←Vissza

 
MINT EGY MOZGÓLÉPCSŐ
Beszélgetés Szalka Andrással

(részlet)

     - Orvosként hogyan látja a magyar egészségügy jelenlegi helyzetét?
     - A magyar egészségügy a múltban nagyon pazarló volt, mégis, a kor színvonalán sok mindent megkaptak az emberek. A rendszerváltás után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy így nem működhet tovább. Alapvető változások történtek, elsősorban a finanszírozás terén, és erre valóban szükség volt. Az utóbbi években az a szemlélet terjedt el, hogy az orvosoknak közgazdaságilag kell gondolkodni.
     - És az jó?
     - Bizonyos fokig igen, mert így mérni lehet a dolgokat. Magyarországon az általános biztosítás lényege, hogy mindenki jogosult egészségügyi szolgáltatásra. Az a probléma, hogy a szolgáltatást nem reális értékén mérik, így kialakul a pénzhiány és az alulfinanszírozottság.
     - Ha az orvosnak közgazdasági szempontokat kell mérlegelnie, nem szorul háttérbe a gyógyító munka?
     - Elvileg nem, ha értékének megfelelően fizetnék meg a munkáját. Az élet más területén, ahol nem közalkalmazottak dolgoznak, például egy bankban, ez így működik. A GDP nagyobb százalékát kellene az egészségügyre fordítani, hogy meg tudjuk oldani ezt a problémát. Megértem, hogy amíg az ország gazdasági stabilizálása folyt, 97-98-ig erre nem volt lehetőség, de 98 óta, bár a GDP lényegesen fölfelé emelkedett, az egészségügy nem kapta meg a szükséges összeget.
     - Más országokban is ez a helyzet?
     - Magyarországon évente körülbelül 500 dollár jut egy betegre, Ausztriában ennek három-négyszerese, az Egyesült Államokban négy-ötezer dollár. Tőlünk keletre persze még a magyar állapotoknál is rosszabb a helyzet. Most, hogy a GDP sem emelkedik kellő mértékben, még nehezebb. A legnagyobb baj, hogy nincs kellően kialakult koncepció az egészségügy egészét illetően.
     - A rendszerváltás óta volt olyan egészségügyi miniszter, akinek a törekvéseivel egyetértett?
     - A kilencvenes évek elején egyetértettem azzal, hogy változtatni kell. Szívem szerint visszakanyarodnék tíz évet, és onnan folytatnám, amit akkor jóváhagytunk, hogy milyen legyen a tulajdonosi rendszer, hogyan történjen a finanszírozás, miként alakuljon a közalkalmazotti viszony. Elsősorban azokat kellene megkérdezni, akik az egészségügyben dolgoznak.
     - Nem vonják be az egészségügyi szakszervezeteket, kamarákat?
     - Úgy érzem, Magyarországon nem elég erős a szakszervezeti rendszer, az Orvosi Kamara pedig közel tíz éven keresztül lakájfeladatokat látott el: mindenkinek bólogatott. Mikola István volt az első, akinek sikerült szembefordítani magával a kamarát. A kamara most is szemben áll a kormányzattal, de már késő, és nagy kérdés, úgy kell-e kezdeni a szembenállást, hogy kijelentjük: sztrájkolni fogunk.
     - Ön mit tenne?
     - Szerintem tárgyalni kellene, és nem fenyegetni. Ha pedig mégis sztrájkra kerül a sor, egy másik szakszervezetnek kellene szolidaritást vállalva sztrájkolni az orvosok helyett, például a MÁV-nak vagy a BKV-nak. A lakosság ezzel sokkal inkább egyetértene. Az elmúlt években a politikai manipulációkkal - ez egyaránt vonatkozik a jobb- és a baloldalra - sikerült a lakosságot szembefordítani az orvosokkal. Rengeteget romlott a pálya presztízse. Mindenki a paraszolvencia problémájáról beszél, pedig több mint ötvenéves jelenség Magyarországon. A második világháború előtt nem létezett. Azt állítják, még a magas fizetések sem oldanák meg a problémát, de kérdem én: megpróbálták? Ráadásul nagyon sok egészségügyi dolgozó nem kap paraszolvenciát, valójában csak egy szűk réteg részesül benne. A röntgenestől
a kórboncnokon át a szemészig nem kapnak egy fillért sem.
     - Orvosigazgatóként szemet huny, ha ilyesmit tapasztal az osztályán?
     - Mindenki szemet huny, mert hivatalosan legális. Csak az büntetendő cselekmény, ha kikövetelek magamnak egy bizonyos pénzösszeget. Az 50 százalékos emelés dacára, amibe a Medgyessy-kormány csaknem bele is bukott, a fizetések még most is elképesztően alacsonyak, miközben általános társadalmi elvárás, hogy egy orvos kulturált legyen, tisztességesen öltözzön, nyelveket beszéljen, jó autója legyen. Sok orvos ezért tizenkét, sőt, tizenhat, tizennyolc órát dolgozik, ügyeletet vállal, a nővérek is elmennek más kórházakba dolgozni, bújtatva, a munka törvénykönyv szabályozása ellenére. A világban persze sehol nem működik tökéletesen az egészségügy, de azért ennél lehet többet tenni.
     - Az eddig említett problémák mind a pénzhiányhoz kapcsolódnak. Valóban minden gondot meg lehetne oldani, ha megfelelő források állnának rendelkezésre?
     - Az orvos kétféleképpen ambicionálható: egyrészt a munkakörülmények javításával, hiszen ha jobb gépekkel dolgozhat, javul a betegek ellátása, márpedig aki ma az egészségügyben van, abban él a hivatástudat. Kész vagyok megcáfolni minden ellenkező állítást. A másik motiváció kétségtelenül a fizetés, mert gondoljunk csak bele, mihez kezd egy fiatal orvos a 150-200 ezer forintos fizetésével: hogyan vesz például lakást, ha a szülei nem tudnak segíteni?
     - Milyen egy pályakezdő orvos helyzete az egészségügyben?
     - Nem véletlen, hogy ennyien mennek külföldre, vagy gyógyszergyáraknak dolgozni. Lényegesen csökkent az orvosi egyetemekre jelentkezők száma. Az én időmben még három-négyszeres volt a túljelentkezés, és minimális volt a pályaelhagyás. Ma egészen más a helyzet, pedig az orvosi pálya abból a szempontból is szerencsés, hogy nem tizennyolc évesen kell eldönteni, mi akar lenni az ember, hanem huszonnégy évesen választhat: kutató lesz, sebész, klinikus és így tovább. Így alakulhat ki az a helyzet, hogy vidéken és a fővárosban is vannak olyan osztályok, amelyek vezető nélkül működnek, mert nem találnak alkalmas szakembert. Sokkal többet kellene a jövővel foglalkoznunk, hiszen nem mindegy, kik és milyen színvonalon gyógyítanak egy évtized múlva.
     - Milyen az átlagos magyar egészségi állapota?
     - Ha a statisztikai adatokat nézzük, borzasztóan rossz, de ez nem teljesen fedi a valóságot, mert a kórházi diagnózis általában rosszabb, mint a beteg állapota, hogy több pénzt kapjon a kórház, tehát általános a hamisítás. A kilencvenes évek elején, amikor az állampolgárok még lelkesedtek a rendszerváltásért, minden háziorvosnak számítógépet kellett volna kapnia, hogy felmérjék az ország egészségügyi helyzetét. Nem került volna olyan sokba, mint amekkora informatív érték rejlett a lehetőségben. Sajnos, ezt elmulasztottuk. Bizonyos adatok bizonyára érzékeltetik, hogy mi a helyzet: Magyarországon nőtt a szívhalálok, szívbetegek száma, míg Európában és Amerikában mindenütt csökkent; hihetetlen mértékben emelkedik a cukorbetegek száma; biztosan tudjuk, hogy bevallottan egymillió alkoholista van az országban; háromszázezer a májelégtelenségben szenvedők száma. De ez csak a jéghegy csúcsa: nem tudjuk, hány drogos van, körülbelül mennyien dohányoznak, és így tovább. A lakosság folyamatos önpusztításához hozzájárul, hogy rendkívül megdrágultak a gyógyszerek: az orvosnak nemcsak azt kell mérlegelnie, milyen gyógyszert írjon fel egy betegnek, hanem meg kell kérdeznie, mennyi pénze van. Nem igaz, amit a kormányzat állít, hogy a gyógyszergyárak azért hozzák be a legújabb készítményeket, hogy minél nagyobb profitra tegyenek szert. Ezekkel a gyógyszerekkel valóban másként lehet gyógyítani, más hatásuk van. A saját szakterületemen látom, milyen hatalmas fejlődést értek el az antibiotikumok előállításában az elmúlt húsz évben. Ugyanez igaz a védőoltásokra: világszerte jelentős kampányokat szerveznek a betegségek megelőzésére, Magyarországon azonban az egészség megőrzésére indított programok inkább csak szép szavakból, mint tettekből állnak. Gondoljuk csak el, milyen drága egészségesen étkezni, sportolni.
     - Hogy állunk a fertőző betegségek terén?
     - Itt is jellemző a népbutítás. A klasszikus fertőző betegségek, mint a vörheny, kanyaró, diftéria gyakorlatilag megszűntek. Ugyanakkor feltűnt számos újabb betegség, mint az AIDS. Magyarországon ez még nem olyan súlyos probléma, de bármikor bekövetkezhet egy robbanás. A másik a kórházi eredetű fertőzések terjedése. Világszerte a kórházi betegek 5-10 százaléka kap a kezelés során valamilyen fertőzést, mert a jelenlegi körülmények magukban hordozzák ennek lehetőségét. Mai tudásunk szerint körülbelül egyharmaduk megelőzhető lenne, de minél agresszívabb az orvostudomány, annál nagyobb a fertőzések száma. Ráadásul a magyar kórházak jelenős része elöregedett, hatágyas kórtermekben fekszenek az emberek, nem megfelelő higiénés körülmények között. Manapság azon vitatkoznak, mivel kellene kezet mosni a kórházban, szegény Semmelweis meg forog a sírjában. A WHO adatai szerint ma legtöbben fertőzés következtében halnak meg, és bár ebben benne vannak a fejlődő országok adatai is, a fejlett országokban, például az Egyesült Államokban is rengeteg a fertőzés okozta haláleset.
     - Mi a helyzet a TBC-vel?
     - Hosszú ideig világszerte alacsony volt a megbetegedések száma, de három ok következtében ismét megemelkedett: ott, ahol nagy az AIDS-esek és a HIV-pozitívak száma, a betegek jelentős része TBC-s lesz, mert az immunrendszerük károsodik. Magyarországon és néhány hasonló országban leginkább a hajléktalanság és az alkoholizmus miatt. Máshol pedig az idős betegeknél jelentkezik. Világviszonylatban tehát emelkedett a TBC-s betegek száma, de két-három éve nem tapasztalható jelentős növekedés, stabilizálódott a számuk.
     - Vegyünk egy példát: mi történik egy olyan budapesti hajléktalannal, aki alkoholista is és összeesik az utcán? Behozza ide a mentő?
     - Az ilyen betegek nagy részénél tapasztalható valamiféle hasmenés az életmódjuk, az alkoholizmus, az elégtelen táplálkozás miatt, és ezzel a tünettel a Lászlóba hozza őket a mentő. Jelentős részük komoly beteg: gyakori a tüdő, a csontrendszer megbetegedése, szinte mindegyiküknél jelentkeznek különféle bőrbetegségek, és nem ritkán látunk a lábon olyan elváltozásokat, amiket a fagyás okozhat. 1990-ig nem láttam Magyarországon éhezési ödémát, olyan tünetegyüttest, amit az auschwitzi haláltáborok lakóinál tapasztaltak, azóta minden évben több esettel találkozom. Kezelés nélkül nem küldhetünk el senkit, tehát felvesszük ezeket a hajléktalanokat az osztályra, de valójában ennél sokkal többet igényelnének. Tavaly részt vettünk a főváros szervezte programban, amelynek keretében 170 kórházi helyet biztosítottak hajléktalanok számára. Mi ebből 25-öt vállaltunk, külön ellátást, külön ápolószemélyzetet adtunk, és végül buktunk rajta egy halom pénzt, mert a főváros és az egészségbiztosító csak hónapokkal később fizetett, és akkor sem fedezték a teljes költséget. Nem is a kórházi ápolás a gond, hanem hogy mi történik utána.