←Vissza

 
Peterdi Nagy László
AZ ÉSZAKKELETI ÁTJÁRÓ

(részlet)

"Szibériában nem nőnek pálmafák" - így kezdődik az Első Lovashadsereg politikai tisztjének, majd "a nép ellenségeként" kivégzett Iszaak Bábelnek egyik elbeszélése. Mostanában, amikor elindul az első expedíció felderíteni, hogy mi is csapódott be voltaképpen ott, Irkutszk mellett, meteorit vagy más
- mindenesetre a robbanás energiája felért egy közepes erejű atombombával - szóval mostanában sem sokat lehet hozzátenni Bábel megjegyzéséhez. Itt van nekünk a szovjet korszak csődtömege. És ebben benne foglaltatik a szovjet műtrágyával, energia-, ember és anyagpazarlással végrehajtott magyar és a többi népi demokratikus gazdasági "csoda" is.
   A nyersanyagban és energiában gazdag szibériai területre koncentrálódik a nehéz- és vegyipari, valamint a fegyvergyártó óriásüzemek nagyobb része. Az olajkitermelés - ma is aktív magyar részvétellel folyó - szüntelen növelése tönkreteszi a földet - persze a tatárok, a csecsenek és a kazahok földjét.
   Szibéria ma már nem távoli, ember nem lakta vidék. Az ipari körzetek népsűrűsége jóval nagyobb a legfejlettebb ipari országokénál is, ennek minden következményével együtt. A Bajkál, a Balti és a Fekete-tenger elszennyeződése legalább akkora ökológiai katasztrófa, mint az Amazonas menti őserdők pusztulása. A Kuznyeck medencében vagy az Urálban a környezetvédelem ma a szó szoros értelmében élet és halál kérdése. Éppen Krasznojarszkban építették meg a világon először a mesterséges bioszférák kísérleti telepét. A rendszer a külvilágtól csak némi energiát igényel: teljes tápanyag, oxigén és vízszükségletét az ott lévő növényzet biztosítja. Ez a kozmikus rakéták és az űrbázisok világa - meglehet, a Föld jövője is: ha így megy tovább, az emberi élet feltételeit itt is csak mesterségesen lehet biztosítani.
   És hát mostanában Szibériában fogalmazzák meg legélesebben Oroszország (és talán az egész további világfejlődés) alapvető kérdéseit. Moszkvában a zöld fiatalok legfeljebb az atomhulladékok befogadása ellen tüntetnek az Állami Duma épülete előtt. Odabent a Grigorij Javlinszkij közgazdász vezette Jabloko párt kimagaslóan jól képzett, tehetséges szakemberei pedig a hadiipar, a hadsereg - és az egész gazdaság - radikális átszervezése mellett érvelnek. Az ökológusok azonban tudják, hogy a probléma még ennél is sokkal nagyobb: az egész ország mentalitását, az emberek életformáját és gondolkodását kellene megváltoztatni. Kimondják tehát, alighanem a többi földrészre is érvényesen: az ökológia és a környezetvédelem ma legalább annyira ember- és társadalomtudomány kell legyen, mint az összes többi együttvéve.
   Épül ez a híd persze a túlsó part felől is. A korábbi felfogással szemben, amely az oroszországi népek kialakulásának és fejlődésének vizsgálatakor a társadalom-, illetve a szellemtudományok körén belül maradt, a kutatók ma elsősorban természettudományos érvekkel támasztják alá koncepcióikat. Azt vizsgálják, hogy az orosz természet hogyan határozta meg az orosz történelmi lét sajátosságait.
   Ha a kontinensnyi Szibériát nem számítjuk is, a Kárpátok és az Urál között húzódó, a Jeges-tenger, a Kaukázus, a Fekete- és a Kaszpi-tenger határolta végtelen erdős síkságon élő különféle népeknek a történelem során lehetetlen volt egymástól elszigetelődni. Maga a természet súgta meg nekik, hogy egyesüljenek, és úgy védjék magukat. A hatalmas tér lehetőséget biztosított a visszavonulásra, a manőverezésre, és igen megnehezítette a minden irányból be-becsapó hódítók dolgát.
   Amint a közelmúltban elhunyt szentpétervári kultúrtörténész, Andrej Szaharov az orosz civilizációról írott művében megállapítja: "Mindez nagymértékben meghatározta az orosz nép jellemét, lelkületét is. Ezeken az egyedülállóan sík, szabad térségeken, ezekben a komor erdőkben kovácsolódott ki karaktere, szívós, kemény, kitartó, ugyanakkor bizalmas, nyílt természete. Itt formálódtak ki azok az emberek, akik a rövid nyár alatt kapkodva dolgoztak, aztán kényszerű pihenőre vonultak a hosszú és kegyetlen tél idején. Vajon nem innét származik-e a kelet-európai síkság emberének sajátos, rohamszerű munkastílusa, nem emiatt hiányzik-e a rendszeres, folyamatos munkához való kedv, amely oly nagy jelentőségű lett az ország sorsában, gazdasági fejlődésében, társadalmi viszonyaiban?"
   Hogyan hatnak majd ezekre a népekre az utóbbi évtizedekben bekövetkezett változások? A kérdés jelentőségét mutatja, hogy Amerikát - az új világrend kialakításának számtalan kisebb-nagyobb tennivalója közepette is - ez most szinte minden másnál jobban érdekli. Ők bezzeg tudják jól, amin az orosz sajtó nem győzött eleget csodálkozni: hogy a "vermonti remete", Szolzsenyicin miért Szibérián át vonatozott haza, miközben a fogadóbizottság a repülőtéren várta. Tisztában vannak vele, mit jelent, hogy Oroszország - a közvetlen szomszéduk. Hogy az Alaszka és a Csukcs-félsziget közti Bering-szoros semmivel sem szélesebb, mint a La Manche-csatorna. Nem kétséges, hogy a jég alatt most épülő kőolaj- és gázvezetékek a 21. század fő verőerei lesznek. És addig is - működik tovább Amerika és Oroszország között az északkeleti átjáró: egyfajta, leginkább talán a népi diplomácia kategóriájába sorolható csalagút, amely megkerüli Nyugat-Európát.
   Ennek jelentőségét akarta hangsúlyozni az agg író a több hétig tartó szibériai hazatéréssel. David Korten és Guy Dauncey szivárványgazdaságát jóval megelőzve, mintegy száz évvel ezelőtt, Szolzsenyicin nagy példaképének, Tolsztoj grófnak a megbízásából a Művész Színház egyik rendezője, Szulerzsickij kezdte el letelepíteni Kaliforniában az orosz parasztokat, és szervezni azokat a közösségeket, amelyek a jövő kapitalizmusának, a helyi társadalom által ellenőrzött szivárványgazdaságnak a legfőbb bázisát jelentik ma már szerte a világon.
   Kivéve - Oroszországot. Mert a párttitkárból és főhivatalnokból lett ottani kapitalisták nemcsak az atomtudósokkal nem tudnak mit kezdeni, de a nagy írókkal sem. Lakótelepeiken a szétdarabolt tankokból öngyújtót esztergáló munkanélküliek mellett még legalább két jól képzett értelmiségi nemzedék is tengődik. (A geofizikát és kozmológiát is tanult, de aztán feleslegessé vált katonatisztek többsége, a családjával együtt, még mindig sátrakban lakik.)
   Szibériai kronográf. Ezzel a közös címmel jelölik az Oroszországi Tudományos Akadémia szibériai részlegének most megjelent ökológiai sorozatát. Ez a készülék, mint ismeretes, valamely folyamat időpontjának pillanatról-pillanatra történő rögzítésére használatos. Akkor alkalmazzák, amikor előre látható, hogy a végkifejlet nagyon is kétséges, és szükség lesz majd a felelősség megállapítására. Felelős persze nincsen, és nem is lesz azért, amit a szovjet (orosz) elit ezzel a kontinensnyi országrésszel művelt. A kronográf így legfeljebb a tanulságokat rögzítheti. De abból aztán van elég!
   A nyugati zöld mozgalmak két nagy ideológusát, David Kortent és Guy Daunceyt említettem - hanem itt Közép- és Kelet-Európában is megvoltak a magunk szivárványharcosai. Napjaink fő kérdésének, a fenntartható (helyi, családi, háztáji, táj) gazdálkodásnak és az államilag szubvencionált nagyüzemi mezőgazdasági árutermelés koncepciójának első nagy kísérlete Oroszországban kezdődött, a múlt század első felében. Erről tanúskodik a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története is, amelyből mindig ki kellett vágni egy-egy nevet a Pravda útmutatása szerint. Nos, ezeknek az árulóknak a többsége régi bolsevik vagy eszer volt.
   A közösen megdöntött cárizmus után létrejövő rendszert a bolsevikok a proletariátus diktatúrájának nevezték. Igaz ugyan, hogy 1919 márciusában Lenin kénytelen volt beismerni: "Oroszország proletariátusára azt a szerepet osztotta ki a történelem, hogy a kispolgári forradalom szálláscsinálója legyen."
   A proletariátus nagy vezére talán maga sem merte végiggondolni felismerésének következményeit. Mint gyakorló politikus tudta azonban, hogy a tűzzel-vassal, emberi csontokon felépített, eszelősen centralizált és diktatórikusan irányított államszocializmusnak mindvégig egyetlen igazán veszélyes ellenféle volt Oroszországban: az a - már 1917 előtt is jelentős - szövetkezeti mozgalom, amelynek az eszerek a vezetői.