←Vissza

 
Belső ruhatár
Reményi Tibor

KEDVES FEJVADÁSZ ÚR!

Higgye el, uram: nem savanyú a szőlő! Csöppet sem bánom, hogy nem fogadtam el a félmilliós állásajánlatot. Ma sem fogadnám el. Pedig, havonta 500-600 000 - még forintban sem rossz. Ön egyébként (azt hiszem) elég jól képviselte megbízóit. Keresett, kémlelt, felmért, becserkészett, fel- és meghívott, csalétket mutatott... aztán még élve is hagyott - ami vadászéknál nem szokás. Végül is csak jogszerűen meg akart vásárolni. Ki tudja, miért éppen engem. Szagot fogtak. Mindegy. Rám hajtottak. Nem nagyon, módjával. Cappuccino és 100%-os gyümölcslé az elegáns, Parlament melletti kávézóban, köröskörül az üzleti élet fazonjai. Aztán az interjú.
      Hogy minek mentem el, ha eleve nem akartam beállni? Talán a biztonság kedvéért, meg kicsit kacérkodni is. A kíváncsiságom vitt. Talán némi tüntető-mókázó gonoszkodás is. Ismeri a viccet? A hirdetőset? "Magas, sportos alkatú, vagyonos, szőke, 30-as keresztény urat keres végre élni vágyó hölgy“. A megjelölt helyen megjelenik a kopaszodó, kissé hajlott, sovány, 60-as éveiben járó Klein, kopott ballonkabátban. Felismervén a dekoratív hölgyet, határozottan hozzálép: "Kézcsókom, a hirdetésre jöttem.“ "No, de kérem! Én fiatal, atletikus urat kerestem - ön pedig, már megbocsásson!“ Mire Klein: "Semmi baj, hölgyem, én csak azt akarom mondani, hogy rám ne számítson!“
      Szóval, a biztonság kedvéért. Tudja, kedves Fejvadász úr, milyen sokszor lajstromoztak már, és hányszor hozták tudomásomra, hogy ennek örülnöm kell?! Kissé eluntam. Sőt: elegem van belőle. A személyi szám még hagyján. A TAJ számot is el lehet viselni, az adószámom nélkül meg hogyan adóznék!? S persze ha nem volna banki azonosítóm, hogyan találna rám a digitális lombfűrész-ügynök!?
      De ez a "vadazonosító“ végképp nem tetszik. Az interjú közben is pötyögött a laptopjába, gyanútlanul nem ellenőriztem, de tartok tőle, hogy kaptam a társaságától valami újabb azonosítót, bár még nem háborgattak. Talán a "teljesen érdektelen“ vagy a "nem közénk való“, esetleg a "menthetetlenül ostoba“ jelentésű kódokat írta nevem mellé.
      Ne mondja most, hogy üldözési mániában szenvedek vagy fóbiám van a modern világ minden remekművétől. Lehet, hogy csakugyan régi vágású vagyok, és bizonyára mentálisan is alkalmatlan vadásztársasága üzleti tervének megértésére, de itt van például a kvantum-elektrodinamika, és én értem. Meg valahogy az elektromágneses kompatibilitás ismérvei között is eligazodom, akár digitális, akár analóg formanyelven.
      Miért van mégis félnivalóm? Mert épp az önök mögött álló cégcsoport kommunikációs részlege röpítette a múlt héten világgá, hogy "közel vagyunk ahhoz, amikor genetikai szelekcióval ki tudjuk választani magzati korban, hogy ki legyen 20 év múlva olimpiai futóbajnok. Sőt, célcsoportos digitális manipulációval az is elérhető lesz, hogy az összes dobószámban ugyanaz a személy nyerje az aranyat“. Ez aztán valami! Persze nem tudom, örül-e ön ennek, hiszen így fogy a munkája. Nem kell majd a 30 éves korosztály célcsoportjában fáradságosan keresni és vadászni, mert készen lesz a kívánt egyed - már ha egyáltalán embert akarnak választani. Szóval, lehet, hogy munkanélküli lesz.
      Emlékszik, Fejvadász úr, mit mondtam önnek az interjú végén? Nem hiszem, hogy nekem ott a helyem, ahol kötelező dicsérni és eladni az amerikai, pontosabban USA-beli terméket. Mert kétséget nem hagyott a feltételek felől, miért jár a félmillió. Minden kizárva, ami nem a mi cégcsoportunktól származik. Mint az Álom-kommandóban. Ott a puszta életért, itt most a milliókért. Álmodban is csak az lehet, hogy mennyi a jövő havi nyereség, és mit tettél a piacbővítésért. Mintha sohasem szenvedtünk volna a jelszó - hogy "nálunk legfőbb érték az ember!“ - gyakorlati érvényesülésétől! Igaz, most még ez sincs. Hazug jelszó sincs. Semmi.
      Kapiskálja, Fejvadász úr? Nem akarok én versenyképes lenni. Más amúgy sem lehetnék. Mert legfeljebb ezt ígérhetik mint résztvevőnek (már ha győztes résztvevő leszek). Ez pedig nem az, ami a magamfajta embernek kell - hogy jóban lehessen önmagával meg a világgal. A verseny, amibe be akart nevezni, kedves Fejvadász úr, békétlenséget, depressziót, pánikbetegséget, permanens szorongást - mit tudom, még mit szabadítana rám. Az egész, úgy, ahogy van, "kontraproduktív“-nak tűnt nekem. Tudja, ez mit jelent? Hogy az ember egy maga választotta folyamatban végül önmagát pusztítja el. A természetfaló embert is felfalják a természet erői. Ez így működik. Méghozzá régóta. Mindenesetre régebben, mint a liberális (?) piacgazdaság.
      S hogy miért írom le mindezt? Hát a biztonság kedvéért.
      Bár maradt bennem némi lelkifurdalás. Ahogy kiittuk a cappuccino utolsó cseppjeit (én legalábbis kiittam), és legalább egy teljes percig valóban rám figyelt, észrevettem valami piciny megingást. A szemében valami furcsa elszürkülést. Udvarias és kimért volt akkor is, egy pillanatig sem akart megérteni, a lenézését is kulturáltan palástolta, mégis! Mintha parányi rés támadt volna, és mintha egy kísértet... Szinte megijedt - csak egy másodpercre. Annyira sem. No, ezért van lelkifurdalásom. Mert mit kezd a világ egy megingott fejvadásszal?