←Vissza

 

NOVOTNY GERGELY
a nyolcvanas évek végétől rendszeresen publikált a Ligetben verset, novellát, színpadra képzelt játékot, oratóriumot, esszét. Tudtuk, hogy kiváló zenész, zenetanár - s tapasztaltuk, milyen rendkívüli érzékenységgel és tárgyi tudással fordul az ökológia, a biológia, vagy a legtágasabban értelmezett mentálhigiéné - úgy is mondhatnánk: a bolygó és az ember sorsának kérdései - felé. Reméltük, hogy Bertrand-fordítását örömmel fogadja nyomtatásban - most, halála után abban bízhatunk, hogy olvasói egyetértenek a francia "klasszikus" magyar felfedezésével. Alább a mű bevezető fejezetét, a későbbiekben - Novotny Gergely jóváhagyásával - Éjszaka Gáspárjának Képzelődéseiből szemelvényeket közlünk.  
 

Aloysius Bertrand
AZ ÉJSZAKA GÁSPÁRJA

Gótikus vár és bástya
templomtorony, mint régen
vásári nézőkében
vándor Dijont így látja.
Nincs a szőlőnek párja,
ahogy felfut a fára;
Itt tízesével állnak
harangtornyok és várak.
Erre nagyobb az icce
ez a cégfestő vicce;
Arra legyező-könnyen
ódon fakapu zörren.
Jelszód Dijon a régi
mustárodat regéli.
Lant hangja száll a tóra
és üt a Jacquemart óra!

(részlet)
Szeretem Dijont, mint gyermek a dajkáját, akinek a tejét szívta, mint a költő a lányt, aki szívét beavatta. - Gyerekkor és költészet! Az egyik mennyire mulandó, a másik mennyire csaló! A gyerekkor lepke, siet, hogy megégesse fehér szárnyát az ifjúság tüzében, a költészet meg mandulafa: virágai illatosak, magja keserű.
Egy nap megbújva ültem a Puskások Kertjében - a papagájok lovagjai miatt hívták így ezt a kertet, mert egykor a puskák hangja jelezte jelenlétüket. Ahogy mozdulatlanul ültem a padon a Bazire-bástya szobrához hasonlítottam. A szobrász Savallée és a festő Guillot műve ülő, olvasó papot ábrázolt. Távolról élő személynek látszott, közelről kiderült, hogy gipszfigura.
Sétáló alak köhögése szórta szét rajzó álmodozásom. Szegény ördög, külseje csak nyomorúságot és szenvedést jelzett. Már máskor is megfigyeltem ugyanebben a kertben, állig begombolt nyűtt zakóját, soha nem kefélt posztóját, szomorúfűz-hosszú bozótosra fésült haját, aszott csontvázszerű kezét, sunyi, beteges, ritkás, nazarénus szakállal díszített fizimiskáját; magamban besoroltam a kis lábon élő művészek közé, hegedűs vagy arcképfestő, legyőzhetetlen éhség és csillapíthatatlan szomjúság bizonyára örök világcsavargásra kárhoztatta a bolygó zsidó lábnyomában.
Most már ketten ültünk a padon. Szomszédom lapozott a könyvében és tudtán kívül kihullott a lapok közül egy száraz virág. Fölszedtem, hogy átadjam neki. Az ismeretlen megköszönte és visszahelyezte titokzatos könyvébe.
- Ez a virág - kockáztattam meg - kétségtelenül egy édes, de eltemetett szerelem emléke? Jaj! Mindnyájunk múltjában van egy bizonyos nap, mely megmérgezi a jövőnket.
- Ön költő! - válaszolt mosolyogva.
Csomó szorult a beszéd fonalára. Hogyan lehetne kibogozni?
- Költő, ha költő az, aki keresi a művészetet!
- Á, kereste a művészetet! És megtalálta?
- Az ég tudja, hogy nem rémálom-e!
- Rémálom! ...Magam is azt kerestem! - kiáltott fel a nagy érzelmek lelkesedésével és győzelmi hangsúlyával.
- Kérem, tudassa velem, milyen nagyítóval talált rá, mert számomra tű volt a szénakazalban...
- Elhatároztam - mondta -, hogy úgy keresem a művészetet, mint a középkorban a rózsakeresztesek a bölcsek kövét; a 19. században a művészet a bölcsek köve.
Az én skolasztikámat egyetlen kérdés gyötörte. Azt kérdeztem magamtól: Mi a művészet? - A művészet a költő tudománya. - Világos meghatározás, mint a legszebb víz gyémántja.
De mi fán teremnek a művészet elemei - erre a második kérdésre hónapokig sem mertem válaszolni - egy este füstölgő lámpafénynél beleástam egy ócskás poros könyvhulladékaiba, és kiemeltem onnan egy kis furcsa nyelven íródott érthetetlen könyvet, melynek címeres címlapján szárnyas sárkány szalagot gombolyított a következő szöveggel: Gott - Liebe. Fillérekért adták ezt a kincset. Felkapaszkodtam padlásszobámba, és amint kíváncsian betűztem a holdfényben fürdő ablakom előtt rejtélyes könyvemet, hirtelen úgy tűnt nekem, hogy az Isten ujja végigfutott az univerzum orgonájának billentyűzetén, ahogy a zümmögő éjjeli lepkék kiszabadulnak a virágokból, melyek csókra nyújtják ajkukat az éjszakának. Az ablakhoz léptem és lenéztem. Meglepetés! Álmodom? A terasz soha nem látott narancsligetek illatát árasztotta, fehérbe öltözött lány hárfázott, feketébe öltözött öregember térden állva imádkozott! - A könyv kiesett a kezemből.
Lementem a terasz bérlőihez. Az öreg, a protestáns egyház főembere volt, aki hideg türingiai hazáját kicserélte a mi enyhe, langyosabb Burgundiánkra. Egyetlen gyermeke, a muzsikus tizenhét éves, szőke, törékeny szépség, akit bizonyos bágyadtság gyötört; és könyvemről is megtudtam, hogy ünnepi énekeskönyv a lutheránus egyház használatára és Anhalt-Coethen herceg hadseregének részére készítették remekbe.
Ó! uram, ne bolygassuk meg a még nem teljesen kialudt hamut. Erzsébet ma már csak kék ruhás Beatrix. Meghalt, uram, meghalt! és ebbe az ünnepi énekeskönyvbe öntötte félénk imáját, rózsa volt az, ahol ártatlan lelkét kilehelte. - Kiszáradt rózsabimbó, mint amilyen ő volt! - Csukott könyv, mint a sors könyve! - Ezt az álmodott emléket lelkem majd felismeri az örökkévalóságban, ha az arkangyal trombitája feltöri sírkövemet és mindenkin keresztül rohanok az imádott szűz felé, hogy végül mellé ülhessek az Isten szeme előtt!...
- És a művészet? - kérdeztem tőle.
- Ami a művészetben szenvedély, az a fájdalmas hódításom volt. Szerettem, imádkoztam. Gott - Liebe, Isten és Szerelem! - De ami a művészetben eszme, az még mindig vonzotta a kíváncsiságomat. Azt gondoltam, hogy a művészet kiegészítését megtalálom a természetben, tanulmányoztam tehát a természetet.