←Vissza

 

Szvetleszky Zsuzsanna

VILÁGHELYZET-JELENTÉS, 2003.

Miért szeretjük a Worldwatch Institute jelentéseit? (Magyarul a Föld Napja Alapítvány adja ki 1991 óta, hagyományosan a Föld Napján: remélhetőleg idén áprilisban is elérhető lesz.) Aki a teoretikus bíbelődést kedveli, azért, aki az ökokritikai érzékenységet, azért, aki pedig a lenyűgöző jegyzet-, táblázat- és indexapparátustól ájul el, azért. A pesszimisták is megtalálják benne a maguk számítását, de idén az optimizmus és a positive thinking hívei is elégedetten forgathatják a jól ismert és kedvelt évkönyv legújabb kiadását.
      Ugyanis sok jel mutat arra, hogy a világgazdaság igenis a fenntartható fejlődés ösvényét használja a haladáshoz. Például maga Cristopher Flavin elnök (az új évezred új főnököt hozott a Worldwatch Institute-nak: 1974-től, az alapítás évétől Lester R. Brown állt az intézmény élén) is azt nyilatkozta, hogy nem lehetetlen olyan világot építeni, ahol a mi szükségleteink összebékíthetők a jövő generáció egészségével.
      Mert a globális fókusz immár sikersztorikat is nyugtázhat: növekszik a nap- és a szélenergia felhasználása (ezért elsősorban Spanyolországot, Japánt és Németországot illeti dicséret), méghozzá az utóbbi öt évben több mint harminc százalékkal. Valamelyest javul a CFC-helyzet, és az újrahasznosítási (recycling) arány is emelkedik, csakúgy, mint az organikus mezőgazdasági termelés, egyes társadalmak láthatóan - demográfiailag igazolhatóan - fiatalodnak, a gyermekbénulás kórját pedig gyakorlatilag legyőzte az emberiség.
      Ha röviden felidézzük a kiadvány tavalyi témáit, és összevetjük az idei fejezetekkel, jól látszik, hogy ki mit figyel a világból, és mit rak össze abból, amit lát. Mit lát a világból egy ember (például Cousteau kapitány, aki járt egynéhány helyen, majd keserűen legyintett: késő...), egy társadalom, egy kormány - egy cég? És mit látnak vajon a legszegényebbek, akik mindig legelső áldozatai a drámai változásoknak, a maláriának, a fertőző víz és élelem okozta gyerekhalandóságnak? Vajon tudják-e, hogy a 2003-as világhelyzetjelentés projektvezetője, Gary Gardner bizakodva azt állítja: az ember már sokszor tanult a történelemből, és ezt a tudást képes alkalmazni is?
      A környezet állapotának romlásáról bizonyosan ők, a legszegényebbek értesülnek először, méghozzá a harmadik világ szegény országainak asszonyai, akik a földművelés terhét cipelik ezekben a térségekben - akik először találkoznak a napi háztartási szükségletek között az (esetleg szennyezett) vízzel, és ők azok, akik saját kezükkel szüretelik az aszály sújtotta területek satnya zöldségeit, gyümölcseit. A harmadik fejezet a biodiverzitás csökkenése, a nők és a népességnövekedés közötti bonyolult összefüggéseket tárgyalja. A fejezet szerzői, Mia McDonald és Danielle Nierenberg arra a következtetésre jutnak, hogy a nemi egyenlőtlenség negatívan hat a népesség számának alakulására és az életminőségre is. A múlt század utolsó negyedében aláírt nemzetközi egyezmények néhány kitétele már sejteti a női szerepek jelentőségének belátását. De a kívánatosnak tartott állapot, vagyis amikor a nők is részt vehetnének a természeti forrásokkal való gazdálkodásban, még nagyon messze van.
      Közelg azonban a megújuló-megújítható energiaforrások évezrede. És nemcsak az ötödik fejezet szerzője, Janet Sawin szerint: tavaly nyáron Budapesten, a Trends in Physics konferencián is elhangzott olyan előadás, amely ezt az elképzelést igazolja.
      Vagyis hogy - a világfigyelők szerint - a fosszilis nyersanyagokból, a vízerőművekből és a nukleáris forrásokból nyert energiát egyre inkább ,,kiválthatjuk" a szélerőművek és a napelemek segítségével. Jóllehet, a fosszilis forrásokra támaszkodó ipar sokáig azzal érvelt, hogy a megújuló energiaforrások nem tekinthetők alternatívának, ám mivel vannak ilyen források, immár nem mondhatja róluk senki, hogy nincsenek.
      Németországtól Kínáig eljőni látszik a szél- és napenergia kora: a hozzáértők máris globális bizniszt szimatolnak a következő negyedszázad "megújuló" részvényeiben. Egyes felmérések szerint a szél akár az elektromos energiaszükséglet húsz százalékát is fedezheti, ráadásul sokkal költséghatékonyabb a hagyományos energiatechnológiáknál, a napenergia pedig elsősorban a fejlődő országok százmillióinak lehet áldás. Hogy milyen típusú áldás (reménytechnológiának is nevezik), arra már a kilencvenes évek végéről vannak példák. Az International Institute for Sustainable Future (IISF) olyan információs faluház tervét dolgozta ki, ahol mobiltelefon, rádió, televízió, és számítógép mind-mind napenergiával működik. Nemeslelkű bankárok és napenergiát hasznosító termékeket forgalmazó cégek név szerint itt nem említett igazgatói kézzel-lábbal finanszíroznák azokat a vállalkozásokat, amelyek bangladesi falvak tízezreinek kereskedelmükbe kapcsolását serkentenék.
      Áldás helyett egyelőre átok: a malária. Több embert öl meg, mint az AIDS: naponta hétezret, elsősorban gyerekeket, a szubszaharai övezetben. A növekvő veszélyt jelentő malária egyre ellenállóbb a maláriaellenes szerekkel szemben - 1979 és 1999 között 1393 új gyógyszert fejlesztettek ki a malária ellen -, viszont a nyomor (az egészségügy általános helyzetének nyomora is), a kisebb háborúk és a helyi villongások neki kedveznek.
      Annak ellenére, hogy a DDT-rovarirtó globális méretekben vált szalonképtelenné, ma ez az egyik legfontosabb eszköz a malária elleni harcban. Sok afrikai kormány a DDT-nél összehasonlíthatatlanul kevésbé toxikus, ágyra szerelhető szúnyogháló elterjesztésétől vár átütő sikert (komplex és gyógyszerészetileg is modern maláriaellenes programja a mexikói kormánynak van). Ám, újfent csak Christopher Flavin elnököt idézve: ha a turistákat meg lehet védeni a malária ellen, akkor azokat az embereket is meg lehetne, akik nap mint nap szembesülnek ezzel a betegséggel. Végül is, tegyük hozzá halkan az elnök szavaihoz, ők is ugyanolyan emberek, mint a turisták.
      A Worldwatch-jelentések egyik rokonszenves vonása, hogy mindig talál az ember konkrét javaslatokat. Tavaly ez az erény a johannesburgi csúccsal kapcsolatban domborodott, idén Howard Youth, a második fejezet szerzője áll elő figyelemre méltó elképzelésekkel, a madárfajok kihalásáról. Mérvadó kutatók szerint az emberiség - az élővilág - a dinoszauruszok eltűnése óta ma érte el a legnagyobb kihalás-hullámot. Az elmúlt ötszáz évben 128 madárfaj halt ki, ebből 103 az 1800-as évek óta. Nemcsak ritka fajok elvesztéséről van szó, hanem a természeti egyensúly újabb borulásáról - borításáról. A madárfajok kihalását több tényező is gyorsítja: elterjedt és alig büntetett vadászatuk, illegális kereskedelmük, az egzotikus növényfajok kihalása, mezőgazdasági és egyéb, a levegőbe, a talajba, a növényzetbe kerülő mérgek, valamint az éghajlatváltozás. A madarak sokfélesége egyébként különleges mutató: populációjuk csökkenése mindig érzékenyen jelzi a környezet egyéb irányú
- esetleg minden irányú - leépülését, a legnagyobb veszélyt: az élőhely-vesztést. Youth a fejezet végén a biodiverzitás protekcionista stratégiájával áll elő a még életben hagyott 9800 madárfaj védelmében.
      Valamivel kellemesebb olvasmány a bányászatról szóló fejezet, meg hát a bányák legtöbbünktől távolabb is vannak, mint a szeretetreméltó kismadarak. Kellemesebb mégis, egyrészt mert a bányászat világszerte észlelhető csökkenését jelenti, másrészt a fémek újrahasznosításának növekedéséről számol be, ami a lehetőségekhez képest csekély (noha Hollandiában egyes ágazatokban például 85 százalékot is elér), de legalább van.
      Az újrahasznosítás egyik szomorú módja például a fémhulladékok beépítése a nagyvárosi nyomornegyedek lakóépületeibe. Molly O´Meara Sheehan dolgozata a megalopoliszokról szól, az urbanizálódás paradoxonjairól, az otthon és a munkahely fogalmainak modern problematikájáról. Azokról a milliókról, akik életveszélyes mértékben mérgező ipari környezetben élnek. Azokról a kormányokról, akik tehetnének és tenniük is kell a nagyvárosok biztonságáért és életminőségéért. Noha általában a döntéshozóknak vagy az őket leginkább befolyásolóknak áll módjukban zöldövezetben lakni. Száz éve még a fejlett Észak büszkélkedhetett a tíz legzsúfoltabb várossal, ma az óriásvárosok Délen ,,virulnak" - burjánzanak. A demográfusok szerint 2015-re kiesik Los Angeles és Shanghai is az élmezőnyből, feljön viszont Karacsi és Dzsakarta.
      Mégis van remény - mondhatnánk végezetül, noha maga a kötet is ezzel kezdődik. Az első fejezet, Chris Bright írása, A History of Our Future, már címével is optimizmust sugall. Bright le is szögezi, hogy noha nagyok a környezeti és a ránk váró társadalmi kihívások, azért nem megoldhatatlanok - mint ahogy azt a történelem is demonstrálta. Nem nehéz észrevenni a reform-ösvényeket: jól mutatják például az energiaparadigma kérdésében a megújuló források, hogy merre kell tovább lépni. Nehéz hinni, hogy alapvető változások következhetnek, és sokszor a leginkább magától értetődő változásokat a legnehezebb megemészteni, mégsem tehetünk mást: hiszünk ebben és teszünk ezért. Így az első fejezet, sután összefoglalva. Az utolsó pedig akkora erővel rímel erre, hogy az embernek akaratlanul is a pápa adventi szavai, az "Isten csöndje" jut eszébe. A nyolcadik fejezet a vallások szerepéről szól, a lehetőségről, amivel a fenntartható világot támogathatnák. Az egyházi intézmények különleges tőkéjéről, amit a környezetvédelem ügyében lehetne kamatoztatni: világnézet-formáló hatásukról, erkölcsi tekintélyükről, jelentős anyagi forrásaikról, közösségépítő kapacitásukról, és végül, de egyáltalán nem utolsósorban: a hívek hatalmas táboráról. A nagy, központi vallások hagyományai és a kisebb helyi törzsek spirituális tekintélye ugyanúgy sokat, nagyon sokat tehetne a környezettudatos társadalmak létrehozásáért, fejlesztéséért. Már csak azért is, mert egyre több helyen, egyre több alkalom keretében ápolnak a vallási mozgalmak kitűnő kapcsolatot a ,,világi" környezetvédelmi mozgalmakkal. Szimbólumértékű, hogy egy ilyen fejezet bekerül a Worldwatch Institute évkönyvébe, éspedig nyomatékos helyre: zárófejezet lesz belőle. Hiszen az intézet szerint ma az egyik legnagyobb kihívás (nem tudom, és nem is akarom ezt a minden szempontból idegenszerű kifejezést megkerülni) a mozgósítás: kormányok és cégek, civil közösségek aktivizálása annak érdekében, hogy a gazdaság az emberek és a bolygó számára is egészséges maradjon. Több esetben igazi ,,kölcsönös nyitásról" van szó: sok hívő mutat érdeklődést a környezeti kérdések iránt, és sok zöld aktivista ,,épít" az egyházak együttműködésére, intézményrendszerére, infrastruktúrájára, vagy akár el is fogadja a spirituális felhívásokat. Mindez reménnyel tölti el a szerzőt: vallás és tudomány kapcsolata a fenntarthatóság jegyében munkálkodó új szövetség csíráját mutathatja. Timothy W. Luke-nak lenne igaza? Mármint abban, amikor Foucoult-ra támaszkodva Ökokritika című kötetének egyik tanulmányában a Worldwatch Institute kormányzati mentalitását és vezetési imperativusait jelezve azt írja: "Végeredményben a worldwatching (világfigyelés) valamivel több, mint globális doktrína arra nézve, hogy az ökológiai hatókörök sokszínű, de szoros kölcsönös összefüggést mutató készletén belül egy hatókör-menedzsment filozófiát alkalmazzunk az emberi közösségek széles skálájára."
      Az igazsághoz tartozik, hogy a világfigyelők alapvetően alapítványi és magánszemélyektől származó adományokból tartják fenn magukat. Költségvetésük egyharmada származik a publikációs bevételekből, a State of the World, a Vital Signs, a kéthavonta megjelenő Worldwatch magazin, a Worldwatch Paper, és a CD-ROM-ok bevételéből. A ökokritika szerint az interdiszciplináris perspektíva segíthet a tisztánlátásban. Úgy tűnik, egy ilyen egyszerű - ha mégoly bonyolultan is hangzó - kijelentéssel ebben a mi komplex világunkban nem jutunk meszszire. Aki azt várja a jelentéstől: feltárja, hogyan építi magába az ökológiai politika a kapitalista ellentmondásokat, vagy a zöld fogyasztóiság marketing-stratégiájának visszásságait, az csalódni fog. Az ökokritika egyes irányzatai szerint (a palettán egyébként a romantikus bukolikától a posztmodern nihilizmusig sokféle reprezentáció jelen van) maga a Worldwatch Institute tevékenysége is, mint az ökológiai politika része, a kései kapitalista modernitás kritikai folytatásához tartozik. Az ökokritika mellett említést érdemel még az ökopszichológia is, melynek rangos képviselői (Shapiro, Greenway, Roszak) közé a kilencvenes években maga Lester R. Brown is belépett, sűrűn emlegetve a kollektív tudatosságot, melytől a környezetvédelem fontosságának belátását, és a hatékonyabb módszerek kidolgozását remélte. Igaz, ő már az 1991-es jelentésben is új világrendet emlegetett, olyat, amely majd leváltja az ideológiai szembenállásokat. Világhelyzet mellett ma már a léthelyzet is szóban forog, a globális motívumok és a társadalmi értékorientációk mellett a szubjektív hozzáállás. Roszak és köre hasonló párhuzamot vél fölfedezni ökológia és pszichológia, a Föld ipari és az ember mentális szennyezettsége között (pontosabban egyetlen probléma két vetületének tekintik: az emberiség - elsősorban a nyugati civilizáció embere - beteg), mint amiről a viszonylag felkapottnak számító, kvázi-félspirituális német Ruediger Dahlke ír. A huszonegyedik század látomásos esszéirodalmának nevezhetnénk ezt a műfajt, már csak azért is, mert a múlt század legnagyobb természettudósai közül is sokan hozzájárultak a borongós jóslatok képi világának gazdagításához. Roszak a Nagy Ökológiai Narratíva pszichológiai értelmezését kísérli meg, és hermeneutikai kísérlete sok ponton egybecseng a Mitől beteg a világ? című Dahlke-sikerkönyv részleteivel.
      Amit az ökopszichológia mozgalma állít, feloldva a kint és a bent dichotómiáját, nem kevesebb, mint hogy: a környezet én vagyok! Csak persze kissé túldimenzionált formában. A személyes és a csoportterápia mintájára a Föld-méretű terápiát sem tartja elképzelhetetlennek. Ha komolyan vesszük a kilencvenes évek ökofilozófiai szerzőinek elragadtatottságát, amellyel a kortársnak beállított pszichohistória számukra revelációként ható eredményeit üdvözlik, akkor álljunk meg egy pillanatra, és adózzunk őszinte tisztelettel Asimovnak és az Alapítványoknak - ahonnan egyáltalán a pszichohistória fogalma (évtizedekkel ezelőtt) bekerült a köztudatba, noha a tudományosba csak szórtan -, és tűnődjünk el: a mester ilyennek képzelt volna egy Seldon-válságot?