleti televíziós műhelyének
munkatársa lett.
A II. világháború kitörésekor ismét pályát
módosított: haditudósítóként dolgozott a Közel-Keleten, Olasz-,
Francia-, majd Németországban. Vakmerő profi riporter volt: a főnöki
tilalom ellenére ellátogatott Tito partizánjaihoz az ideiglenesen
felszabadított területre, elsőként tudósított egy bevetésre küldött
bombázó fedélzetéről, s általában nem a sajtóközleményekből, hanem a
frontvonalból szerezte híreit. 1936 és 1943 között egy tucat eredeti
hangjáték írására is maradt energiája. A háború után visszatért
tévé-stúdiókba, fél tucat tévéjátékot írt, mellette adaptált,
rendezett. Az 1950 és 1966 közötti amerikai éveket a tudományos
munkának és az egyetemi tanításnak szentelte: fontos könyvet írt
Jonathan Swiftről (1959) és John Millington Synge-ről (1965),
tanulmányok sorát O?Casey-ről,Yeats-ről, Shaw-ról, Beckettről,
Frielről, a klasszikus és a kortárs színházról. Nyugdíjasként is
töretlen kedvvel dolgozott, másfél tucat dráma, két opera-librettó, két
önéletrajzi regény tartozik még életművébe. Négy gyereke közül az
egyik, Jennifer, élvonalbeli regényíró lett.
Drámaírói életének groteszk logikáját követve visszafelé haladok:
A sarló és a naplemente (1957)
A Shawhoz méltó előszó (Már megint egy nyavalyás 16-os darab!") -
kimond egy sor kellemetlen igazságot. A Húsvéti Fölkelésnek alig van
irodalma (a szekérderéknyi könyv, film, színmű a dicsőséges
1919-1921-et cifrázza) O?Casey remekműve, Az eke és a csillagok
az egyetlen, nagyszerű színpadi előd. A témát a politikusok
agyontömjénezték, hamisították, miközben egyetlen mozzanatát sem
vizsgálta meg a történettudomány.
Dublin népe annak idején az egészet gúnyos
közönnyel szemlélte. Nehéz eldönteni, melyik fél követett el több és
nagyobb ostobaságot: a fölkelők nem ellenőrizték a telefonközpontot
(melyet elfoglaltak), de lépten-nyomon akadályozták a tűzoltóság
munkáját; a brit helyőrség tisztikara lóversenypályákon illetve
luxusbordélyokban ünnepelte a Húsvétot, az érkező hadoszlopok
földerítés nélkül, fölösleges veszteségeket szenvedve nyomultak be a
városba, a tüzérség szintén földerítés nélkül lőtte rommá a központi
kerületet, Maxwell tábornok kizárólag hóhérnak volt megfelelő.
A mű tehát "antimelodráma", a hivatalos
felfogás cáfolata. De semmiképp sem járatná le a Fölkelést, mely "végül
is emberséges és jó szándékú lovagi vállalkozás volt."1 A kellemetlen
közlendők azután sorra-rendre bekerülnek a darabba - ez a Shaw-iskola
jellemzője; de érdekes, sőt, szórakoztató módon kerülnek be - ez is
jellemzője a Shaw-iskolának. A szórakoztatás legfőbb felelőse Myles
MacCarthy doktor, a művelt, cinikus bohém, szikrázóan szellemes,
poénokkal pazarul megszórt szöveg, kitűnően megrajzolt, komoly
dramaturgiai funkciókra is alkalmas karakter. De, dráma aligha
épülhetne rá, ahhoz konfliktus-hordozók kellenek.
A konfliktus a két további főszereplőre épül.
Egyikük Sean Tetley: értelmiségiből lett forradalmár, az eszme
lelkesültje, bár praktikus fölkészültsége szinte semmi - egy géppuskát
képtelen összerakni. Ellenpontja Anthony Palliser, brit kapitány,
hivatásos katona, a köz javát tekintő művelt gyakorlati ember - és
büszke ír. Johnston iróniája őt sem kíméli: a Főposta elleni hebehurgya
roham során kilövik alóla a lovat, ő hősietlenül kificamítja a térdét,
melyet a doktor egy perc alatt helyreránt.
A cselekmény a szakma legjobb színvonalán
fordulatosan szerkesztett. Palliser mindent elkövet, hogy a fölkelést a
lehető legkevesebb áldozat (a kapituláló vezérkar statáriális
tárgyalása és kivégzése) árán, leszereljék. Sikerül meggyőznie mindkét
felet, a doktor parlamenterként a helyszínre vezeti a rangidős brit
tisztet, mikor a II. felvonás végén bekövetkezik a drámai fordulat.
A Tetleybe szerelmes, fanatikus Emer oly hévvel
követel hőse számára hősi halált, hogy Palliser - elveit felrúgva -
összerakja neki az ominózus géppuskát: ha annyira akarja, lőjön rá a
brit főtisztre. Következik hát a háromnapos kilátástalan küzdelem a
brit túlerő ellen.
A III. felvonás elrendezi a szereplők sorsát,
elvarrja a szálakat. Tetley és Palliser marad a színen az utolsó
szócsatára. (Melyet igazságtalanul gúnyolnánk lelki nemességi
versenynek, mert igen színvonalasan megírt.) Az egymás képébe vágott
igazságok között Palliser megjósolja a De Valera korszakot ("Fityfenét
érdekli magukat a szabadság. Maguk csak az Ügyre tudnak gondolni"),
melyben a győztes szabadságharcosok új láncokat kovácsolnak a
társadalomra.
Tetley végül elindul, hogy kieszközölje a
kapitulációt, s önmagának a közönyöseket öntudatra ébresztő halálos
ítéletet. Palliser pedig, hogy ne kelljen a hadbíróság előtt ellene
tanúskodnia, ott marad meghalni az égő házban. A darab ennél a
vázlatnál sokkal élvezetesebb: remek epizódok vannak benne, jól
kimunkált stílusváltások, s az egész feszes, jól megírt.
A por álmodása (1940)
Jonathan Swift (1667-1745) emblematikus alakja lett a modern
Írországnak, de a közönséget életművénél jobban izgatta a magánélete.
Ki volt az a Stella (Esther Johnson), akivel harminc éven át egy
háztartásban élt, de négyszemközt szinte soha nem találkozott vele? Ki
volt az a Vanessa (Hester Vanhomrigh), aki 1714-ben utánament
Írországba? Melyikük volt a titkos felesége? Elhálta-e a titkos
házasságot egyikükkel, másikukkal, mindkettejükkel, egyikükkel sem?
Yeats egyik legjobb darabját szentelte a nagy elődnek (Írás az ablaküvegen, 1934), Johnston egyetemi tanári évei során monográfiában foglalta össze róla szóló kutatásait (Swift nyomában,
1959). De a magánéleti rejtélyt már korábban megfejtette. Hogy
hiteles-e a megfejtés, bajos megmondani; mindenképpen lehetséges, a
szakirodalom rendszeresen hivatkozik rá. A por álmodása tehát
életrajzi játék, melynek lehetőségeit a műfaj követelményei pontosan
behatárolják. Johnston viszont gyűlöli, s a biztos tudású drámaíró
leleményével jócskán összetördeli az effajta kötöttségeket.
A rendszeresen visszatérő, majd a darab-testbe
a legfontosabb dramaturgiai ponton beleolvadó kerettörténet szerint
1835-ben a dublini Szent Patrik székesegyházban éppen feltárják Swift
és Stella sírját, kettejük koponyája éppen visszaérkezik az anatómiai
laboratóriumból, mikor színre lép az ott előadott középkori
moralitás-játékban szerepelt hét Főbűn, s a székesegyház főesperese
(dean, akár Swift). A színhely, a falakból és a sírból felhangzó
suttogás ("Átkozott legyen a nap, amelyen megszülettem..." Jób könyve
3:3) vitát robbant ki köztük, s a főesperes kérésére mindegyikük
kifejti, mi okozhatta Swift életének csődjét.
Swiftet a Főesperes alakítja, Stellát a
Kevélység, Vanessát a Harag, a filozófus Berkeley püspököt az Irigység
etc. A Kapzsiság jelenete pl. 1707-ben, a londoni nagy karrier előtt
játszódik, a Haragé 1714 és 1723 között az ír száműzetésben, az
Irigységé később, a Restségé, mely a tébolyult Swift képét villantja
fel, 1740 után. A jelenetek persze nem időrendi sorrendben követik
egymást, hanem erős logikával vezetnek a dramaturgiai tetőpont felé.
Vanessa számon kérő levelet ír Stellának, aki ettől kiesik a szerepéből,
a keretbe visszaváltva, civil színésznőként pöröl tovább a civil
főesperessel, s kiköveteli, hogy a rég befejezettnek hitt
Kapzsiság-jelenetet folytassák.
Ekkor (1707-ben) vallja be Swift, hogy amint
Stella az ifjabb Sir William Temple zabigyereke, úgy ő az idősebbé,
tehát vérfertőzés volna, ha házasságot kötnének; és bár a dolog nem
bizonyos, ő a zsarolás lehetőségétől is halálosan retteg. Stella pedig
vállalja, hogy Swift mellett marad, szűzen, jogcím nélkül, akár a jó
hírét is kockáztatva.
A darab ezután finom decrescendóval halad
Vanessa, Stella, majd Swift elmúlása felé. Stella végbúcsú-versére
("Azt, hogy a sors lebírható, / ha értem, mi a rossz s a jó / s ha
elfakult pilláimon / átég a szív - Tőled tudom...") Johnstonnak éppúgy
szüksége van, mint Yeatsnek volt. A plágium természetesen szóba sem
jöhet, az ihletés szót is habozva használnám; a drámaíró Johnston
mintha egyre-másra vitába akarna bocsátkozni kartársaival, O?Casey-vel,
Yeatsszel.
Színvonalas, jól olvasható, életrajzi játék hát A por álmodása.
Csak a nyaka véres: az eleje. Sehogy sem győz meg, hogy mi az ég
haragjának áll oda a főesperes és a hét főbűnt játszó színész Swift
életét megeleveníteni. Talán épp az a baj, hogy meg akar győzni, hogy
realista indokolást akar adni a színi fikciónak. Talán a "miértre"
adott dacos "csak!" lett volna a jó megoldás?
Ahhoz Denis Johnston 1940-ben már nem volt elég fiatal.
|