←Vissza

 
Bikácsy Gergely
A HAZA OLTÁRA

Pogány Frigyes nagy könyvének első bekezdése: "Amikor a sok ezer kötetet, tanulmányt felölelő Róma-irodalomhoz szerény munkámmal magam is hozzá szeretnék járulni, kérem az olvasót, hogy..." Kéri! A végén: "Felelősséggel, de örömmel és kissé szertartásosan vettem kezembe a tollat, hiszen Rómáról írni, ha erre az élet feljogosít, nagy tisztesség." Feljogosít! Hűha: hát engem feljogosított valaki? Giorgio Pressburger nem olvasta egy soromat sem, hivatalában nem fogadott. Ösztöndíjat sem tőle, sem mástól nem kértem s kaptam, úgy utaztam hétszer oda-vissza húsz órákat éjjel-nappal a nagymamás-bébiszitteres busszal. Nemhogy az "élet", még a repülőjegy sem jogosított fel erre az útra és erre az írásra. Rómát én a magam akaratából szereztem, elég túlkorosan, talán nem tetszett a saját örökségem.
   Sok ezer kötet, mondja a rokonszenves Pogány. Nálunk nem egészen így áll a dolog. Nincs nagy és közismert Róma-könyv magyarul. Párizsi regény, Párizsi eső, Hunok Párizsban, mindhárom ismert, olvasott, remekműként számon tartott. S a többi, Márai Idegen emberektől Vaszary Monpti-jáig elég jó dolgok, et j'en passe... De hol a Római regény, a Római eső, a Hunok Rómában? Hol Bajomi Lázár ("Párizs nem ereszt el") római párja? Egyetlenegy mindig-szívdobbantó-könyvet hurcolok magammal, de az Utas és holdvilágnak is csak a vége fut a Trasteverére. A legjobbat-legszebbet, Genthon Római naplóját alig ismerik... pedig csak abból tudható meg a carcioffo receptje, meg hogy milyen bor való hozzá. Hol van egy új Genthon, hol, aki az utcákat és embereket is látja?
   Pogány Frigyes elismeri, hogy van a városnak vitatható építészeti öröksége is. Így szól, megbocsátó hangon a Piazza Venezia nagy, fehér, hazafias emlékművéről: "az ősi, nemes formákat hamis köntösként öltötte magára, túlharsogva éppen az eredetit. Úgy érzem, hogy az önkéntelen bírálat valóban jogos, mégis az érem másik oldalát is észre kell vennünk (...) Ne feledjük, a kor művészete, szemlélete a történelmi formavilágot mint kényszerzubbonyt hordta magán." - A történelmi formavilág mint kényszerzubbony, érdekes. Sajnos, cáfolhatatlan. De egy örömmel felvett kényszerzubbony kissé viszolyogtató. És mi is az az "önkéntelen bírálat?" ami a Monumentót illetheti: bevallom, nemigen értem. Spontán, át nem gondolt, kifakadó, azonnali, afféle "impresszionista bírálatra" gondol, mely nem elég alapos? Sőt: laikus, elhamarkodott? Pogány itt-ott nehézkesen ír, nem egy Genthon István ő. De nem is azért szeretjük. Miképp a várost sem a Haza Oltára emlékmű miatt.
   Régi könyveim ott maradtak Magyarországon. Granasztói és Fülep Lajos keserű vitáját többször végigolvastam a Parlament épületéről. Igazán nem csípem a Parlamentet, Fülep utálata áll közel hozzám, de meggondolandó, hogy a második helyezett terv is ijesztően, komikusan randa volt (tulajdonképp az lett díjnyertes, mégis a Steindlét építették meg kormányimázs-nyomásra - kellett Nagy-Magyarországnak Westminster). Szerencse, hogy felépült: minél éltesebb vagyok, annál békülékenyebben nézem. Nem kértem örökségül, de ezt kaptam, ezt kaptuk. Másolat? na és - legalább jót másoltak. Örülök, hogy nem lőtték és bombázták szét idegen hadseregek. Hamis, de megszenvedett már hamisságáért.
   Nem Rómában születtem, és nem érzem, hogy a rút Monumento is megszenvedett volna, meg hogy a helyiek szenvednének tőle. Pedig talán igen - csak, mondom, idegenként én nem érzem. A korszellem kényszerzubbonyában kreálták? Azt még értem, hogy a műemlékmúlt nélküli Pesten kényszerzubbony vagy bohócsipka fityegett minden koponyán - de hogy a minden utcasarkon tehetséget sugárzó városban minek nézték a korszellemet, azt már nem nagyon. A Haza Oltára nemcsak hamis, mint a "magyar Westminster", de nyaktörően és szemszúróbban ronda. Vakító fehérével márványnál csontosabb. Az égi fehérek bosszúja az okkertenger miatt? Hogy legyen az okker-óceánban egy vakfehérlő dilettancia, nagyobb méretű, mint a Colosseum? Írógépnek, haza oltárának egyaránt hitvány, de óriásibbra kapatták, mint az ókort és a barokkot. Fehérsége nem márványból fehér, mert a márvány évszázadok alatt finoman elszíneződik, kísértet-fehérből élőbbé válik - e hitvány vakítás bresciai mészkő: kísértet-fehér marad, fényezett csont-fehér az idők végezetéig. Nem fogja az élet. A butaság halhatatlan öröksége.
   Akkor leszek majd szabad római, ha utálatom belém épül, de már beforrt a seb; akkor leszek pesti fiú, ha a girland Nemzeti Színháztól már nem viszolygok, ha nem sajog a seb, sőt nem is izgat már: ki figyel oda? Hagyjuk, hisz ott nő ki a földből, mert odafújta valami rossz szél, akkor lesz jó, ha már természetes, rá se nézek, nem is tudok róla, gyerekként elfogadom, mint a természet furcsa melléfogását...
   Van egy kiváló nőismerősöm, aki nálam nagyobb Róma-bolondnak mondja magát, s akivel - a lánya társaságában - együtt vacsoráztunk egy 38 fokos júliusi későestén a Via Giulia egyik homályló sikátorában. A lány aznap érkezett busszal, és mutatta a buszon készült rajzait Ortéről meg Firenze tetőteraszairól. Örökké itt szeretne élni, mondta el halkan, mint szíve legnagyobb titkát. Mamája (a barátom) elmesélte, hogy a tehetséges lány építésznek tanul, jövőre diplomázik, és épp most választott ösztöndíjat Róma és Dánia között. Örvendezve helyeseltem, hogy még választhatott is! Ekkor bevallották (kis pirulással, mint a nagylánnyá válás szívdobogtató piros eseményét), hogy a tehetséges leány Dániát választotta. Miért? Kérdhettem volna, kínos szóviccet csiholva, hogy tán dán, tán dán a szerelme? De nem szóltam: csend a romokon.
   Mivel - magyarázták némi oktató hangsúllyal - a modern dán építészet, az valami nagyszerű. Hmm, gondoltam, hát az izlandi fjordok, az is nagyszerű. Pogány Frigyes úgy harminc éve elég meggyőzően fejtegette, hogy a modern olasz építészet is elég jó, az EUR még ma is példaadó. Vagy a Termini. Mint egy kosárlabda-csapat összeállítását, leírta nekünk Pogány a Termini építészeinek nevét. Én lemásoltam: "Castellazi, Fadigati, Calini, Montuori, Pintonello és Vitellozzi" - olyan, mint egy győzhetetlen futballcsapat zseni-listája (magyar vonatkozását most nem is mondom). A csapat krónikása: Italo Insolera, a város huszadik századi építész-történésze. Tehetséges lányok és fiúk, mondtam ott a bánatossá lett vacsorán tanárosan: nézegetni kicsit a Terminit meg az EUR-t, csak aztán jöhet Dánia meg mindenféle északfok, idegenség. Ennél nem tudok többet tenni. (Szerintem ez is becsülendő, mert eltitkoltam előttük, amiről Pogány sem tud: hogy ugyanis De Sica Termini-pályaudvar című filmje elég hamis.)
   2003 holtakat követelően forró itáliai nyárelején majdnem megmásztam az Ara Coeli dombját, mind a 123 lépcsőfokot. Pirospozsgás nyugdíjas német házaspárok indultak előttem tűző napon. Izzott a dél. Megálltam, mert eszembe jutott, ebédidőben talán zárva a híres nagytemplom, és kapujától visszaűzetve már nem kísérelném meg még egyszer, soha a behatolást. "Küzdjön meg érted a Cola di Rienzo", mondtam sivatagi árnyékba vonulás közben. A lépcsősor alján kőoroszlán köpte a vizet, több turista literes műanyagpalackot tartott a vízsugár alá. Egy lengyel asszonyság kis minisátrat vert fel a kőoroszlán árnyékában egy fenéknyi füvön, oda ájult. Még egyszer fölnéztem az Ara Coeli bejáratához: az iménti német nyugdíjasok csüggedt hőgutásan visszafelé botorkáltak. Turista El-Alamein, vesztes vonulás.
   Csak fél perc innen a Haza Oltára, gondoltam, én nem leszek halott turista, leszek ravasz, túlélő turista. Besurrantam a Haza Oltára egyik bejáratán. Gyógyító hűvösség fogadott, fényvakságom oszlott, agyamat nem kalapálta már a hőség-kalapács. Óriási márványterembe jutottam, fenséges lépcsők indultak valamerre föl, dölyfösen kanyarodva. A Risorgimento történetét kínálták feliratok. Leültem volna a hűs lépcső alján, de a díszegyenruhás őrök szigorúan néztek rám. Másvalamit pillantottam meg most: a hatalmas csarnok mértani közepén csinos számítógép egy nem kevésbé csinos emelvényen, s csak három lépcsőfok magasságában! Ezt a hármat sebesen megmásztam, nem úgy, mint az Ara Coeli lépcsősorát, és máris ott villogott előttem a képernyő: rajta az olasz alkotmány szövege. Ilyesmit csak az iskolában - kattintottam egyet: most meg Ciampi köztársasági elnök beiktatási beszéde. Valahogy közöny fogott el.
   Megint kattintottam, most már orvul, és célirányosan, tova Itáliából, át egy www-pont-hu-ra. Eltűnt az olasz alkotmány, eltűnt Ciampi elnök. Más örökség, sajnos az enyém: valami történt magyarhonban, www.pont.hu, az én otthon hagyott csőcselékem színpompás zöld-fehér fotói jelentek meg a képernyőn, egész kis fotótárlat: hujj-hujj hajrá, hallom is, kövek hullása, vasrudak sújtása... Duzzadt borotvált fejek premier planban, véres izompacsirták a földön, néhány labdarúgót és civilt kevésbé véres más izompacsirták épp taposnak, zúg a "Mocskos zsidók, mocskos zsidók"... egy fotón ott ég a népligeti végállomás, ahonnan az én buszom indult Itáliába... Hát akkor vissza hogy' s mikor, ha leég? "Uram" - lépett hozzám most egy díszegyenruhás, és csörömpölt a kardja - "Uram...!"
   A Haza Oltára, mormoltam, a Haza Oltára.