←Vissza

 
Bíró Béla
A BIZONYOSSÁG BUKTATÓI

(részlet)

A posztmodern elméleti diskurzus egyik alapvető dogmája az emberi szellem egységének, egyetemességének és ellentmondás-mentességének hiányára vonatkozó feltevés.
     Az ún. "nagy történet" lehetségességét tagadó posztmodern elméletírók abból indulnak ki, hogy "a 19. században az egyetlen, mindenki által elfogadott világmagyarázat nemcsak megszűnt, hanem még a lehetősége is végképp eltűnni látszott. Különböző világmagyarázatok rivalizáltak egymással, és ezáltal, még ha maguk kizárólagosságra tartottak is igényt, eleve relativizálták egymást." Magyarán: nemcsak "minden Egész" törött el, hanem a "nagy történet" helyébe a részleges érvényességű, "kis történetek" sokasága lépett.
     És mert a feltevés fényében maguk a tények sem tudatunktól függetlenül létező entitások, hanem a megfigyelés során fölhasznált értelmezési keret (elmélet) hívja elő azokat, a lehetséges és egymással versengő elméletek egymással összeegyeztethetetlen tények sokaságát generálhatja. Annyiféle tényünk (s ebből következően valóságunk) lehet, ahány (összefüggő vagy összefüggéstelen) értelmezési lehetőségünk. Hogy ennek a gondolatnak a következetes érvényesítése a továbbra is ésszerű (azaz egységes, egyetemes és ellentmondás-mentes gondolatrendszerekben gyökerező) modern technológia, jogrendszer, gazdaság teljes összeomlasztásával egyenértékű, hiszen a tudományos és a tudománytalan, a helyes és helytelen, az ésszerű és az ésszerűtlen megkülönböztetését teljesen lehetetlenné teszi, arról a posztmodern beszédmód jobbára hallgat, a kérdést a gyakorlat szférájába utalja, s a minősítés alapelveként a működőképességet jelöli meg. Ami a rendszer működését segíti, az tudományos, helyes és ésszerű.
     A szabály alól természetesen maga az irodalmi mű sem vonhatja ki magát. A műalkotásnak sem lehet egységes értelmezése. Sőt egységes értelmezései sem lehetnek. Az irodalomtudomány kísérleteit, hogy az irodalmi műveket egységes (valamint egyetemes és ellentmondásmentes) értelem-együttesek gyanánt ábrázolja, legfeljebb jó szándékú torzításnak kell tekintenünk, s az irodalmi mű sajnálatos félreértésének számlájára írhatjuk.
     Ez a félreértés, érvel Hajdu Péter a már idézett, A regény egységességéről című írásában, Arisztotelész Poétikájára vezethető vissza, ámbár a ránk maradt drámai termés úgymond az arisztotelészi feltevést sem látszik igazolni. Aiszkhülosz és Euripidész drámáinak nagy része inkább ellentmond Arisztotelész tételeinek, semmint alátámasztaná azokat.
     A regény értelmezésére tett modernkori kísérletek csakis ezt az arisztotelészi hagyományt folytatva vélhették úgy, hogy a regény rendelkezik azzal a sajátossággal, melyet egységességnek nevezhetünk. Az igazán nagy művek ugyanis soha nem szoríthatóak bele egyetlen értelmezési keretbe. Az európai hagyomány modernkori vonulatai az egységes értelmezésbe integrálhatatlan vonatkozásokat lényegtelennek, másodlagosnak vagy (mint Schleiermacher) a szerző személyiségéhez, és nem a mű belső lényegéhez tartozóknak tekintik.
     Az, hogy a modern szerző - egész a késő-modern kor hajnaláig - tudatosan és bevallottan egységes mű megalkotására törekedett, ebből a szempontból úgymond lényegtelen, hiszen a szerzői szándék fikciója kívül esik a szakszerű értelmezés határain. Az egység hipotézise legfeljebb az olvasó értelemképző tevékenységében volna megalapozható. Ezért a szerző azokat az értelmezési kísérleteket tekinti át, amelyek ebből az olvasói törekvésből kiindulva vélik elérhetőnek az egységes értelmezést, illetve tartják azt elérhetetlennek, s végkövetkeztetésükkel a posztmodern hipotézis evidens igazolásaként mutatják fel önmagukat. A szerző, tanulmánya befejezéseként
- James R. Kincaid írására alapozva - két lehetséges és egymást kizáró stratégiát mutat be. Az egyik Ralf Raderé, a másik Stanley Fishé. Rader úgy véli: "Abban találjuk élvezetünket, hogy megragadjuk az egyetlen átfogó intenciót és az ebből adódó sémát. Ha ez sikerült, jogunkban áll az olvasás folyamán kiküszöbölni minden lehetséges inkoherenciát és kétértelműséget, melyet nem lehetne feloldani az egész koherenciájának elismerése mellett." Fish szerint ellenben: "A koherencia keresése nyomorúságos és gyáva védekezés az ürességgel szemben, ami viszont az egyetlen, ami létezik."
     Kincaid e két szélsőséges nézet közt próbál valamiféle középutat találni. "Az ő olvasója - foglalja össze Hajdu - nem dobja ki egész egyszerűen az általa kiválasztott legkedvesebb koherenciateremtő sémának ellentmondó elemeket, mint ahogyan Raderé tenné. De nem adja fel a megtalálni vélt koherenciát sem, ha egyszer ennek ellentmondó elemekbe ütközik, ahogyan a Fishé, hanem elraktározza a másik rivális szervezőelvet felépítő információkat, és legjobb esetben szembenéz a számos, egymással ellentétes, koherenciát, bár egyik esetben sem teljesen átfogó koherenciát teremtő szervezőelvek együttes jelenlétével."
     Kincaid megoldása azonban az igényes elemzőt aligha elégítheti ki. "De mit kezdhet az olvasó ezekkel az egymás mellett futó, rivális koherenciateremtő sémákkal? - teszi fel a kérdést Hajdu is. - Kincaid szerint semmit. Eleve kizárt, hogy ezek között valamiféle hierarchiát alakíthatna ki, hogy valamelyiket választhatná, hogy a többit aztán ennek rendelje alá, minthogy ezek a sémák inkompatibilisek. Az olvasó legfeljebb tudomásul veheti és élvezheti ezt a helyzetet. De a hierarchizálás, a mindegyikre kiterjedő, átfogó egység tételezésén és az inkompatibilis elemek létének puszta regisztrálásán kívül talán vannak más lehetőségek is. Ezek egyike volna a dialogicitás, ami párbeszédes viszonyt feltételezne a szöveg különböző, önállónak felismert, egymástól elkülönülő részei között, amelyek azonban többé nem támasztanak igényt a szöveg totalitására. A köztük fennálló dialogikus viszony azt jelentené, hogy az olvasó egymás felől olvassa, egymáshoz viszonyítja őket, anélkül azonban, hogy választani tudna közülük, vagy az egyiket a másiknak próbálná alárendelni. De még arról sincs szó, hogy az egyetlen egész különböző aspektusainak tekintené őket, melyek egymáshoz adódásából alakulna ki az egész képe, hiszen a részek inkompatibilitása kizárja ezt."
     És ezzel a posztmodern igazolást nyert: az irodalmi mű egysége (s egyúttal ellentmondás-mentessége és egyetemessége) is merő fikció. Ennek az egységnek a keresése már önmagában is reménytelenül modernekké, értsd ásatag gondolati reflexek korszerűtlen követőivé tesz bennünket. Ám sem Hajdu, sem mesterei nem teszik fel az egyszerű kérdést, hogy mire alapozható a nyilvánvaló tényként kezelt feltevés (lásd még Paul de Man Az olvasás allegóriái című művének bevezetőjét is), miszerint a "részek" egymással összeegyeztethetetlenek? Mert az "összeegyeztethetetlenség" fogalmának csupán egy ellentmondás-mentesnek tételezett egységes és egyetemes értelmezési keretben lehet értelme. A különböző értelmezési paradigmák részeiként nincs köztük összeegyeztethetetlenség, mert nincs rendszerszerű kapcsolat sem. Puszta egymásmellettiség van. S ha valóban léteznek, azaz nem puszta agyrémek, az is lehetséges, hogy egy magasabb szintű rendszer keretében kiegészítik egymást (azaz mégiscsak összeegyeztethetőek). Az összeegyeztethetőség fogalma végső fokon a logikai ellentmondás fogalmára vezethető vissza. A logikai ellentmondás azonban csupán a formális logika egyetemes érvényű, egységes és ellentmondás-mentes rendszerén belül bukkanhat fel. Egy olyan logikai rendszerben, mely törli axiómái közül a kizárt harmadik elvét, nem bukkanhatnak fel logikai ellentmondások sem. (Egy ilyen rendszerben azonban nem tehetünk egyetlen értelmes kijelentést sem, itt ugyanis minden és mindennek az ellenkezője igaznak tekinthető.) Következésként: az összeegyeztethetetlenség tételezése annak az egyedül helyes elméleti keretnek a (dogmatikus) tételezésével egyenértékű, melyben az adott vonatkozások összeegyeztethetetleneknek minősülhetnek.
     Az egység öntudatos tagadása tehát az összeegyeztethetőséget tagadó (magasabb) egység öntudatlan, de annál dogmatikusabb tételezésén alapul.
     A posztmodern elméleteknek azt a sajátosságát, hogy azok önmagukra alkalmazva önmagukat is hatálytalanítják, Jacques Derrida gondolatainak kapcsán már Ann Jefferson is világosan megfogalmazta, amikor a Derrida által lerombolt logocentrizmus alkalmazását épp Derrida gondolatainak értelmezésében látta elkerülhetetlennek: "Amit mondani próbáltam - hogy tudniillik az írást nem a szerző szubjektív szándékai irányítják, hogy a gondolatok nem léteznek az őket 'kifejező' nyelvtől függetlenül -, (elkerülhetetlenül) ellentmondásba kerül azzal, ahogyan mindezt elmondtam. Ahhoz [...], hogy a kifejtés retorikáját használhassuk, bizonyos értelemben szükségképpen el kell árulnunk 'Derrida' legértékesebb belátásait."
     A posztmodern "összeegyeztethetetlenség"-gel azonban egyéb bajok is vannak. Abból ugyanis főként és mindenekelőtt arra következtethetnék, hogy az elméleti keret, melyen belül az inkompatibilitást kimondom, hibás, vagy nem teljes. Ez pedig maga az ún. posztmodern elméleti beszédmód.
     Az azonban, hogy minek alapján következtethetnek Lyotard, Derrida, de Man és követőik arra, hogy az "összeegyeztethetetlenség" minden elméleti keretben, az összes ismertben és az összes ismeretlenben is érvényes, a posztmodern legmisztikusabb rejtélye, hiszen ehhez minden elképzelhető (tehát az idők végezetéig lehetségesnek bizonyuló) elméletet (paradigmát) ismerniük kellene. Ez pedig elvileg sem lehetséges. Hacsak nem feltételezzük, hogy az elméletíró önmagát a - posztmodern által egyébként elméleti lehetőségként is kizárt - "nagy történet" Istenével téveszti össze, vagy hogy a posztmodern az emberiség szellemi fejlődésének utolsó, legmagasabb foka, ez után már nem következik, mert nem következhet abszolút semmi. Ellenkező esetben bármikor előfordulhat, hogy felbukkan egy olyan elmélet, melyben a korábban inkompatibilisnek "bizonyult" elemek egy magasabb egység egymást kiegészítő összetevőinek bizonyulnak. Nehéz elgondolni, hogy a posztmodernek mire alapozhatják állításukat, hogy az egység, egyetemesség és koherencia illúziója örökre és visszafordíthatatlanul összeomlott? Honnan ez a (legtöbbször éppen a mindentudás explicit tagadására alapozott) meghökkentő bizonyosság?
     Csak az Úr a megmondhatója!