←Vissza

 
Mesterházi Márton
"ÉS MÉG NEM ÉRTÜNK A VÉGÉRE"
Honnan vette Beckett a bohózati technikáját?


(részlet)

A színháznak ha nem is legősibb, mindenképpen legidőtállóbb műfaja a bohózat. Ez nem a bohózat érdeme, hanem a világ szégyene: ha az emberi méltóság, a lelki nemesség, a méltányosság diktálná világunk törvényeit, ma is lehetne a józan ész és az igényes ízlés számára elfogadható tragédiát írni; talán még középfajú színművet is. A globális jogtiprás és kisszerűség világának marad a drámai műfajok közül a bohózat. (Vagy a misera vulgusnak a trágár adoma, a könnyzacskókat dögönyöző giccs.)
     Harmincöt-negyven éve Martin Esslin az emberi lét abszurditásában és a nyelv értékvesztésében határozta meg az abszurd színház születésének föltételeit: a bizonyosságok összeomlottak, a hit megrokkant, a világegyetemből kihaltak az illúziók, az élet értelmetlenné vált, az emberi kommunikáció lehetetlenné, hisz mindezt bajos volna irigylésre méltó eleink jól strukturált, szépen megmunkált nyelvén kifejezni.
     Létünk abszurditása azóta csak fokozódott. (Ide szokás közbeszúrni, hogy "ha lehet", de fölösleges pipiskedés: a lét abszurditása bármikor képes "fokozódni".) A csömörig fogyasztó Észak, az éhező Dél, a kereskedelmi televízió globális rémuralma, a virtuális és a valóságos közötti különbség eltűnése - sorolja tovább ki-ki kedve szerint. S amennyivel a világ abszurdabb lett, annyival erősödött a bohózat aktualitása.
 

A bohózat mint világnézet

Nehogy elfelhősítse azonban tekintetünket a régi szép idők, a hajdani nagylét iránti nosztalgia. Az emberek világa bizonyos mértékig mindig abszurd, azaz mindig bohózati alapanyag volt.
     Itt közbe kell szúrnom, hogy bohózat is többféle van, s a derűs-anekdotikus fajtának nincs különösebb világszemlélete. Beckett felé az a bohózat mutat, amelynek szereplői csapdában vergődnek: ütlegekkel, élet-halál fenyegetésekkel, vagy saját mániájuk, kényszerképzeteik által teremtett csapdában. Csakis a csapda-bohózatnak van véleménye a világról.
     Hadd vegyem példáimat a legnagyobbtól. Milyen világ az, amelyben a rőzsekötőt kikiáltják csodadoktornak, addig verik, míg be nem ismeri, s diadalmasan nem gyakorolja botcsinálta hivatását? Milyen világ az, amelyben egy egész család életét minden mozzanatában megnyomorítja a pénz imádata? Milyen világ az, amelyben az előkelőség ambíciója tökéletesen elveszi egy meglett ember eszét? Milyen világ az, amelyben a hatalom birtokosainak kártékony ostobaságával egyetlen értelmes ember száll szembe, s az is csak ütleget nyer az igyekezetéért?
     Természetesen abszurd világ. De csak mértékkel, rész szerint az. Sganarelle-t a felesége hazaviszi a doktorkodásból, Harpagonról, Jourdain úrról egész környezete tudja, hogy egy időre megzavarodott, Scapin végül is helyretolja, ami kizökkent. A normalitás, ha kiszorul is a színpadról, a kulisszák mögött jelen van.
     Mit gondol ezek után Molière az emberi kommunikációról?

"JOURDAIN ÚR: Mi az a logika?
FILOZÓFIATANÁR: Az a tudomány, mely az ész három műveletére oktat.
JOURDAIN ÚR: Melyik az ész három művelete?
FILOZÓFIATANÁR: Az első, a második és a harmadik."

*

"JOURDAIN ÚR: Asszonyom, végtelen dicsőség számomra, hogy szerencsés vagyok oly boldog lenni, hogy ama kitüntetésben lehet részem, hogy arra méltóztat, hogy oly tisztességben részeltet, hogy szerencsélteti szerénységemet jelenlétének kegyével, és ha oly érdemes lehetnék megérdemelni oly érdemet, minő a kegyed... és hogy az irigy egek... ha méltóztattak volna méltóvá tenni... és ha..."

*

"CLÉONTE: Bel-men.
COVIELLE: Kéri, menjen gyorsan vele, és készüljön fel a szertartásra, aztán keresse fel a kedves lányát, és kössék meg a házasságot.
JOURDAIN ÚR: Ennyi mindent két szóban?
COVIELLE: A török nyelv már ilyen: kevés szóval sokat mond." (Úrhatnám polgár)

     A nulla-kommunikáció egy-egy esete, az utolsó már-már filozófiai alapossággal bizonyítja a nyelv (mint olyan) értelmetlenségét.
     De megint csak mértékkel, rész szerint. A Filozófiatanárnak érdeke, hogy szellemi fölényét fitogtassa; Jourdain úr soha addig nem tapasztalt gerjedelmét igyekszik palástolni; Cléonte és cimborái a bolondságot gyógyítják bolondsággal.
     Beckett egyetlen részletet sem talált fel, hisz az abszurd felé lépegető bohózat minden eleme szakmailag készen várta - olyik kétezer, olyik párszáz éve. Csupán felfogta azt, amit az idő kiérlelt: hogy a világ, az emberi lét nem rész szerint, hanem teljes egészében abszurd, a nyelv nem rész szerint, hanem teljes mértékben értékét vesztette.


A bohózat a drámai életműben

A lét abszurditása és a bohózat kezdettől összetartozott a becketti életműben - lásd az Emberi vágyak című 1937-es töredéket. 1948-tól (Godot-ra várva) 1957-ig (A játszma vége) megszakítatlan a telivér bohózati megoldásokkal dús művek sora. De már 1956-ban észlelhetjük a komédiás kedv lanyhulását. Míg a Némajáték I. még részletesen kidolgozza a bohózati megoldásokat ("...odamegy a nagy kockához, fölemeli, odaviszi a kis kockához, ráteszi, kipróbálja, mennyire szilárdan állnak, felmászik rájuk, a kockák összedőlnek, a férfi leesik, nyomban fölkel, leporolja magát..."), a Némajáték II. már csak jelez: "'A' lassú, esetlen, (öltözködés és vetkőzés közben mulatságos betétek), szórakozott."
     További példái találhatók az efféle átmenetnek (amely megenged bizonyos bohózati jegyeket, de bármiféle lelkesedés nélkül) a 60-as évek elejéig írott művekben. Az Ó, azok a szép napok (1961) nem kimondottan bővérű I. felvonásában van Winnie-nek egy kefe-nagyító-szemüveg-zsebkendő eszközjátéka, Willie-vel közösen egy vezényszó- és egy nevetés-játéka; a II.-ban semmi efféle. A Szöveg és Zene (1961) rendezője itt-ott talál - ha elszántan keres - apró komédia-elemeket.
     E sorban utolsóként a Film (1963) forgatókönyve jelzi, hogy "T... komikus, sántikáló futással rohan... hátrálva lesiet a lépcsőn...", továbbá "bolondos javaslatot" tesz "a kutya és a macska kirakására". De ezek az elemek bajosan tekinthetők mulatságosnak, inkább a komor történet kontrasztjául szolgálnak.
     Ezzel párhuzamosan 1958-ban (a Színmű-töredékkel és a Zsarátnokkal) megjelennek a komikai felüdülést nem kínáló, monokróm művek, melyek 1965-től (Jövés-menés) 1980-ig (Ohiói rögtönzés) egyeduralkodóvá válnak.
     Két kései mű is (Katasztrófa 1982, Mit, hol 1983) tanúsítja viszont, hogy Beckett nem hagyott fel a bohózat nyelvével. Csak nem illett a habitusához, (gondolom), nem volt kedve használni, amíg bizonyos körülmények rá nem kényszerítették. A Katasztrófa ajánlása ("Vaclav Havelnak") egyértelműen elmondja, hogy a diktatúrák brutális ostobasága elleni indulatát az író csak politikai szatírában, azaz a bohózat nyelvén fogalmazhatta meg.