←Vissza

 
 
 
 
 
 
 

Mesterházi Márton
ÍR EMBER SZÍNPADON
Denis Johnston, a sikeres (1901-1984)
(részlet)

Harmincasan ragyogó, eredeti tehetségként, nyolcvanasan a drámaírás mindentudó doyenjeként ünnepelte szakma és közönség. Bármibe fogott, sikerre vitte, bármilyen műfajt választott, sikerrel művelte. Mégis úgy volt, mint a Boldog, szomorú dal Kosztolányija: "De néha megállok a éjen, / ... úgy ásom a kincset a mélyen, / a kincset, a régit, a padlón, / mint lázbeteg, aki föleszmél, / ... hogy jaj, valaha mit akartam."
    Egyszer dobott igazán nagyot, huszonnyolc éves korában. Ezt az első dobást a későbbi sok, derekas kísérlet soha meg sem közelítette.
    Groteszk végzet, íróra mérve szinte kegyetlen.


Szép, gazdag élet

William Denis Johnston tehetős protestáns családban, a Legfelső Bíróság bírájának fiaként született 1901-ben, Dublinban. Ott, majd Edinburghban végezte iskoláit, a Cambridge-i Christ?s kollégiumban szerzett jogi baccalaureusi diplomát, s a Harvardon nyerte el a magisteri fokozatot. 1926-ban avatták az angol és ír barristeri Kamara tagjává, 1936-ig sikerrel működött az ügyvédi pályán. Huszonhárom évesen belépett a modern kísérleteknek szentelt Dublini Dráma-Ligába, játszott, rendezett, s a német expresszionizmus ihletésére írni kezdett.
    1929-ben az Abbey két fontos drámát utasított el: az övét és Sean O?Casey-ét (Az ezüst kupát). O?Casey Londonban vett elégtételt magának, Johnston Dublinban: az épp induló Gate legendásan sikeres előadása lett Az Öreg Hölgy azt mondja: Nem! (A két író a Dráma-Ligában ismerkedett össze; Johnston évekig nehezen szabadult O?Casey-komplexusától, ami visszatekintve abszurdum, hisz ő az ír dráma Shaw-ágához tartozik, míg O?Casey a Synge-ághoz.)
    Kétévenként követték egymást a bemutatók, köztük egy Toller-adaptáció a nagynevű német pályatárs fölkérésére; adódott egy némafilm-rendezés is, majd Johnston 1936-ban elhagyta az ügyvédi pályát, s három évre a BBC kísérleti televíziós műhelyének munkatársa lett.
    A II. világháború kitörésekor ismét pályát módosított: haditudósítóként dolgozott a Közel-Keleten, Olasz-, Francia-, majd Németországban. Vakmerő profi riporter volt: a főnöki tilalom ellenére ellátogatott Tito partizánjaihoz az ideiglenesen felszabadított területre, elsőként tudósított egy bevetésre küldött bombázó fedélzetéről, s általában nem a sajtóközleményekből, hanem a frontvonalból szerezte híreit. 1936 és 1943 között egy tucat eredeti hangjáték írására is maradt energiája. A háború után visszatért tévé-stúdiókba, fél tucat tévéjátékot írt, mellette adaptált, rendezett. Az 1950 és 1966 közötti amerikai éveket a tudományos munkának és az egyetemi tanításnak szentelte: fontos könyvet írt Jonathan Swiftről (1959) és John Millington Synge-ről (1965), tanulmányok sorát O?Casey-ről,Yeats-ről, Shaw-ról, Beckettről, Frielről, a klasszikus és a kortárs színházról. Nyugdíjasként is töretlen kedvvel dolgozott, másfél tucat dráma, két opera-librettó, két önéletrajzi regény tartozik még életművébe. Négy gyereke közül az egyik, Jennifer, élvonalbeli regényíró lett.
    Drámaírói életének groteszk logikáját követve visszafelé haladok:


A sarló és a naplemente (1957)

A Shawhoz méltó előszó (Már megint egy nyavalyás 16-os darab!") - kimond egy sor kellemetlen igazságot. A Húsvéti Fölkelésnek alig van irodalma (a szekérderéknyi könyv, film, színmű a dicsőséges 1919-1921-et cifrázza) O?Casey remekműve, Az eke és a csillagok az egyetlen, nagyszerű színpadi előd. A témát a politikusok agyontömjénezték, hamisították, miközben egyetlen mozzanatát sem vizsgálta meg a történettudomány.
    Dublin népe annak idején az egészet gúnyos közönnyel szemlélte. Nehéz eldönteni, melyik fél követett el több és nagyobb ostobaságot: a fölkelők nem ellenőrizték a telefonközpontot (melyet elfoglaltak), de lépten-nyomon akadályozták a tűzoltóság munkáját; a brit helyőrség tisztikara lóversenypályákon illetve luxusbordélyokban ünnepelte a Húsvétot, az érkező hadoszlopok földerítés nélkül, fölösleges veszteségeket szenvedve nyomultak be a városba, a tüzérség szintén földerítés nélkül lőtte rommá a központi kerületet, Maxwell tábornok kizárólag hóhérnak volt megfelelő.
    A mű tehát "antimelodráma", a hivatalos felfogás cáfolata. De semmiképp sem járatná le a Fölkelést, mely "végül is emberséges és jó szándékú lovagi vállalkozás volt."1 A kellemetlen közlendők azután sorra-rendre bekerülnek a darabba - ez a Shaw-iskola jellemzője; de érdekes, sőt, szórakoztató módon kerülnek be - ez is jellemzője a Shaw-iskolának. A szórakoztatás legfőbb felelőse Myles MacCarthy doktor, a művelt, cinikus bohém, szikrázóan szellemes, poénokkal pazarul megszórt szöveg, kitűnően megrajzolt, komoly dramaturgiai funkciókra is alkalmas karakter. De, dráma aligha épülhetne rá, ahhoz konfliktus-hordozók kellenek.
    A konfliktus a két további főszereplőre épül. Egyikük Sean Tetley: értelmiségiből lett forradalmár, az eszme lelkesültje, bár praktikus fölkészültsége szinte semmi - egy géppuskát képtelen összerakni. Ellenpontja Anthony Palliser, brit kapitány, hivatásos katona, a köz javát tekintő művelt gyakorlati ember - és büszke ír. Johnston iróniája őt sem kíméli: a Főposta elleni hebehurgya roham során kilövik alóla a lovat, ő hősietlenül kificamítja a térdét, melyet a doktor egy perc alatt helyreránt.
    A cselekmény a szakma legjobb színvonalán fordulatosan szerkesztett. Palliser mindent elkövet, hogy a fölkelést a lehető legkevesebb áldozat (a kapituláló vezérkar statáriális tárgyalása és kivégzése) árán, leszereljék. Sikerül meggyőznie mindkét felet, a doktor parlamenterként a helyszínre vezeti a rangidős brit tisztet, mikor a II. felvonás végén bekövetkezik a drámai fordulat.
    A Tetleybe szerelmes, fanatikus Emer oly hévvel követel hőse számára hősi halált, hogy Palliser - elveit felrúgva - összerakja neki az ominózus géppuskát: ha annyira akarja, lőjön rá a brit főtisztre. Következik hát a háromnapos kilátástalan küzdelem a brit túlerő ellen.
    A III. felvonás elrendezi a szereplők sorsát, elvarrja a szálakat. Tetley és Palliser marad a színen az utolsó szócsatára. (Melyet igazságtalanul gúnyolnánk lelki nemességi versenynek, mert igen színvonalasan megírt.) Az egymás képébe vágott igazságok között Palliser megjósolja a De Valera korszakot ("Fityfenét érdekli magukat a szabadság. Maguk csak az Ügyre tudnak gondolni"), melyben a győztes szabadságharcosok új láncokat kovácsolnak a társadalomra.
    Tetley végül elindul, hogy kieszközölje a kapitulációt, s önmagának a közönyöseket öntudatra ébresztő halálos ítéletet. Palliser pedig, hogy ne kelljen a hadbíróság előtt ellene tanúskodnia, ott marad meghalni az égő házban. A darab ennél a vázlatnál sokkal élvezetesebb: remek epizódok vannak benne, jól kimunkált stílusváltások, s az egész feszes, jól megírt.


A por álmodása (1940)

Jonathan Swift (1667-1745) emblematikus alakja lett a modern Írországnak, de a közönséget életművénél jobban izgatta a magánélete. Ki volt az a Stella (Esther Johnson), akivel harminc éven át egy háztartásban élt, de négyszemközt szinte soha nem találkozott vele? Ki volt az a Vanessa (Hester Vanhomrigh), aki 1714-ben utánament Írországba? Melyikük volt a titkos felesége? Elhálta-e a titkos házasságot egyikükkel, másikukkal, mindkettejükkel, egyikükkel sem?
    Yeats egyik legjobb darabját szentelte a nagy elődnek (Írás az ablaküvegen, 1934), Johnston egyetemi tanári évei során monográfiában foglalta össze róla szóló kutatásait (Swift nyomában, 1959). De a magánéleti rejtélyt már korábban megfejtette. Hogy hiteles-e a megfejtés, bajos megmondani; mindenképpen lehetséges, a szakirodalom rendszeresen hivatkozik rá. A por álmodása tehát életrajzi játék, melynek lehetőségeit a műfaj követelményei pontosan behatárolják. Johnston viszont gyűlöli, s a biztos tudású drámaíró leleményével jócskán összetördeli az effajta kötöttségeket.
    A rendszeresen visszatérő, majd a darab-testbe a legfontosabb dramaturgiai ponton beleolvadó kerettörténet szerint 1835-ben a dublini Szent Patrik székesegyházban éppen feltárják Swift és Stella sírját, kettejük koponyája éppen visszaérkezik az anatómiai laboratóriumból, mikor színre lép az ott előadott középkori moralitás-játékban szerepelt hét Főbűn, s a székesegyház főesperese (dean, akár Swift). A színhely, a falakból és a sírból felhangzó suttogás ("Átkozott legyen a nap, amelyen megszülettem..." Jób könyve 3:3) vitát robbant ki köztük, s a főesperes kérésére mindegyikük kifejti, mi okozhatta Swift életének csődjét.
    Swiftet a Főesperes alakítja, Stellát a Kevélység, Vanessát a Harag, a filozófus Berkeley püspököt az Irigység etc. A Kapzsiság jelenete pl. 1707-ben, a londoni nagy karrier előtt játszódik, a Haragé 1714 és 1723 között az ír száműzetésben, az Irigységé később, a Restségé, mely a tébolyult Swift képét villantja fel, 1740 után. A jelenetek persze nem időrendi sorrendben követik egymást, hanem erős logikával vezetnek a dramaturgiai tetőpont felé. Vanessa számon kérő levelet ír Stellának, aki ettől kiesik a szerepéből,
a keretbe visszaváltva, civil színésznőként pöröl tovább a civil főesperessel, s kiköveteli, hogy a rég befejezettnek hitt Kapzsiság-jelenetet folytassák.
    Ekkor (1707-ben) vallja be Swift, hogy amint Stella az ifjabb Sir William Temple zabigyereke, úgy ő az idősebbé, tehát vérfertőzés volna, ha házasságot kötnének; és bár a dolog nem bizonyos, ő a zsarolás lehetőségétől is halálosan retteg. Stella pedig vállalja, hogy Swift mellett marad, szűzen, jogcím nélkül, akár a jó hírét is kockáztatva.
    A darab ezután finom decrescendóval halad Vanessa, Stella, majd Swift elmúlása felé. Stella végbúcsú-versére ("Azt, hogy a sors lebírható, / ha értem, mi a rossz s a jó / s ha elfakult pilláimon / átég a szív - Tőled tudom...") Johnstonnak éppúgy szüksége van, mint Yeatsnek volt. A plágium természetesen szóba sem jöhet, az ihletés szót is habozva használnám; a drámaíró Johnston mintha egyre-másra vitába akarna bocsátkozni kartársaival, O?Casey-vel, Yeatsszel.
    Színvonalas, jól olvasható, életrajzi játék hát A por álmodása. Csak a nyaka véres: az eleje. Sehogy sem győz meg, hogy mi az ég haragjának áll oda a főesperes és a hét főbűnt játszó színész Swift életét megeleveníteni. Talán épp az a baj, hogy meg akar győzni, hogy realista indokolást akar adni a színi fikciónak. Talán a "miértre" adott dacos "csak!" lett volna a jó megoldás?
    Ahhoz Denis Johnston 1940-ben már nem volt elég fiatal.