←Vissza

 
Csengery Kristóf
A FELVIGYÁZÓ PARANCSA

Kész nevelési csőd - a napszakok. Fáradhatatlanul
törik a borsot egymás orra alá. Rég figyelem
a díszes társaságot: kudarcából egyik sem tanul,
nincs bennük szikrányi türelem

vagy belátás. Ám a helyzet, mely a legutóbbi
időben megérett, más, mint a korábbiak: annak, amit
mostanában művelnek, lehetetlen kibogozni
okát vagy célját. Lelkem mélyéig nyugtalanít

a viselkedésük. Ez már nem kamaszok
tréfája, vaskos ugratás - észrevétlen
átléptek egy határon, mostantól semmi ok
javulást remélnem.

Itt felnőttek harca dúl: gáncsolás, sandaság,
s mindent józan számítással terveznek el! Az egyik
övön alul üt, a másik alattomban visszavág,
nincs vége-hossza a viszálynak. Amit estig

felépít a délután, az éjszaka egyetlen mozdulattal
rombolja szét; amit fáradságosan
munkálkodva csinos halmokba gyűjt a hajnal,
délre már csak hűlt helye van;

ha a délelőtt hinne, bízna és remélne,
kárörömmel löki elé a csalódást az este;
ha a reggel számok seregét írja füzetébe,
a Nagy Egyenlet megoldását keresve,

az alkonyat foghegyről, cinikusan veti oda,
hogy nincs is megoldás, zöldfülű hülye,
hiába kínlódtál. Úgy sejtem, ennek nem lesz vége soha,
a testvéreknek nincs többé közös ügye,

itt már senki senkit sem érdekel, nem
számít más, csak a
fejvesztett küzdés: mindenki mindenki ellen.
A hajnal, az alkony, a reggel, az éjszaka,

s a többiek - valamennyi vádol, rágalmaz, becsmérel,
rúg és döf, karmol és harap;
csoda, hogy a háborút ily hosszan s hidegvérrel
szemléli jóságos szülőjük, a Nap.