Horgas Judit
Fák közt, padon
a Mechwart ligetben
Ács Irén fotójával

Keserves munka az ügyintézés, hát még ha balsorsunk úgy hozza, hogy II.  kerületi állampolgárként kóstolgatjuk a sorban állás gyönyörűségét. Harmadik-negyedik alkalommal visszatérve, a rutinos polgár markába szorítja sorszámát, csüggedten konstatálja, hogy a számítógép szerint még huszonnyolcan vannak előtte, és kioldalog az önkormányzat lábánál elterülő aprócska park poros fái közé, hogy ott múlassa az időt.
    A bajor származású Mechwart András 1859-ben Ganz Ábrahám hívására érkezett Magyarországra. Ganz halála után huszonöt éven át volt a gyár vezérigazgatója, és a Ganz Művek leginkább az ő vezetésének, újításainak és elsősorban merészségének köszönhette, hogy világhírűvé vált. 1878-ban például megalakította a gyár villamossági osztályát, pedig Edison csak egy évvel később fedezte fel az izzólámpát. A hatvan fős gyár a századfordulóra hatezer embernek adott munkát, köztük a huszonéves Zipernovszky Károlynak, Déri Miksának,  Bláthy Ottónak, Kandó Kálmánnak.
    A Budapesten élő németség a hozzájuk csatlakozott németajkú budapesti magyar állampolgárokkal mozgalmat indítottak aziránt, hogy a főváros a Magyar Országos Statisztikai Hivatal előtt lévő teret, ahol a sétapark előterében Mechwart szobra áll, nevezze el az ő nevéről Mechwart-térnek. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa hebehurgya meggondolatlansággal és a főváros törzsmagyar lakossága iránt való tapintatlansággal ezt a nem eléggé indokolható kívánságot hamarosan teljesítette is.
    1914 áprilisában több újságban felháborodott cikkekben tiltakoznak, természetesen minden sovén érzület nélkül. Az ügy kínos: a tanács meghátrálna; visszavonja az elnevezést; a németek megsértődnek, a magyarok kikérik maguknak, az ilyen társadalmi díszeinkért nem szükséges kölcsönkérőbe idegenekhez fordulnunk, egyébként is, ki ez a Mechwart, akinek már a neve is sérti az igaz magyar fület; csak egy mérnök. A Statisztikai Hivatal nyilatkozatában jelzi, mennyire kellemetlen volna, ha  világszerte kiküldött anyagain német nevű címet kellene feltüntetni, esetleg politikai félreértésekhez vezetne. A budapesti "Eintracht" német egyesület szónoka szoboravató beszédében büszkén kijelenti: egy németnek kellett idejönnie, hogy a magyar gépipart megteremtse. Olaj a tűzre; szerencsére szegény Mechwart már hét éve halott, remélhetőleg a túlvilágon is a hengerszék és a forgóeke tökéletesítésével van elfoglalva, és mit sem tud az egész hercehurcáról. 1926-ban a Fővárosi Közlöny december 7-i számában ismét megjelenik a hír, pontos leírással, hogy mettől meddig terjed az a parkozott terület, amelyet attól fogva - nyilván az idők végezetéig - Mechwart ligetnek kell neveznünk.
    Mi történhetett? Milyen rejtelmes akadály hárult el? Erről nem írnak az újságok; 1942-ben ismét közlöny jelenik meg, ugyanaz a terület, ugyanaz a név - de minek erről megint határozatot hozni? -; a kétalakos szobor - ki lehetett a másik alak?  - a második világháborúban elpusztul, 1965-ben Mechwart András új szobrot kap, ez már mellszobor, komoly portré, egy vezérigazgatóhoz méltó. A parkról ugyanez nem mondható el, a körülkerített játszótér sötét és aprócska, a környező bérházak beárnyékolják, egyébként is az egész liget inkább csak felvezető sétány, a tér központja a lépcsősor tetején trónoló önkormányzat épülete; minden út oda vezet, és ott véget is ér. A sors és a politikai városrendezés gonosz fintora, hogy Mechwart András, aki mégiscsak nagyon rendes ember volt, tisztességes béreket fizetett és gondoskodott a különféle szociális juttatásokról, éppen itt rostokoljon, ráadásul melltől fölfelé.