←Vissza

 
 
 
 
 
 
 

 

SZERENCSÉS JÁNOS
ELMONDJA ÉLETÉT
Papp Gábor Zsigmond dokumentumműsora
(részlet)

Egy igaz történetet szeretnék elmondani. Elsősorban, hogy ki is vagyok. M. János vagyok, születtem 1928. december 3-án Heves megye, Poroszló községben. Mivel nagyon szegény családból származom, édesapám az első világháborúból hadirokkantan került vissza, és mivel nem nagyon tudott nehéz munkát végezni, ezért szegény anyámnak kellett a súlyos munkákat végezni. Mikor mi gyerekek már idősebbek voltunk, mi is tudtunk segíteni, de aztán szegény jó anyánk 1938-ban el is ment tőlünk, tehát eltemettük. Ott, Heves megyében jártam iskolába, de az iskola elvégzése után kitört a második világháború, és a háború befejezésével a Bem Légvédelmi Tüzértiszti Iskolába kerültem. Mivel ott jól vizsgáztam, hadnagy lett belőlem, majd amikor 1956-ban kitört a forradalom, akkor tőlem azt kérték a lágerparancsnokok, hogy bizonyítsam be, hogy milyen kommunista vagyok, mert még addig nem voltam a kommunista pártban, mindig arra hivatkozva, hogy majd... később... előbb bebizonyítom, milyen kommunista vagyok, csak azután lépek be a kommunista pártba. Na, akkor most be tudom bizonyítani, kapok hatvan embert, és menjek ki a Hősök terére, mert ott vannak a felkelők, és ott széjjel kell őket verni. Hatvan embert összegyűjtöttünk két teherkocsira, és négy tiszthelyettessel kimentünk a Hősök terére, de a Városliget felőli részről, a Vajdahunyad-vára részről jöttünk be, megálltunk, én meg a tiszthelyettesem bementünk a Hősök teréhez, ahol vannak a régi emlékművek, és onnét megfigyeltük a Hősök terét, és akkor láttuk, hogy négy szovjet harckocsi áll ott, és sok fiatal gyerek, lányok és fiúk ott beszélgetnek a katonákkal. Hát mit csináljunk? Visszamentem és mondtam a katonáknak, hogy fiúk, közéjük akartok lőni vagy nem? Vagy mit akartok? Ők azt mondták, senki nem akar, ők ellenségei ennek a rendszernek, gyűlölik őket. És akkor átöltöztünk civil ruhába, de rájöttem, hogy így civil ruhába nem mehetünk ki Ausztriába, mégis egyenruhába kell menni. Sopronnál leállítottak az ávósok, ellenőrzés volt, tisztelgett és mondta, hogy főhadnagy úr hova mennek? Mondtam nekik, hogy most már Budapesten a városban rendre fordult minden, jövünk ki a határra, és megint szolgálatot teljesítünk. Tisztelgett és elmentünk, elhitte, amit mondtam, és így átkerültünk Lotschmanburgba, ezt a kis községet úgy hívják. Akkor jelentkeztünk az ottani rendőrhatóságnál és Lotschmanburgban volt egy Vöröskereszt szervezet, azoknál helyezkedtünk el. A fegyvereket és az egyenruhákat, valamint a kocsit különböző papírokkal igazoltam, és kértem, hogy küldjék vissza a magyar kormánynak. El is készült minden, és ők azt mondták, hogy visszaszállítják a magyar hatóságnak. A lágerban ott maradtunk három napig, majd három nap múlva elhelyeztek bennünket Treuskirchenbe. Mert ez itt csak átmeneti láger volt, és Treuskirchenben volt a központi láger, ahol több ezer ember tartózkodott. Hatalmas nagy szobák voltak, és ott mindenkit regisztráltak, hogy hova akar kivándorolni. Hát én ki akartam menni Amerikába, mert azt mondták, az nagyon jó. És így akik Amerikába regisztráltak, azoknak el kellett menni Salzburgba, egy szép kis város Ausztriába, úgy hívják azt a lágert: Sitzenheim, ami valamikor hatalmas nagy náci láger volt, ott sok ártatlan zsidókat meg cigányokat megöltek és utána ilyen kemencébe égették el őket. Sajnos, mi ott voltunk, de azt szeretném megmondani őszintén, ha már elmesélem a történetet, hogy én nem a saját nevemben mentem ki, hanem egy hamis nevet adtam le, Tóth János néven mentem ki Ausztriába. S mikor még bekerültem a lágerba, akkor még működött Ausztriába a CIA. Ezek mindent tudtak, nem volt olyan, amit nem tudtak, vagy nem volt olyan, amibe ne ütötték volna bele az orrukat. Majd egy napon hallom a nevemet, hívnak - a 160-as szobában laktunk, negyvenhatan voltunk egy szobában, gyermekek, nők, férfiak, összekeverve -, a lágerparancsnokságra menjek fel, ide, ilyen és ilyen szobába, bemegyek, hát ültek az asztalnál egy ilyen amerikai őrnagy és négy ilyen katona, hát mondtam neki, de tudott magyarul, ugyanúgy, mint én, ez a katonatiszt, és akkor elmondta nekem, hogy a szülei magyarok voltak, akik már sajnos nem élnek, ő most 46 éves, és tud nagyon jól magyarul, és lehetek hozzá őszinte, hogy milyen szolgálatot teljesítettem Magyarországon, ki voltam, mi voltam, tőle nem kell félnem, és ő segít, amibe csak lehet, hogy kimehessek Amerikába, és nagyon jó munkahelyet kapok, úgyhogy jó fizetésem lesz. Mondtam neki, Tóth János vagyok, ekkor és ekkor születtem, itt és itt. Rám néz, elkezd röhögni. Mondom, hát valami vicceset mondtam, őrnagy úr? Nem, azt mondja, maga nem Tóth János. Mondom: mi az, hogy nem vagyok Tóth János? És akkor elővesz egy nagyon régi, lehettem 8-9 éves kisgyerek, a testvéremmel, szüleimmel együtt le voltunk fényképezve a ház előtt, és azt a fényképet dugta az orrom elé. De olyan érdekes, komolyan, oda dugta a képet, és azt mondta: ez maga. Én akkor hirtelen meglepődtem, elkaptam tőle a fényképet, összetéptem és lenyeltem a fényképet, és azt mondtam: bmeg... - bocsánat - anyádat, csinálhatsz, amit akarsz, éntőlem nem tudol meg semmit, és akkor: ...majd átadlak a rendőrségnek - összeszidott engem, kiabált rám, felugrott, és bevittek a salzburgi rendőrkapitányságra, és kiállítottak egy ilyen zöld papírt, és átutaltak vissza Treuskirchenbe. Négy nap múlva egy ilyen dél-amerikai fekete kocsi állított be, Sevrolet, volt benne egy gyönyörű szép, szőke nő és egy idősebb férfi, amelyikről állítólag azt mondták, hogy Kovács a neve, ez egy ilyen zsidó származású férfi volt, aki a Hitler előtti időben dolgozott Magyarországon a Nemzeti Bankban, kiment Dél-Amerikába, Dominikába, ismerte ott ezt a Truliót, vagyis még annak az apját, aki később az is államfő lett, ez a Trulio, és ott megválasztották honvédelmi miniszternek ezt a Kovácsot, majd ő így gyűjtött össze magyarokat, akik ki akarnak menni Dominikába, és azt mondta, kapunk 25 hold földet, kapunk egy parasztházat, két lovat és tíz évig nem kell semmit visszafizetni, csak tíz év múlva kell megtéríteni azt, amit kaptunk. Hát voltunk vagy kétezer nem tudom hányan, akik igenis beleegyeztek, és el kellett menni a vonattal Olaszországba, Genovába a hajókikötőig, ott fel kellett szállni egy olasz hajóra, Irpimia volt a neve, amelyik kivitt Dominikába. És azt hiszem most, tizennégy nap múlva vagy három hét múlva - nem akarok már hazudni - értünk ki Dominikába.

Egy hatalmas nagy épület állt ott a hajókikötőnél, de mindenütt katonák sétáltak fent a kőkerítésen. Mondom a Kovácsnak, hogy ez micsoda itten? Aszongya: börtön, de nem kell félni, mert itten csak feketék vannak, olyanok, akik nem szeretik a fehéreket, lopnak, rabolnak meg minden, így mondta a Kovács. Hát jól van, hát bűnözők vannak mindenütt, mindegy, hát jól van, rendben van. És akkor elvitt bennünket Duvergébe, az lenn van a Haiti határszélen, ez a sziget kétfelé oszlik, fele a Dominikai Köztársaság, másik része meg Haitihoz tartozik, ott egy fekete kormány van, hát úgy csak feketék élnek ottan. Hogy fehérek élnének ottan, azt nem tudom. Tehát ott a haiti határszélen borzalmas hőség volt, amikor a busz megállt velünk, de olyan buszok, hogy talán Magyarországon még a Ferenc József idejében ha léteztek azok a buszok. Már egy kilométeres távolságból lehetett hallani, hogy jön egy busz. Hát kiszálltunk, olyan meleg volt, és az emberek, volt ott egy nem is tudom már milyen nevezetű, már elfelejtettem a nevét ennek a férfinak, ez értett a földekhez, ez megállapította, hogy nem igaz, hazudik a Kovács, hogy itt banánt és rizsát lehet termelni, és a dzsungelt ki kell irtani, mert kaktuszerdők voltak, annak kell öt-hat év, mert ugye a gyökeret is ki kell szedni, mindent, tehát kell öt-hat év azt teljesen kiirtani, és valahonnan vizet kell felvezetni, mert máskülönben nem lehet termelni semmit. Hát aztán az emberek felbőszültek, és abban az időben még Amerika hatósága alatt volt ez a sziget, voltak ezek az amerikai megszálló katonák ottan, és amikor kiszálltunk a buszból, mert láttuk, hogy be vagyunk csapva, Kovács se volt ott, akkor elkezdtük énekelni a magyar himnuszt, és a katonák körülvettek. Tehát nem akartuk elfoglalni azt az épületet, amibe be akartak osztani, mert láttuk, eternit a teteje, eternit az oldala a háznak, minden eternitből, a nap oda besütött, olyan hőség volt abban az évben, hogy a legjobb fürdőbe nincs olyan hőség, ami ott volt, és nem is volt üveg, hanem ilyen spaletta volt, és skorpiók futkároztak benn a falon mindenütt, hát a dzsungel ott volt, mert a dzsungelben építették ezt a házat, ezt a falut, és azt akarták, azt foglaljuk el. Volt egy hatalmas kb. - nem akarok hazudni - húsz-harminc méter hatalmas nagy épület. Az az épület tele volt ágyakkal, edényekkel, matracokkal, minden vacakkal, ami csak létezik, honnan szerezték össze, nem tudom. Hát nem akartuk elfoglalni, hát jött a Kovács, az emberek ordítottak, fütyültek rája, szidták őtet, minden, hogy becsapott bennünket. Kovács azt mondta, hogy katonasággal körülvett, hogy kényszerít bennünket, odaadta a kulcsot. Én a százas házszámot kaptam, és azt mondja: menjek be a barakkba. Mentem és tűzhely, minden volt, ami csak kellett. Mondom neki, hát edény kell, amiben főzni lehet. Azt mondja nekem, itt van, és adott nekem négy bilit, amit valamikor az ágy alatt tartottak az emberek. De hát igaz, hogy tiszta újak voltak. Mondom neki, mit csináljak vele, nekem nem kell ez a négy bili, egyedül vagyok, meg volt velem egy kisfiú, akiért kellett vállalni a felelősséget. Mondom neki, hát nem kell. Az tiszta új, azt mondja, abba még nem csinált senki, abba lehet főzni, enni lehet. Hát jól van. De hát az emberek nem nyugodtak bele, nem foglalták el, nem mentek ki dolgozni a földre. És akkor azt mondta, mert úgy volt a szerződés, hogy addig, míg megjön az első termés, fejenként kapunk 45 dollárt, hogy élni tudjunk, és azt mondta, akkor elveszi, csináljunk, amit akarunk ...