Frank Orsolya
BÖLCSESSÉG ÉS AZONOSULÁS
(részlet)

Amikor Ernst Schumacher 1980-as A kicsi szép című könyvében a méret kérdéséről beszél, valójában a jámborság korának letűntét siratja, a technika, a nagyüzemi mezőgazdaság, a globalizált kereskedelem nyakló nélküli terjeszkedését, a bolygó feltartóztathatatlan kizsákmányolását, az ésszerű emberi cselekvés hiányát panaszolja, és arról próbál meggyőzni, hogy józan belátáson alapuló emberi összefogással letéríthetjük a világ társadalmait a nemkívánatos kényszerpályáról. Az elvi lehetőség mellett érvelve - gyakorlatias szerzőként - szinte minden területen konkrét, cselekvő javaslatokat is előterjeszt. A nyugati világban és befolyási övezeteiben fennálló társadalmi és gazdasági berendezkedés, valamint az ehhez kötődő szellemi-gondolati háttér alapkérdéseit pásztázza. A legfontosabb és legkézenfekvőbb talán az volna, ha felvetéseinek gazdasági, gyakorlati kivihetőségére kérdeznék és ítélnék, erre azonban képzettségem nem jogosít fel. Hasonlóan jelentősnek tartom azonban, hogy átgondoljam az érvelés néhány olyan alapfeltevését, vagy továbbtoljam néhány olyan látszólagos végpontját, amelyek az általános filozófiai vagy pszichológiai gondolkodás nyelvén is megfoghatóak.
Van-e lélektani realitása a józan belátásnak, vagy az erre alapozott összehangolt cselekvésnek? Heidegger közismert kijelentése ötlik az ember eszébe, amely szerint a tudomány nem gondolkozik - szemmel láthatóan a technika és a tőke, továbbá a kormányok sem gondolkodnak.
    Ha megnézzük, merre mozdultak el a Schumacher által felvázolt folyamatok 1980 óta, nemigen látunk mást, mint szédült sebességű előrehaladást a kényszerpályán. Példaként itt arra az esztelenségre utalnék, ahogyan Bill Gates hajtja előre a termelést és a fogyasztást a mesterséges, sőt erőltetett elavulással, vagy ahogyan az autógyárak a chipek használatával immár ellehetetlenítik a szerelést. Ugyanígy hozhatnám példaként a nagyüzemi állattenyésztés, a napfényt sosem látott, hormonadalékokkal hizlalt, ketrecben tartott csirkék millióit. Az élet egyetlen területe sem érintetlen már. Ez a hajsza pedig az elidegenedés egyre végletesebben uralkodó életérzésében visz előre bennünket. Elidegenedünk tárgyainktól, egész világunktól. Nem tudjuk, mit eszünk, mit iszunk, mi az a gázelegy, amit levegő gyanánt belélegzünk.
A svéd környezetvédelmi miniszter vérmintájában 28 mérgező anyag nyomát találták meg, miután ő azt vizsgálatra felkínálta. Nem tudunk megfürödni a folyóban, méreg van a tojásban és a tejben.
    A gyermeki elme igen jó mércéje világunk elidegenedésének. A legtöbb kisiskolás nem képes világosan elmagyarázni, és nem is tudja pontosan, milyen munkát végeznek a szülei. A szülőknek nem foglalkozása van, hanem cége, a munkáért nem pénzt kapnak, hanem átutalást. Az osztálytárs apukája nem az anyukájának a férje. Gyermekeinket eleve hazugságban és idegenségben, egyfajta kettős tudatban neveljük, amikor azt meséljük nekik, hogy a tehén a mezőn legel, aztán a gazdasszony megfeji, és a tejet gyermekei elé teszi, miközben a gyerek nem ezt tapasztalja, sőt ehhez még csak hasonlóval sem találkozik. A gyerektől elvárjuk, hogy szépen írjon, de ha mi felnőttek levelezünk, nem használunk sem tollat, sem papírt. Elvárjuk, hogy ő pontos legyen, de ha mi valakivel találkozni akarunk, mobilon egyeztetjük, mennyit késünk. A budapesti ember már nem Budapesten él, hanem Csobánkán vagy Telkiben; illetve nem ott él, hanem az autójában és a munkahelyén, Telkibe és Csobánkára csak megtér, időnként. Végső soron pedig abban is van valami ijesztő - bármennyire helyes vagy elkerülhetetlen ez a ránk váró lépés -, hogy hovatovább már az országot sem a kormánya kormányozza.
    Szinte semmi sem igazi, és ez az érzés megbénítja és eltávolítja az emberek jelentős tömegeit - vagy saját maguktól, vagy a többségi társadalomtól. Akiknek a lelkes és kritikátlan elfogadás nem választható lehetőség, mert egyenlő az önfeladással, két lehetőség marad: a bénult visszahúzódás vagy az, hogy minden igyekezetükkel megpróbálnak létrehozni egy másik világot, kiépíteni a jámborság, az élhetőség anakronisztikus szigeteit és - vállalva az áldozatokat és kényelmetlenségeket - reménykednek, hogy a szigetek egyszer majd összeérnek és kontinenssé nőnek.
    Más szóval, 1980 óta csak annyi változott, hogy tovább nőtt, ijesztő méretű lett az "eltolódás". Olyan változás ez, amivel voltaképpen senkit sem lehet vádolni - nincs egyetlen személy vagy érdekcsoport, akinek vagy amelynek a ténykedéséből ez fakadna. Az egyes döntéseket sem lehet minden esetben tudatosan megtévesztőnek, szándékosan erkölcstelennek ítélni, mert meghozatalukat értékrend vezeti, amellyel a döntéshozók nagy része lénye mélyéig azonosul. A probléma épp annak a gépezetnek a tehetetlenségében rejlik, amellyel ezeket az értékrendi prioritásokat beleépítették szervezeti és működési módokba - ezeket Schumacher könyve számos ponton leleplezi - úgy, hogy a szereplők számára megkérdőjelezhetetlen evidenciaként jelennek meg. A tehetetlenség egyébként is fontos szó itt, amely szervesen kapcsolódik a méret kérdéséhez. Kicsi és nagy, cselekvés vagy sodortatás, sőt, felelősség vagy választott vakság dilemmáját sűríti magába. Egyben azt a pontot is jelzi, ahol Schumacher hősiesen vitába száll egy egész történeti korral, mint egy matróz vagy búvár, aki a víz alá bukva egymaga próbálja eltéríteni a hajót a jéghegy felé vezető útjából.
    Bár a szöveg 1980-ban a nyugati országok és a harmadik világ viszonylatát szem előtt tartva íródott, van mondandója a mai Magyarország számára is. Tipikusan igaz és félő, hogy igaz lesz ez a magyar mezőgazdaságra, a vidéki életre az uniós csatlakozás idején. Az életnek ma is fennáll - a korábbinál jóval inkább - az a dinamikája, amelyet Schumacher leír, nevezetesen, hogy egy állítólag mindentudó és mindenekfölött hatalmas, ugyanakkor javarészt arctalan újraelosztó gépezet - maga a globalizált termelés és kereskedelem - kiveszi az emberek kezéből a döntések szabadságát és felelősségét, az emberek tömegeit függésbe dönti, majd igen silányul vagy sehogy sem gondoskodik róluk.
    A nyugati világ integrációjának mozgatója valójában - és ezzel nehéz nem azonosulni - az, hogy megőrizzük, amink van: a békét és a jólétet. Ez a "jólét" azonban sokkal kevesebb, mint a jólét, mert könyörtelenül és vakon maga mögött hagyja mindazokat, akik nincsenek jól, miközben testileg és lelkileg tönkreteszi azokat, akik úgy tudják, jól vannak. Másfelől meg sokkal több mint jólét, hiszen anyagi javakból a nyugati világ (Magyarország társadalmának egy részét is beleértve) aránytalanul és irreálisan többet birtokol, mint ami szükséges, vagy ami jár. Alapja egy abszurdum: a végtelenségig hajszolt növekedés, ezért ez a világ hamis tudatban él, és emiatt hisztérikusan hárít. És mivel hárít, egyre romlik a valósággal fenntartott kapcsolata.
A valóság mellőzött aspektusai között találjuk a leszakadó embertömegek létét és az emberi értéket, amit képviselnek; azután mindazok üzenetét, akik ilyen vagy olyan formában "nem állnak be"; továbbá az esztelen, globális növekedés képtelenségét; végül pedig ezen egyetlenegy bolygónk végtelen kizsákmányolásának katasztrofális és egyre közelebbről fenyegető következményeit.
    A béke és a jólét mellett szerepel az integráció által oltalmazott vívmányok között egy harmadik is, amelyet másfajta hangsúllyal kell említenünk. Tárgykörét Schumacher egész könyvében kerüli, pedig - hogy úgy mond-
jam - minden bábuja ezen a sakktáblán mozog: ez pedig a liberális demokrácia. A liberális demokráciát szokás ugyan csepülni is meg értelmesen kritizálni is, ám nem szabad elfelejtenünk: az intézményrendszer legszebb és legfontosabb hagyományai közé tartozik, hogy a kritikus viszonyulást megengedi és elviseli, sőt, bátorítja is. Szeretném hát a kritikai azonosulást olyan terminusként javasolni, amellyel leírjuk a liberális demokrácia bizonyos időszakaiban kitermelt viszonylatot, és amit egyben a viszonyulás ideáltípusának tekinthetünk.
    A kritikai azonosulás alanya mindenekelőtt: azonosul. Intelligenciája, fenntartásai, autonóm gondolkodása ellenére, és annak megőrzésével mégiscsak azonosul ahelyett, hogy kívül maradna. Mert a létünk: társas lét, az ügyeink közügyek és hinni kell benne, hogy együtt jól csinálunk majd valamit, mert csak együtt lehet. Az ügyeket csak úgy lehet előrevinni, ha választunk egy eszmét, amelyet jobbnak vélünk, mint a többit, és választunk egy csoportot, meg egy gyakorlatot, amely ezt az eszmét valamiképpen igyekszik a világ dolgaiba beoltani. Eszme és gyakorlat: máslényegű dolgok; összeillesztésük keserves munkájával telik el - jobbik esetben - az életünk. Kritizálni: imperatívusz, de tartozni is. Tartozni azonban csak oda érdemes, ahol kritizálni is lehet; csoportban embernek maradni, emberként a csoportban maradni.
    Másodsorban a kritikai azonosulás gyakorlója létmódjaként fogadja el a szüntelen megelégedetlenséget anélkül, hogy ezen folytonosan megütődne. Az emberi elme mindig nyugvópontra és tökéletes, beteljesedett megoldásra törekszik, paradox módon ez a vágy tüzeli örök mozgását és nyugtalanságát. Ebben az egzisztenciálisan is értelmezhető és igen messzire mutató ellentmondásban fogalmazható meg a kritikai azonosulás mint viszonyulás roppant értéke. A kritikai azonosulás vallója ugyanis nem fogad el és nem vet el: nem elégedett, de nem dobja ki az ablakon a munkadarabot - ezúttal saját társas létünk keretét. (Épp ezért ez meglehetősen kényelmetlen létállapot.) A kritikai azonosulás híve hűséges, de józan: nem veti magát sértett kiábrándulással az ellenoldal karjaiba, miután saját eszménye tökéletlenségével, a megvalósulás hiányosságaival szembesül. A kritikai azonosulás nem azonos a fanatizmussal, ellenkezőleg, egyfajta védőoltás a fanatizmus ellen. Képes reflektálni és meghaladni az elme vágyakozását a nyugvópont, a Gestalt kiteljesítése iránt, amennyiben gyanús vagy félő, hogy ez olyan döntéshez vezetne, amelyet később megbánnánk. A kritikai azonosulás struktúrája a folyamatos javítgatás, a "piecemeal social engineering" 19. századi angol ideálja, az a viszony, amelyben nem várjuk, hogy igyekezetünk tárgya egyszer majd tökéletes lesz, és akkor végképp megpihenhetünk, hanem elfogadja az idő múlását és az ezzel szembeszegezett emberi munka szükségességét, valamint a tökéletlenséget és befejezetlenséget (végső soron az időbeliséget) mint létállapotot.
    Akinek kertje van, tudja ezt. A kertet nem lehet befejezni. Aki házat gondoz, ápol, takarít és tataroz, javítgat és újítgat, az is tudja. De kritikai azonosulásban működnek legjobban emberi kapcsolataink is (persze nem házastársunk jellemét kell folyamatosan kritikailag bütykölni!) - önnön személyiségünkön, házasságunkon, gyermekeinkhez és szüleinkhez fűződő kapcsolatainkon, érzelmi és életviteli szokásainkon mindig van javítgatni való. Ez így van jól. Amivel ennyit bajlódunk, arról biztosan tudható, hogy nagy értéket képvisel a szemünkben. A kritikai azonosulás - bár megnyugvást nem ad - igen termékeny és tartható viszonyulási forma, ha előzetesen, valamilyen alapvető értékek kedvéért elköteleztük magunkat amellett, amivel fenntartani kívánjuk.
    A liberális demokrácia legfontosabb hagyományai közé tartozik, hogy az efféle kritikai azonosulás terepéül szolgál. Sőt, talán fő ismertető jegyének, sine qua nonjának, mércéjének is nevezhetjük. Épp ez az, amiért felvetődik a kérdés: vajon liberális demokrácia-e még, amivel itt, ebben a történeti időben szemben állunk, vagy már csak a halotti maszkja. Hiszen a méretek irreális növekedésével maga a kommunikáció lehetősége sorvad el, miközben a megkívánt azonosulási mód - amelyet ezer metakommunikációs csatornán közvetít a vezetettek felé a vezetés, valamint a vezetés bálványai és eszmei irányítói - egyre inkább a dogmatikus azonosulás felé hajlik a kritikai azonosulás helyett. Mégpedig a mindent letaroló, és szükségszerűen, tudatosan etikátlan profithajszolás diktatúrájával való dogmatikus azonosulás követelése felé. Ha pedig így van, akkor itt a gazdaság felülírja a politikumot, a liberális piacgazdaság a liberális demokráciát.
    Márpedig a liberális demokrácia egyik lényege, magja, a fogalom középpontja történetileg is épp a kommunikáció, mondhatnám a raport a polgár és a vezetés között. A liberális demokrácia varázsa a párbeszédben áll, hogy a vezetés - elvileg - kiszolgáltatott a vezetetteknek, és ezért kénytelen érzékeny lenni.