←Vissza

 
Zsille Gábor
KRAKKÓI JEGYZETEK

(részlet)

Izabella Pajonk-Degardo

Péntek délután elsétálok a zsidó negyedbe, hogy az Alkímia kávéházban megnézzem Izabella Pajonk-Degardo fotókiállítását. A hátsó teremben, ahol a képek láthatóak, egyetlen vendég sem ül; a naplemente fényei varázslatosan pásztázzák a falat, kísérőül szaxofonos dzsessz szól. A tárlat teljes anyaga a tizenharmadik Krakkói Zsidó fesztivál koncertjein készült. Fantasztikusan megragadott pillanatok, fantasztikus arcélek, hangulatok - ahogy Pajonk-Degardo fotóin mindig. Az Alkímia az ő kedvenc helye. Ő az én legkedvesebb képzőművészem. Nagyon szeretem Izabellát. Kétezer legvégén ismerkedtünk meg, egy dzsesszkoncerten (ugyan hol máshol?); azóta tucatnyi alkalommal találkoztunk, évente négyszer-ötször, ám túlnyomórészt nem kitervelten, hanem csak úgy, véletlenül. Krakkó ebben is nagy: lenyűgöző egyéniségekkel ismertet össze, s azután időről időre összefuttat velük, szent időtlenségben.
     Izabella festőként 1995-ben szerzett diplomát a Krakkói Szépművészeti Főiskolán - de elvégezte a fényképész- és az animációs filmszakot is. Atyai mestere, számára oly kedves professzora a közelmúltban elhunyt remek festő, Wlodzimierz Kunz volt. Családi neve, Pajonk magyarul pókot jelent, Pók Izabella; ezt vonzóbbá teendő kreálta magának az olaszos csengésű Degardót. Máig tizennyolc egyéni kiállítása volt, nagyrészt persze Krakkóban, de a legutóbbi években Olaszországban és Németországban is. 2000-ben eljutott Egyiptomba, tavaly pedig Indiába: mindkét útján elképesztő erejű fényképeket készített. Hanem a legkedvesebb mégis a Kazimierz-ben, vagyis Kázmérvárosban, Krakkó zsidó negyedében készített fényképsorozata. Bámulatos érzékenységgel látta és ragadta meg a második világháború előttről fennmaradt, túlélő emlékeket és hangulatokat.
     Festeni nem tudok, azt viszont érzem-tudom, hogy milyen is egy igazi festő. Nem félek kijelenteni, hogy Izabella Pajonk-Degardo a legvalódibb, legigazabb képzőművész, akivel valaha is találkoztam. Átelmélkedett, okos, befelé töprengő, MEGSZENVEDETT. Oly tétován mozog a haszonelvű világban, oly kiszolgáltatott, oly védtelen. Minden porcikájával festő, minden pillanatában érdekes. Szemhéja alatt szüntelenül ott lebeg egy-egy kép. Ha együtt vagyunk, olykor perceken keresztül csak hallgatunk: vele ezt is lehet, ülünk egy asztalnál és csöndezünk, gazdagon és tartalmasan. Vele a csönd is izgalmas. Finom, vonzó és tehetséges: a legbölcsebb az lenne, ha azonnal megkérném a kezét, és magammal hoznám Magyarországra - hanem ezzel el is sorvasztanám művészetét, mely annyira, de annyira Krakkóhoz kötődik, Krakkóból él... Most megyek is, felhívom telefonon, hogy halljam a hangját; öblítsen át, lelkesítsen, hangoljon fel.

Az őrangyal

Este fél nyolc, békés nyárvégi alkonyat. Összekészülök s veszem a szalmakalapom: találkozóm van a zsidó negyed egyik kávéházában, nem késhetek el. Ahogy kilépek a házból, tíz méteren belül egy szikár öregasszonyba ütközöm. Életemben először látom. Kinézetre vérbeli vasorrú banya: ősz és reszketeg, állán méretes bibircsók, tekintetét foncsorozott szemüveg rejti, kezében göcsörtös sétabot, lábánál pedig fiatal farkaskutya, girhes és fekete, mint a halál.
     - Hová megyünk, hová megyünk? - érdeklődik egy vipera nyájasságával.
     - Csak sétálok - hazudom rémülten. Szigorúra vált:
     - De nagyon remélem, hogy nem jön túl későn haza! Nem az éjszaka közepén! És az utca végén ne forduljon jobbra, mert arrafelé egy kocsma van, és mindenféle alakok hangoskodnak. A múltkor azt is hallottam, hogy csúnyán beszéltek. És tessék melegebben öltözködni, mert már hűvösek az esték. Általában pedig tessék mindent úgy csinálni, ahogy azt a rendes, tisztességes emberek szokták!
     Megszeppenve sétálok tovább. A kávéházban ismerőseim megjegyzik, hogy kissé visszafogott vagyok. Pontban tíz órakor elbúcsúzom és hazamegyek.

Beszélő név

Csöpp kis kávézó az Asztalosok utcája bal oldalán, a Kispiactér szomszédságában. Bejárata felett méretes cégtábla hirdeti a nevét:

Az Első Helyiség Az Asztalosok
Utcája Bal oldalán, A Kispiactér
Felől Menve Kávéház

De szép is lenne, ábrándozom, ha egyszer taxival jönnék ide, és a sofőrnek bemondanám a kávéház nevét... Hát még az milyen csudajó lenne, ha egy levélfeladásról áfás számlát kérnék a postán, mögöttem jó hosszú sor, zárás előtt három és fél perccel, és a felvevő megkérdezné, mégis milyen névre írja...