←Vissza

 
Valachi Anna
PSZICHOGRAVITÁCIÓ

(részlet)

Ádám fenegyerek hírében álló, kiváló újságíró, a rendszerváltás egyik előkészítője volt, s fényes politikai karrier várt rá a kilencvenes évek elején. Ô azonban - ahogy mondta - az igazság független szellemű harcosa akart maradni a demokratikus átalakulás éveiben is.
     Dosztojevszkiji lélekkel megáldott, modern "ködlovag" módjára, fegyverként forgatta tollát az úgynevezett puhuló diktatúrában, igazságot szolgáltatva azoknak, akiket a hatalom megalázott és megszomorított. Egy reneszánsz uralkodó nagy fényt (s óriási árnyékot) vető egyéniségét és egy lélekgyógyász empatikus lényét ötvözte. Intellektuális fölénye, provokatív megnyilvánulásai nem riasztották el barátait, mert bohém természetességével mindenkit levett a lábáról. Kedvelte az adys-krúdys pózokat. Egy-egy újságírói bravúrnak beillő, "rázós" cikk megjelenése után hajnalig mulatott barátaival és kolléganőivel, akik modern Szindbádként rajongtak érte. A patinás régi vendéglőkben elköltött vacsora után, borozás közben, Ádám érces hangon Villon-balladákat szavalt - Faludy György átköltésében -, népdalokat, régi magyar virágénekeket dúdolt, nagy átéléssel, majd az est betetőzéseként, naiv önfeledtséggel elénekelte az erdélyi himnuszt. A rendőrjárőröktől rettegő pincérek rémületére következetesen ragaszkodott bevált repertoárjához. De ő, szemmel láthatóan, élvezte a veszélyt. A magabiztosság harsány bája a sebezhetetlenség páncéljával vonta be alakját. Úgy érezhette: szerencsés csillagzat alatt született, akire nem vonatkoznak a földi gravitáció törvényei, tehát bármit megengedhet magának.
     Éva, a felesége - szőke szépség, gyermekkori szerelme - húszévi együttélés után már ritkán rendezett jelenetet, ha férje hajnalban tántorgott haza, s fölverte a szomszédokat, amikor nem találta a lakáskulcsot. Megszokta, hogy Ádám kimaradozik, s megadóan elfogadta a hagyományos szereposztást. Otthon is - akárcsak a munkahelyén - ideális titkárnőként viselkedett. Nem terhelte a férjét cseperedő lányaik nevelésének gondjaival; belenyugodott, hogy sohasem tudhatja pontosan, merre jár, kivel van, mit csinál éppen Ádám, aki nagy lábon élt, sokat költött, de gavallérosan gondoskodott a családjáról is.
     A hátországba szorult Éva nem akart kitörni az összkomfortos babaházból, és tudta hogy Ádám - aki kései, legkisebb gyermeke volt idős szülei-
nek - hozzászokott a gondoskodáshoz; anyapótló nő nélkül képtelen megállni a lábán, így erre játszott: a tenyerén hordta Ádámot, s közben a végsőkig alkalmazkodott hozzá. Olykor, ha színházba vagy társaságba voltak hivatalosak, az asszony valósággal kivirult, s olyan feszültség töltötte be a közös teret, hogy Ádám elámult, egész este benne gyönyörködött, neki udvarolt, barátaik pedig irigyen bámulták szerelmüket.
     Az erotikus intermezzók azonban rövid életűek voltak, az asszony nem lehetett Ádám szellemi társa. Amikor a lányaik önállósodni kezdtek, Éva egyre megalázóbbnak érezte háziasszonyi szerepkörét. Búskomor lett, magába zárkózott, nyugtatókkal tompította hiány- és szégyenérzetét. Ádám mindebből semmit nem vett észre. Még akkor sem fogott gyanút, amikor egyik koraeste váratlanul hazaugrott egy barátjával, s - kicsit spiccesen - vacsorát követelt. Éva az arrogáns "rendelés" elhangzása után kiszédelgett a konyhába, majd alvajáró módjára elébük rakta az ebéd elsózott, agyonfűszerezet, fölmelegített maradékát. Ádám ráförmedt: "mi ez a moslék?", majd elviharzott haverjával egy vendéglőbe.
     A magabiztos Ádám sohasem szédült a magasban, a klausztrofóbiát is csak hírből ismerte - addig a karácsonyig, amikor felesége túlgyógyszerezett állapotban kizuhant (lányai szerint szándékosan a mélybe vetette magát) harmadik emeleti lakásuk ablakából, és a kórházban belehalt sérüléseibe.
     Az ormótlan méretű, régi, nagypolgári lakásban Ádám eztán úgy érezte magát, mintha egy nyomasztóan tágas családi kriptában kellene vegetálnia. Lányai őt okolták anyjuk haláláért, és elköltöztek a kísértetházból. A férfinak azonban nem volt hová menekülnie az emlékek és a felelősségérzet elől. Eleinte szent áhítattal ápolta az elvesztett hitves emlékét: valóságos mauzóleumot rendezett be Éva régi fényképeiből meg tárgyaiból. A múló idő aztán mindinkább tudatosította benne a helyzet visszafordíthatatlanságát, és úgy érezte: képtelen tovább élni ezzel a bizonyossággal.
     Amikor először ült oda elszántan annak a bizonyos ablaknak a peremére, ahonnan Éva örökre eltűnt, egy addig ismeretlen érzés: szédítő-bénító tériszony lett úrrá rajta. Hiába próbálta legyőzni félelmét, szűkölve és szégyenkezve menekült vissza a párkányról az öblös karosszék oltalmába.
     Haragudott magára és az életösztön ravasz taktikájára.