←Vissza

 
Nagy András
A REMÉNY MÁSFÉL ÓRÁJA

Vaskos, októberi ég. Füstszag. Lebeg a Ráday utca felett, ahogy az egész környéken. Ég a Nemzeti Múzeum.
     A másnapi lapok írnak majd róla, hogy "hősies munka" számolt le a tűzzel. Ezt a munkát "a tömegek is támogatták", meg a "karhatalom is". Mindannyian, az "életük veszélyeztetésével" dolgozó tűzoltókat.
     Hogy ne égjen tovább a múlt.
     Negyvenhét éve nem égett tovább, másfél óráig, nem.
     A remény maga, a történettudomány mai állása szerint, mint mondani szokás, azon a csütörtökön nem bizonyult illúziónak. Másfél óráig nem.
     Amikor végre megláthatta valóságos képét az októberi város, és sebhelyes, zaklatott vágyakozásában legszebb arcára ismerhetett. Olyan magától értetődően, mintha nem is történhetne másként. Hunyorogva gyulladtak a neonfények, üvegcserepeken csikordult a busz kereke. Október huszonötödike, fél hattól hétig. Már és még.
     Két öreg bolsevik páncélautózott nemrég a Nádor utcán, hogy szót értsenek magyar elvtársaikkal, s a csukott és fűtött fülkébe behallatszottak a forradalom hangjai: számukra szinte nosztalgikusan. Ebben a másfél órában sem ők, sem kétezer kilométerre keletebbre ülésező kollégáik nem hitték egyedüli megoldásnak azt, amit néhány nap múlva majd megszavaznak, végrehajtanak, majd letagadják ezt az autózást, ezt a nosztalgiát, és akkor ismét égni fog a Nemzeti Múzeum.
     Fél hatkor még Cipruson állomásoztak a rövidesen Szuezben bevetendő seregek, amelyekkel napokon belül nyugati demokráciák is példát mutatnak: a katonai erő mégiscsak alkalmas konfliktusok megoldására. Ekkor még összehajtogatva pihennek az ejtőernyők, raktárban hasalnak a szárnyas bombák, hajók járnak a csatornán.
     Ezen a délutánon még nem erősítik meg az osztrák határt, nem ürítik ki a burgenlandi iskolákat, kaszárnyákat és középületeket, hogy felkészüljenek egy ország távozására önmagából, tömegesen és vakon, a százezres menekülthullámra, és azt követően, ki tudja: talán még egy szovjet támadásra is, Bécs visszavételével.
     A városban még repedések sincsenek a váratlan és közös bizakodásból világra jött konszenzuson: rádióadások, röplapok, újságcikkek és izgatott beszélgetések ezen a délutánon még egyetlen téma variációinak tűnnek.
     Washingtoni reálpolitikusok csodának nevezik azt, ami itt történik, a NATO szigorú moccanatlanságban óvakodik attól, nehogy egyetlen rossz irányba kanyarodó dzsip félreértésre adjon okot, a Pravda cikkírói szinonimákat keresnek az egyenrangúságra, üvegesek mérik fel a Bródy Sándor utca épületeinek ablakait, mert nem lesz itt többé fegyverropogás.
     Így lehet másfél óra több, mint másfél évtized. Azután még egyszer másfél évtized, és rákövetkező, végeérhetetlennek tűnő évek.
     A reménykedés persze külön utakon jár, mint a remény. El sem kezdődhet vagy abbamaradhat már korábban. Vakhit, dezinformáció, félreértés, hormonok, vágyvezérelte logika őrizhette még sokáig azt, aminek realitása, összességében, talán erre a másfél órára volt. De arra volt.
     Mert azután mind jelentősebb szerepet kaptak az igazán el nem csendesedett fegyverek. A Prezídiumban megismételt szavazásban alulmaradtak a mérsékeltek, katonák próbálhatták ki az eltervezett logisztikai lépéseket, és azután a Szuezi-csatorna csakugyan itt folyt kis ideig, a Szabadság híd alatt. Erőt gyűjtött a szétvert karhatalom, a testvérpártok vezetői fogást kerestek a türelmeseken, kibicelt és lázított a Szabad Európa, míg amerikai diplomaták burkolt üzenetekben tudatták, hogy Jalta, az persze Jalta.
     A forradalomnak ekkor még több mint egy hete volt, a reménynek ezután már percei sem. Mert rövidesen az események is felzárkóztak a megérlelődött kétségbeeséshez, csak éppen látni nem lehetett pontosan. Vagy ha látni lehetett is, de hinni nem.
     Ez a másfél óra megvolt. Megmaradt. Amikor szárba szökkenhetett a bizakodás, nemcsak virága, bokra, de egész ligete lehetett a reménynek. Törékeny, eleven, különös világ, amit azután váratlan fagyával felperzselt a korai november, de ami mégis erősebbnek bizonyult tankoknál, nagyhatalmi cinizmusnál, a megvertek pragmatizmusánál. És persze a logikánál is és az életösztönnél is.
     Másfél óra, október huszonötödikén. Ennyi.