←Vissza

 
 
 
 
 
 
 

Tandori Dezső
KOSZTOLÁNYI RÍMRÉTEGEI
(részlet)

A rím - ha szótag, ha szó, ha testesebb - a sor végén, netán valami belső részletén, ALAKILAG végződik, ám tartalmában, érdemében, SZELLEMILEG sokkal előbb kezdődik. S nem csupán a nehézkesség kerülésére nem szorítom meg egy csöppet sem, így: "kezdődhetik". Nem; ahogy az általam kedvelt példa, a bécsi Tichy fagylaltos hirdetése mondja: "Weil Eis nicht Eis ist", értsd, a fagylalt nem jég, vagy, mi több, a fagylalt nem csak úgy egyszerűen fagylalt. Hanem, épp ez az, nagyon is több. A rím nem egyszerűen csak rím.
    Lásd kis nyitányunkat, itt.
    És most nézzük ezt Kosztolányinál.
    Utolsó léhaságom, ezennel, dolgozatomban: végre nyomós okom van, hogy az irdatlan, sok kötetes, egyre megújuló Kosztolányi-cikkgyűjteményemet ne nézzem meg. Ne keressek szentenciát a rím dolgára; Kosztolányi messze felülmúlhat engem a szellemével, hanem amit én mondandó vagyok, az a rím szelleméről szól, nem a magam szerényebbjéről, s így abban bízom, valamelyest úttörő vállalkozás.
    De akkor: ám fürkésszünk, cserkésszünk!
    A Kosztolányi-verséletműben.
    Kedvenceim egyike újabban egy kis útirajz (végződése) a Számadás kötetből. Stockholm a színhely s a kis vers címe; szinte alig van magyar vers így a svéd fővárosról (határainkon belül, hogy így mondjam), s az máris remekmű:

Hallgatnak ők is, én is hallgatok,
de csöndjeink nem érnek össze végül,
mivelhogy én magyarul hallgatok,
s ők svédül.

    Nem is egy példája akad itt kis nyitótézisünknek. Mert a "svédül", e kétszótagos rím önmagában, bizarr hangalakjával is hordozza a rím hordozandóit. Megfelel a "végül"-nek, csattanót ad, a hangzását már dicsértem az imént, a hirtelen rövidre metszett sorral külön is érdekes.
    A "svédül" rímszó, túl azon, amit - íme! - hordoz, előkészítődik a sor elszánt - ilyenre tervezett stb. - kurtaságával. Azután: rímréteg az is, hogy ez a szócska hordozza a vers alkalmasinti lényegét. Persze, lényegi a korábbi sorokban a "sok nyájas-enyhe kék szem", a költővel teázó helybelieké, az egész emlék-atmoszféra, hogy hát Kosztolányi is tudja, milyen a magyar, ergo a svéd vidék... Ismét stop!
    Ha a birsalmás, kredences légkör azonos is, az önkifejezés, a beszéd, de még a lélek néma beszédének mássága, itt "svédsége", nagy távolságot tár, hidal át, fed el, segít elviselni, tesz elviselhetetlenné, én nem is tudom. Rímréteg, amit a "svédül" így kifejez.
    Ellenben amit nem is gondolnánk: a "hallgatok"-nak, sőt, a két "hallgatok"-nak is több rímrétege van. Kényes a rímhelyzetbeli szóazonosság vállalása. Itt mi teszi a "hallgatok" rétegzettségét? Nincs előtte érdekes stb. szó. Akkor? Az, hogy az első "hallgatok" még csak önmagában jelöli a hallgatást. De a második: már a magyarul-hallgatás kifejezője. Mintha lenne ilyen kifejezés (jaj, nincs!), "magyarul hallgatni". El is nevetem magam. Hanem ha nincs, miért van mégis? (Épp a - minden magyarságos megkísértettsége ellenére is - lényegében, érdemében csak általános és örök emberi Kosztolányinál?) Nos, azért van ez a többlet(kifejeződés), mert a vers lényege, leleménye épp ez!
    S így a második "hallgatok" mintegy maga elé kapja a nagyon jellegzetes, kifejezés-elemnek számító (szintagmás, hogy így mondjam) "magyarul" szót. Ennyit, ennyi mindent, egy kis szösszenetről. Ami nem szösszenet, ez a "svédül"-dolog, de nem ám!
    Kötetemben a szemközti oldalon lelhető (mindegy, a Számadás verse) a Halottak. Ha az Éjjel az alvó mellett (szintén Számadás!) az egyének közti néma, tűnődő tragikumviszonyt fejezi ki, hát a Halottak, bocsánat, hogy így mondom, emberiség-méretekben szól.
    Nem minden sora hordoz rímet. Például az első, a legmellbevágóbb ("Volt emberek."), az a kifejezés, melyről nem is hittük, hogy jól használható... igen, mint mikor egy sakk-világmester bebizonyítja egy megnyitás valahányadik lépéséről, hogy a középjátékban nyerő változathoz vezethet, olyan ez az első sor. Itt a rímtelenség rétegét mutathatjuk ki. Hatalmas felütés (leütés). Rím-súlyú.
    A Halottak olyannyira nyílt kártyákkal játszik, hogy rímeinek rétegei főleg várakozásunk beteljesülését szolgálják, illetve - érdekes, ugye? - ebből a várakozásunkból adódnak. Ezt nevezném kreatív befogadásnak, sőt, primer kreatív olvasásnak. Mert olvasatunktól függ a vers több értéke is.
    "Futók között titokzatos megállók. / A mély, sötét vizekbe néma, lassú / hálók." És a "vizekbe", ez most nem rímkérdés, lehet hajdani divat, az "-n" elhagyásának szabad(os)sága, de az is lehet, hogy bele a vizekbe, oda leengedendő etc. hálók. A "Képek... szépek" - rím irtózatos lapossága a hátsóbb rímréteg miatt megy el: a sorolás itt ez az elem. A "Nem-élők"... "henyélők" esetében meg a költőnek már nyert ügye van. Nem szólva arról, hogy egy belső rímet is villant nekünk: "mindent felejtő, mindent porba ejtő". (Henyélők.) Aztán hogy "kinek kezéből a haraszt alatt / lassan kihullt a dús tapasztalat". A már-már nevetségesen keresett rím megbőgető természetességbe fordul. Szegény halottak! Szegény mi-magunk! Ezt érezzük.
A "dús" jelzőtől főként. S kivételesen nem tucatbűnügy vagy -híradóképsor halottját látjuk, a kis Lencsit, netán a Bartusch nénit Utrecht vagy Lipcse mellől, ahogy biciklisták fedezik fel árva, meredt kezüket az avarból kilógni, nem. Eleve őrült merészség, mondhatni, arcátlanság a kép. (Drága Kosztolányi és az arcátlanság. Ó, poétafejedelem, bocsáss meg az inasnak!) Ellenben hát nem. Gyönyörűbb halál-képet képzelni sem tudok. Ilyen az elmúlás. A haraszt alatt (magamat főleg poraim alakjában képzelem) eltemetett földi "nagyság" kezéből kihull a dús tapasztalat. Megható, hogy mintha ez emez illetőknek a kezében lett volna. Senki onnét azt a dús tapasztalást kitépni nem merte volna. Csodálták inkább! Newton, Kleopatra (!), Shakespeare kezében mennyi dús tapasztalat van! Ah. S ez akkor lassan hull ki.
    Nekem meg könnyeim hullnak írógépembe. Nem nevettemben. Verébkém karmai közül lassan kihull karom érintésének dús tapasztalata. Tollazatáról leperegnek óvatos puszilgatásaim. A haraszt alatt - tapasztalat rím hátsóbb rétege mélyen szituált, nagyon örök-emberi. S a "kihullt" szó hangalakja (kontra "tapasztalat") további réteg. Aztán ahogy az jön, hogy "borul", majd "és Shakespeare elfelejtett angolul": a rímalakok (e rémalakok, bocsánat megint) mögöttes rétegei közé a végtelen szellemesség telitalálata, igen, hogy a drámaköltő épp angolul felejtett el, épp ő, az jön; s hogy ilyet, ily evidenciát, külön említ is a kosztolányis szellem, vagyis maga Kosztolányi... megannyi réteg. És semmi puszilgatás! Jön rímbe a "csók", így:

Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.

    Ezt sokadszorra sem lehet megrendülés nélkül olvasni. S nem a "volt emberek" sorsán rendülünk meg, dehogy! A költő művén, magunkon, hogy ekkora gyönyörűségben részünk lehet. Ellenben: a rímek réteges, jól megcsináltsága éri el a hatást. Az éji alvó versét nem idézem, ott is vannak olyan rímek, hogy "gőztülök" s "megőrülök", meg "szeretek" és "kelepet", de ahogy sorolom őket, velük dől a hagyományos, formai rímtan, mert nyilvánvaló: a vers tárgya (az éji alvó életéért szorongó társ lélekfutamainak komolysága, a rettegés kicsit színpadias tragédiája, s legyen szó itt emberről, nálam mellette olykor egy-egy madárról, kutyáról) fogalmiságával belejátszik a formába.