Levendel Júlia
FIRENZÉN ÁT
(részlet)

Mióta nézi már a csonttá-bőrré aszott kékesszürke kart. Az öregasszony tenyere alatt bot - abból most semmi se látszik -, az ujjak görcsösen, görbén szétfutnak. Hajnal Márton látóterét sokáig betölti a mégiscsak élő, mert egyet-egyet rángó ág-kar, aztán felülről, nagyon lassan, sötét tömb ereszkedik a kézfejre: előbb a hegyes orrforma árny, órák vagy napok múltán a törékeny áll úszik a képbe. Az elbóbiskoló öregasszony meggörnyed, hajlik előre, le, le, homloka éppen a jegygyűrűs ujjat fogja érinteni, de míg törzse megdől és feje ültében a kinyúló kezéig ér, megtelik és újra elapad a hold. "Elálmosodott?", és a vékonyka, amúgy is erőtlen hang nedves-nyákos burkon át érkezik: "Én mindig álmos vagyok" - a megszólalással együtt azonban visszadönti a testét, púposan ül most, a barnára pácolt széktámla magasabbra ér, mint a feje. Korábban padon kuporgott. Mikor a Városmajor és az Alma utca sarkán Hajnalba kapaszkodott, és azt mondta, az isten küldte magát, Hajnal egy piros festéket pattogzó, korhadó padhoz vezette - volt már az kékcsíkos napernyővel védett fehér kerti szék és tolókocsi is. Gurult. Az öregaszszony leeresztett vállal ült és bóbiskolt, vagy riadt, elbutult madár-tekintettel nézelődött - úgy tűnt, semmit se lát, talán elrémült a semmi-képtől. "Hogy hová tartok?... hát haza... most hol vagyunk?... eltévedtem. Elfelejtettem...."
    Hajnal mintha repült volna, föntről, madártávlatból látta a várost, a terrakotta háztetőket, szellőzőablakokat és kéménynyílásokat a tetőkön - valahol a Palazzo Strozzi környékén lebegett. Nem volt olyan magasan, hogy az Arnót is lássa, de az öregasszonyt észrevette a sarkon. A házfalnak döntötte a fejét, mintha imádkozna, siratna; "segíthetek?", és a támolygó, vékonyka nő akkor mondta, hogy az isten küldte Hajnalt, mert nem ismer errefelé senkit, eltévedt, reggel óta bolyong, vagy tegnap reggel óta, mert mintha éjszakai sötétségben is tapogatózott volna, "ez a Via Roma?... akkor arrafelé van a Santa Maria Novella... jól mondom?... arra", és az ág-karral bal felé mutatott. "Megitattak... azt mondták, meg kell innom, és kiraboltak, kitépték a kezemből a táskát, nincs iratom... semmi... pénzem sincs itt, de ahol lakom, ott megmondhatják, ki vagyok... és minden költségét megtérítem... Tudja, mennyit adtam az ellátásomért?... Tízmilliót... tizet... megengedhettem magamnak, nem panaszkodom... az uram mindig gondoskodott rólam... ügyvéd volt a férjem... híres ügyvéd... bennünket nem telepítettek ki... a Santa Maria Novellában találkoztam az urammal... azt hiszem, ott... Erre egészen pontosan emlékszem. Az Úr születése után 1348-ban, egy keddi napon... csak azt nem értem, hogy ha erre így emlékszem, más meg hogyan hullhatott ki belőlem... és nem ám, hogy egyszerre csak eltűnt, mert a helye megmaradt... ott van bennem a helye... mindennek érzem a helyét, amit kivettek belőlem... Azt mondtam, 1348?... így mondtam?... akkor jó. Maga is emlékszik arra a pusztulásra?... Mintha most tolnák a kocsit... targonca inkább... úgy nevezik, ugye?... targonca... és éppen ezen a helyen tolták... vagyis egyik húzta, másik tolta, és kétszer megkerülték a Baptisteriumot... nem tudja, miért kerülték meg?... halottakat vittek... a halottak között a testvérnéném... úgy kellett meglátnom... előző nap még egészséges... ó, mind így voltak... de ő mégis: a testvérnéném, és odanéztem... mintha kényszerítettek volna, muszáj volt néznem... pedig ha tehettük, elfordultunk... de akkor nem is tudom... nem lehetett... és így tudtam meg a halálát... a másik meg, aki mellette feküdt... szorosan mellette, pedig az férfi volt, és a karját úgy hagyták, felemelve, hogy a hónaljánál látszott a búb... be sem takarták, csak némán körbekerülték a Baptisteriumot... nem lehet ezt elfelejteni"; a hályogos szemben megjelent - vagy ott volt előbb is? mindig? - a nyitott kocsi, amolyan kerekes deszkalap halottakkal, egyszerre hat-nyolc pestises áldozatot fektettek föl, talán többet is - sohasem lesz vége?, mindenkire sor kerül. Mégse. Mindenkire sohasem kerül sor.
    A legtehetségesebb tanítványa mondta Hajnalnak, hogy hagyja: hadd ülepedjen-fészkelődjön el mindenkiben tetszés szerint az idő - bekopogott az egyetemi szobájába - "nem zavarok?... csak valamit kérdeznék..." -, aztán még csak nem is kérdés, inkább figyelmeztetés, baljós jövendöléssel terhes tanács lett a mondókájából. Látszott, váratlanul hagyta cserben a biztonsága, és feszeng a szépen előkészített mondatok romjai között. A felfedezés öröme, frissessége belépéskor még körülötte repdesett, de ahogy leereszkedett a karfás székbe, zavarba jött, és a nyitány majdnem durvára sikeredett - "én sem értek egyet a tanár úrral, és fogalmam sincs, miért kellene az embernek erőszakot tenni az ösztönein meg az érzékein... nem igaz, hogy a réges-régen történtek éppúgy hatnak... vagy érdekelnek... ezt nem hiszem... ez a történelemnek olyan értelmezése... miért jó az, ha elveszítjük a reményünket... ha még remélni sem lehet, hogy különböző kínoktól megszabadulhatunk... hogy érzelmileg is túlkerülünk azon, amit egyébként a civilizált emberiség az értelmével meghaladott?!... Azt mondta a tanár úr, hogy az idő semmiféle sebet nem gyógyít be, hogy az efféle szólásmondás csak ámítás, de akkor..."
    A világosbarna, ragyogó szemben aranysárga csíkocskák fénylenek. A fiú elszánt lázadása kamasz-kakaskodás inkább, olyan hevesen gesztikulál, mintha a tollát rázná - Hajnal tanári hiúságának meg hízeleg, hogy mégiscsak bejött, ha dühösködik is, ha szemtelenül majdnem hogy fenyeget - "érzékenyebb pontot aligha érinthetett volna a tanár úr... ez nem csak úgy... nem egyszerűen tévedés... vagy minek mondjam... nem az, hogy egyetértek vagy nem értek egyet... a legtöbben meg se akarják érteni, amit mond... anynyira ijesztő... közben meg foghatatlan is... játéknak tetszik az idővel... és hogy akkor ösztönösen is kikapcsol az ember... ezt én nem nézem le... a tanár úr meg lenéz bennünket...de kinek jó, ha azzal kísérletezünk, hogy elbírjuk az emberiség egész történetét... az egész el se gondolható... szólamnak tetszik, és ráadásul a tanár úr megveti azokat, akik ebből nem kérnek... érezni... megérezni... ez lenézés... én sok mindent köszönhetek a tanár úrnak, és csak jót akarok, és azért mondom meg, hogy egy nap majd azt veszi észre, már nem járnak az óráira... lehet máshoz is jelentkezni..." -, ez is jobb, sokkal jobb, mintha szó nélkül elpárolognának. Kiürülne az előadóterem, s neki el kellene dönteni: beszéljen-e az üres székeknek, a kopár falaknak. Mit játsszon: nevetséges hősiességet, szabvány elközönségesedést, vagy a legavíttabb szerepet, a szórakozott tudóst, akinek fogalma sincs, mi történik körülötte. Szemközt ül az ágáló fiúval, figyelmesen hallgatja, s érzi, némi viszont-indulattal kell válaszolnia. Bölcsnek, hallgatagon fölényesnek semmiképp sem mutatkozhat. Majd meg is köszöni a látogatást - "maga miért jelentkezett történelem szakra? nem azért, hogy középiskolai tanárként többé-kevésbé korrekt adatokat sulykoljon az ifjúságba, és nem is azért... fogadok, hogy maga nem akar szívósan-módszeresen kapaszkodni a tudományos szamárlétrán... hanem miért? Nyilván érzi, hogy ezt úgy kérdezem, mintha magamat faggatnám... szoktam. Sőt, egyre gyakrabban tűnődöm azon, hogy én magam miért keveredtem ilyen furcsa szerelembe a történelemmel... és minél több a kételyem, annál erősebb lesz a szenvedélyem... de ez más kérdés... Sohasem mondtam, hogy ugyanúgy... ez lényeges!... Most talán a leglényegesebb nekem. A vitákban ugyan általános gyakorlat, hogy egy tételt előbb primitivizálunk, így-úgy kifordítjuk, csúsztatunk egy keveset, s aztán a manipulált változatot támadjuk... Ezt most ne! Azt hogy ugyanúgy, nem mondhattam... a korábban történtek, persze, nem ugyanúgy hatnak... általában kifakulnak, megkopnak az emlékezetben, mert a legtöbb ember, ahogy találóan megjegyezte, igyekszik is elhomályosítani... Még a saját élet történeteit is kilöttyintik, akárcsak a mosdóvizet... s vele együtt a gyereket is, mármint önmagukat... A nosztalgiázás közben olyan giccs, aminek a szociológiai jelentősége nem is eléggé ismert... de a történelemnél... és mondjuk az egyes embernél... aki éppen csinálja a történelmet... szóval ilyen szűk körben maradva... nem hiszem, hogy kétségbe vonná Huizinga barátunk rálátás- és megérzékülés-elméletét... márpedig erről van szó... olyannyira erről, hogy ha rám pirít, és azt mondja, idegen tollakkal ékeskedtem, talán belevörösödök, és töredelmes beismerést teszek... De ha jól értem, mi valami hozzáállásfélén vitatkozunk... én ragaszkodom a történelem elevenségéhez... kivált, hogy a történésznek elevenen kell tartania a megtörténteket... ez a dolga... de nyilvánvalóan szelektál és állandóan rendezget. Erre pedig csak akkor képes, ha úgy lát rá az eseményekre, hogy közben nem tolja el magától... Nem tudom... nekem ez túlontúl egyszerűnek tűnik... Elméletben talán az is. Ingerültséget vagy elutasítást az aktualizálás kelt... így van? Ingerült lettem én is... bár reméltem, hogy ezt jobban palástolom... de amikor a kollégája azzal hárított, hogy a két generációval előtte járók tetteiről nem mond véleményt... hogy neki vajmi kevés köze van a harminc meg negyven éve gubancolódó ügyekhez, mert neki ez már történelem!..."