←Vissza

 
Bretter Zoltán
A BIZALOMVESZTÉSTŐL A HÁBORÚIG

(részlet)

Ha valakik, hát az antik görögök sokat tudtak a háborúról. Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy többet tudtak a háborúról és halálról, mint az életről, hiszen életük nagy részét a háború töltötte ki. Moses I. Finley, a neves ókortörténész arra a következtetésre jutott, hogy az antik görögség egész történetében, abban a majd ezer évben, aligha lehetett pár év, amely háborúskodás nélkül telt el. Ezen nincs mit csodálkozni, amennyiben elhisszük Benjamin Constant nevezetes megállapítását, hogy az antikok abban különböztek a modernektől, hogy még a kereskedelem kérdéseit is a háborúra szűkítették. Egy-egy antik városállam, a maga átlagosan 3-4000 lakosával, amikor csak megkívánta szomszéd felebarátjának kertjét, jószágait, nőjét, kardjához nyúlt és lerohanta a birtokost.
     Van azonban egy olyan mű, mely a görög háborús tudás közül is a legkiemelkedőbb, s mindazok, akik olvasgatták az elmúlt évszázadokban, sokat tanultak belőle a társadalom egészére nézvést és különösképpen az emberi viselkedésről. Thuküdidész A pelopponészoszi háború című munkájának olyan fordítója is akadt, mint Thomas Hobbes, aki nemcsak angolra ültette át a szöveget, de önnön politikai filozófiájának néhány jelentős megállapítását is Thuküdidészre alapozta.
     A társadalom Thuküdidésznél is szétesik, éppen úgy - vagy közel úgy -, ahogy Hobbes-nál is megtaláljuk e szétesettséget természeti állapotként. De Hobbes nem a folytonos háborúskodást nevezi természeti állapotnak, hanem a fenyegetettség mindent uraló érzését. Mikor sötét felhők borítják az eget, és úgy érezzük, hogy bármikor ránk szakadhat, nos, ez a természeti állapot. Nem tudunk nyugodtan haladni a karavánnal, mert úgy érezzük, bármikor ránk törhetnek a rablók. A tartós, kikerülhetetlen, "fortélyos félelem" a természeti állapot jellemzője.
     Thuküdidésznél a társadalom szétesése a sztászisz állapotának beálltával együtt következik be. Amikor a polgárok közötti bizalom elvész, az a bizalom, amelyik a tisztességet - akár a legkézzelfoghatóbb anyagi módon is - kifizetődővé teszi.
     A bizalom minden viszonyunkban megnyilvánulhat, amennyiben egyáltalán létezik. A barátomnak hiszek, mert eleve bízom benne, üzletfelemmel szerződést kötök, a kölcsönös bizalom alapján, abban a reményben, hogy mindketten betartjuk a szerződés feltételeit, ellenségemmel békét kötök, s bízom benne, hogy ez akkor lesz tartós, ha a békefeltételek nem megalázóak és betartjuk a békefeltételeket. Ezzel szemben egy társadalmat akkor nevezünk szétesettnek, ha megannyi bizalmi viszonyunkból kivonulunk. Ez a sztászisz.
     Hogy a sztászisz fölforgató gondolatát megértsük, forduljunk a jósdához. A peloponnészoszi háború 2. könyvének 17. fejezetében a következőket olvashatjuk: "Az Akropolisz alatt található úgynevezett Pelaszgikonon átok tiltotta a letelepedést; ezt a tilalmat fejezik ki egy püthói jóslat végső szavai is: >>... jobb a Pelaszgikonon nem megtelepedni ! << (...) Én azonban úgy vélem, hogy ez a jóslat nem úgy értelmezendő, ahogy magyarázták, hanem éppen ellenkezőleg. Nem arra utal ugyanis, hogy a tér törvénytelen betelepítése miatt érték a csapások a várost, hanem arra, hogy a háború következtében lesznek kénytelenek lakóhelyül elfoglalni, s ha a jóslat a háborút nem említi is, előre látta, hogy nem jelenthet jót, ha egyszer ezen a helyen is lakni fognak." Ez a kis értelmezési epizód megmutatja Thuküdidész gondolkodásának jellemzőjét. A háború az oka annak a nyomorúságnak, ami arra kényszeríti az athéniakat, hogy addig belakatlan területekre is költözzenek. A Pelaszgikon betelepítése nem az a misztikus, még erőteljes látnoki képességekkel sem megpillantható ok, ami az athéniak nyomorúságát okozza; a valóság ennél valóságosabb. A háború hiánya az a helyzet, amikor az athéniek követhetik a jóslat útmutatásait, isteneknek is tetszően élhetnek - de a háború elvezet majd odáig, hogy föladják istenes életüket. Szerencsés az a társadalom, mely "istenfélő állapotban" van, s nem kell az elődei által is ráhagyományozott szokásokat, magatartási mintákat, közvélekedést - egyszóval a jóslatot - fölrúgnia. Igen, szerencsés ez a helyzet: nem erényeink eredménye, ha a társadalom összetartozásának jelei társadalmunkban megfigyelhetőek. Erényeink gyakorlásához szerencse kell, az, hogy ne marcangolja a községet a háború, és ne kényszerítsen mindannyiunkat sutba vágni erényeinket.
     Tágasan értelmezve a háború a sztászisz. Állapot. "Békében ugyanis és jó körülmények között a városok és az egyes emberek is szelídebb érzésűek, mivel nincsenek a szabad elhatározást akadályozó kényszerhelyzetben. A háború azonban megszünteti a mindennapi kényelmet, s a tömeg indulatait erőszakos mesterként a pillanatnyi helyzet szerint alakítja." A háború a szabad elhatározást korlátozza, hiszen minden pillanatban valamelyik oldalra kell állni, állást kell foglalni. Nem vagyunk többé abban a kényelmes helyzetben, hogy elmélkedve, megfontoltan, átgondoltan, ráérősen kialakítsuk álláspontunkat és aszerint cselekedjünk. Életünket már nem, csak ellenségeinket tudjuk építeni.
     Ami ezután következik, az a sztásziszban tapasztalható jelenségek leírása.
     Először az ellenfél legyőzésére szőtt tervek kezdenek mind fantasztikusabb alakot és mértéket ölteni. Mind hatalmasabbá nő az ellenség a szemünkben, és mind nagyobb erőket fogunk képzeletben mozgósítani legyűrésére.
     Aztán a szavak elveszítik megszokott, mindennapi jelentésüket, amit egyfajta hallgatólagos egyetértés tartott fönn. A lopásra azt fogjuk mondani, hogy ügyesség, a vakmerőségre, hogy bátorság, a bölcs visszafogottságot pipogyaságnak nevezzük...
     "Aki mást sikeresen tőrbe tudott csalni, az volt az okos, aki a tőrt gyanút fogva kikerülte, az a még okosabb. Aki viszont eleve gondoskodott ilyen esetek megelőzéséről, azt bajtársiatlannak s ellenfelei előtt meghódolandónak mondták. Általában azt dicsérték, aki a másikat a tervezett gazságban megelőzte, s azt, aki mást ennek szándéka ellenére ilyesmire rábírt."
     Még a családi kötelékeknél is fontosabbá válik a szövetség. Ezeket a szövetségeket ugyanis a közösen elkövetett törvénytelenségek forrasztják egybe. A tagok egymás iránti bizalmát a közösen megtervezett és kivitelezett törvényszegés pótolja.
     A sztászisz állapotában nincs kiegyezés, nincs kompromisszum, csak fenyegető fegyverszünet. Amint a legcsekélyebb alkalom kínálkozik, a számlát ki kell egyenlíteni, bosszút kell állni, s lehetőleg nem nyílt küzdelemben, hanem ott támadva, ahol a másik fél legfelkészületlenebb, legvédtelenebb. Minél elvetemültebb a bosszú, annál több eszességet feltételezünk arról, aki azt véghezviszi. "A legtöbb ember sokkal jobban szereti, ha ügyes bajkeverőnek, nem pedig tudatlan jámbornak nevezik, az utóbbit szégyellik, az előbbivel dicsekednek."
     Végül: "Mindennek az oka pedig a telhetetlenségből és becsvágyból eredő uralomvágy, mert ezekből ered a politikai küzdelmekbe keveredett emberek szenvedélyes harcvágya is. Mert míg a városokban a politikai vezetők szépen hangzó szavakkal mindenki törvény előtti egyenlőségét s a kiválóak bölcs uralmát emlegették, az államot, amelyet szavaik szerint szolgáltak, versengésük díjává tették, s az uralomért a legkülönbözőbb módon vetekedve nem riadtak vissza a legiszonyúbb eszközöktől sem, a megfélemlítés egyre több módszerét alkalmazták, bosszújuknak nem szabott határt sem a jog, sem az állam érdeke, s csak azzal törődtek, ami nekik akkor éppen kellemes volt. S mivel vagy igazságtalan szavazással, vagy erőszakkal jutottak uralomra, habozás nélkül szolgálták pillanatnyi érdekeiket. A jámborság semmit sem számított egyiküknél sem, s az jutott nagy hírre, akinek körmönfont okoskodással sikerült valamilyen szégyenteljes dolgot elérnie. A középen álló polgárokkal mindkét fél rosszul bánt, vagy azért, mert nem kapták meg tőlük a kívánt támogatást, vagy irigységből, hogy sértetlenek maradtak.
     Hellaszban a viszálykodások közben az erkölcstelenség minden formája elterjedt, s nevetségessé vált és eltűnt a nemes lelkek legfőbb vonása, az erkölcsi tisztaság. Az egymás közti nézeteltérések a bizalmatlanság következtében a végsőkig kiéleződtek."
     Ezt a színes és láttató leírást adja Thuküdidész a sztászisz állapotáról, s annak okáról, a háborúról, a legszélesebb értelemben, hiszen könnyen felismerhető, hogy polgárháborúra is gondol. Azért fontos megjegyeznünk, hogy Thuküdidésznél nem pusztán háborúról van szó, hanem polgárháborúról is, vagy elsősorban erről, mert ki akarjuk terjeszteni gondolatát - a politikai világra általában -, s evvel elérhetjük, hogy az átvitt-áthozott értelem még nyilvánvalóbbá, szinte azt mondanám, megalapozottá válik.