←Vissza

 
Lődi Tamás
DÚSULÓ KONKLÚZIÓK

Rába György kötetéről szólva bevezetésként arra utalnék, hogy az olvasó a Pörlekedés és a Mint az öreg Tiziano című versekből jól tájékozódhat, mert ott a versek mintegy témakörök szerinti leltárát, irodalomtudósi alapossággal és költői érzékletességgel megjelenített sűrítményét találja, ami voltaképpen nemcsak a legújabb műre, hanem Rába egész költészetére rávilágít - itt csak a hangzásokat említve és az ő szavait idézve - a föld belső morgásától a két csend közötti hangig.
     Nagy gazdagság ez: a költői Én "egymaga lett egy Ármádia", "Krőzusként emlékezik", egyszerre négy-öt létben állított, vallott, s ahogy a Beavatásban, az 1996-os Ráismerések című kötetben írja: "száz élet újdonsága kél szavamból / ha csak azt mondom én". Az Én, ez a nyitottságra ítélt állandóság egyedi, saját világgá lesz. Jelentést nyer általa külső történés, álom, emlék. Az emlékezés a szabadság talpköve, ahogy Babits mondta Bergson-tanulmányában, a szabadság meg munkára való; az Úr vadászik, sárkányt ereget,
a költő "sziget egy utaztató óceánban", nyelvházába fogad minket "mindenkiben ő a folytatás / mindenki az ő borja-fia" (Ármádia).
     Teher a határtalan személyes felelősség, jobb volna csak írni a "tenyészet meséjét" öntudatlanul ("tollam futtatva könnyedén"), felolvadni benne ("még névsorolvasási énem / is elveszteni"). Az Én európai értelemben vett elvesztése természetesen a keleti világnézetben tradíció, ugyanakkor kötődik a megírt Én örök művészi attitűdjéhez, a kiírt Én értelmében is. A vers én vagyok. Csak vers vagyok. Ecset a nagy festő kezében. Fölszív a vers minden életet: a testi fájdalmat, a kert történéseit, utazások hangulatát, orvosi váróban lévők sorsközösségét, kortársak hangsúlyait; szenvedélyt, nők tekintetét őrzi és még sok minden mást.
     És - kérdezhetjük - mi végre az eddigi több száz vers? És hogyan lesz tovább? Milyen érvényességi terepe van a költőnek? Vagy ünneplik, vagy gyanúsnak tartják, kétes egzisztenciának. Köztes megoldás nincs. Fizesse meg hivatása adóját vagy egyikkel, vagy másikkal. A Sárkányeregetés című kötetben erős a számvetés kritikus, önkritikus hangja. "Minden kapun át egyszerre belépni / valaha ez a vágy bujtogatott", írja (A bolond kert), és zörgeti az istenek kapuját a költő egész életében, zsivajog, sír, pöröl, gyermekien bizakodik, míg végül kiderül: "osztályrésze maga volt ez a lárma", amit keltett.
     Valakinek közülünk egész életében zörgetni kell a kaput. Hogy is lehetne másképp!?
     A számvetés másik tónusa az idő múlásával úgy függ össze, ahogy az ember mintegy kiéli magát korábbi életéből, "életrajz immár nem tapad rá" (Mint az öreg Tiziano). A régi, megszokott, nyüzsgő élet nem lehetséges már, nem is akarja a költő (Kényúr őszikéje), de időnként nosztalgia ébred benne utána. A kortársak közül sokan elmentek már, a nők tekintetében látott újönmagával is meg kell barátkoznia, a költőben megmaradó kamasz egy-egy hangulatban sötétebbnek mutatja az idősebb kor életfeltételeit. A toll, a láb lassabban jár.

Mégis remélem ez a tempó
azért épp valamire lesz jó
szem könnyebben észrevehet
útszélen is drágakövet

olvashatjuk a Jó volna című versben.
     A természet mint vonatkoztatási rendszer hat évtizede jelen van Rába György költészetében; most a szerelem hordozója a természet (A driád), akkor is, ha velünk van társunk, akkor is, ha épp elillant; a művészetet is éltető vágy forog tovább, új és új alakot ölt. A természet a folytonosság, az értékek állandóságának is szimbóluma. Fecskék, varjak "teljes földfordulóval" visszatérve hírt hoznak: "sértetlen amire fölesküdtünk", "embertiszta madarak" és vándormadarak krúgatják, sápogják, hogy belső hajtóművünket beindítva emelkedjünk a névtelen felé, tündér ígéret szerint. Goethe sorai jutnak eszünkbe: "csak a napfényt kell, a partot, a fákat / meg a megálmodott csodákat / szívedben összegyűjtened" (Írott történet). A megálmodott és érzett csodák a "tenyészet fölé" helyezik az embert, ezek csak az ő kincsei, mint ahogy csak az ő világában van testvérgyilkosság, vérbosszú, árulás, fajta-specifikus gonoszság.
     Az utóbbi időben a tél-motívum hangsúlyosabb lett Rába György művészetében: télen a növények szöveteiben, láthatatlanul, a kódolt élet dúsul, tisztul; a ráncos bőrű almák csupasz gallyak mindent tudnak az illatokról, szélfútta lombokról, méhek zsongásáról. A folytonosság titkának őrzői ők.
     Szép a ragyogás, a tobzódó gazdagság, de szebb az, ami mindezt lehetővé teszi, amiből mindez kisarjad és amibe visszatér. Ahogy egy több évtizedes pályafutás is dúsul azokkal az újdonságokkal, amit még kitermel magából: összegyűlnek, nemesednek mozdulatsorok, tekintet-váltások, az öntudatlan-igaz szavak, a világba álmodott sorsszerű találkozások.
     A stílusról, formai kérdésekről még szeretném elmondani: a többértelmű jelentés, intenzitás és erőteljes sűrítés mindig is jellemezte Rába György művészetét, a Sárkányeregetést is; itt a "nyűtt tapasztalati rend" helyett egyéni, költői időiség szab ritmust, köt és old, hogy összetartozónak mutathassa meg az összetartozót, részek tömött füzéreként az egészet, megújítva a költői nyelvet, a kifejezhetőség terét bővítve az emlékezés,
az álom asszociatív soraival. Ezekben a verseket a vágy és a hit lendülete rendezi egységbe. A Sárkányeregetés versei jobbára könnyebben követhető folytonosságot mutatnak.
     Az 1990-es évek második felétől felerősödik az intenzitás másik típusa: szaporodnak a számvetés-versek, a költői, emberi lét alapvető kérdéseit mély személyességgel, összegző módon feltáró öndialógusok. A végső konklúzió kijelentő módja dúsul a kételyek és a remény egyszerűbb kifejezésével, sóhajokkal, formai-tartalmi játékossággal.
     A hiteles költészet mindent pórázára vet, gyűjt, szortíroz, ha kell, magából kilépve, lassan körbeér, "amit belső özön az árvíz / sodor magával jegyzem krónikása / ...és ez nem is kevés lesz" áll a Írástörténetben - ezzel az idézettel zárom bemutatómat, s remélem, hogy egyetértenek majd velem az új könyv olvasói.