←Vissza

 

Dániel Anna

CSÓRÓK ÉS MENŐK
Látlelet
(részlet)

Látleletemet hat elhangzott szóval kezdem. Ott fortyog, kavarog bennük, cikázik, lappang körülöttük úgyszólván minden, amiről szólni akarok.
      Elhangzásuk helye: a Badacsony felé tartó vonat egyik szerelvénye.
      A körülmények: egy fővárosi gimnázium tizenegyedik (utolsó előtti) osztályának tanulmányi kirándulása az osztályfővel és egy kísérő pedagógussal. A diákok falatoznak. Isznak is, ki bort, ki teát, kólát, gyümölcslét. Az egyik fiú szivarral kínálja szomszédját.
      - Az ezerötszáz forintosokból való? - kérdezi a megkínált.
      Az osztályfő felkapja a fejét. - Te ezerötszáz forintos szivarokat szívsz? - fordul a kínálóhoz.
      Ne firtassuk, hogy megróvó, felháborodott vagy inkább álmélkodó-e a hangja. A válasz, az a hat szó a lényeg.
      - Szívok én tízezer forintos szivarokat is.
      Amikor elismételték nekem a rövid párbeszédet, megpróbáltam látni az arcokat. Az ezerötszáz, sőt tízezer forintos szivarokat elfüstölő fiúét. Az osztályfőét. A közelben ülőkét. De elsősorban annak a fiúnak az arcát akartam elképzelni, látni, aki hetente két nap délután hattól este tízig, szombatonként teljes munkaidőben felszolgál a McDonald's-ban. Szerettem volna, ha megvetés villog tekintetében, száját keserű harag préseli, de nem elkeseredés, s arcán semmiképpen se pillantsam meg jelét annak a konok elhatározásnak, amellyel Balzac regényében az illúzióiból kifosztott ifjú Rastignac méri fel az érvényesülés határtalan lehetőségeit hordozó Párizst. "Kettőnkön a sor".
      De nem tudtam elképzelni annak a gyerekembernek arcát, aki tízezer forintos szivarokról hall osztálytársától és hetente tizenhat óra hosszat felszolgál a McDonald's-ban, hogy érettségi után egyetemre kerülhessen.
      Azt az általános iskolás gyereket látom... Lányom a vigyorgásáról is beszámolt. Együtt utaztak a buszon. - Az apám - mondja a szemüveges fiúcska, s a szó elé jelzőként a manapság unos-untalan elhangzó, melléknevesített főnevet harsogja: - az a geci apám az ócska Motorola mobilom helyett nem vesz nekem egy normális mobilt harmincezerért! Használjam azt a vacak tízezrest.
      - Nem marad időm elkölteni a pénzt - panaszolja a húszegynéhány éves vállalati jogász.
      Mi történt itt? Mi történik? - faggatom magam.
      Kisiskolások, akiket azért gúnyolnak, mert otthon nincs számítógépük, s még egy mobillal sem rendelkeznek. Ők a bunkók, a prolik, sőt panel-prolik. Szánakozás vagy lefitymálás terhét viselő serdülők, akik nem látták a Niagarát, Írországban sem jártak, családjuknak még kocsija sincs. Menők és csórók közt az iskolai házirend is növeli a szakadékot. A síszünetben a tehetős családok iskolás gyermekei az osztrák Alpokban, svájci hegyekben, itáliai havasokban űzik a testedző sportot, esetleg - bár ez ritkábban fordul elő - honi sítáborban időznek, ugyanakkor a kis jövedelmű családban felcseperedők az osztályteremben matekpéldákat oldanak meg, a német alárendelt mellékmondat szórendjét gyakorolják, vagy a feltételes mondat bonyodalmait az angol nyelvben. "A tudás mint a vagyon hiányának büntetése a posztmodern pedagógiában" - PhD-re készülők figyelmébe ajánlható dolgozattéma.
      A 70-es trolin egy férfi - nyilván szülő vagy pedagógus - azt panaszolja, hogy az iskolában az ötödik osztálytól már nincs napközi. (Talán kevesen igénylik? A tanulók talán vonakodnak a napköziben ülni?) A plázák játékgépeit délutánonként megszállják a gyerekek. A büfé és a játékautomata között ingáznak. Tavaly azt olvastam: a szülők átlag 600-1000 forintot szánnak egy-egy alkalomra. Idén bizonyára többet. "Jobb volna, ha az utcán lődörögnének?" Szülő kérdezte. Pedagógus kérdezte. A válaszom: - Kevésbé rossz volna. Az utcán az eget látják, meg fákat, bokrokat is. Az utcákat terek szakítják meg. Elvétve akad olyan tér is, amelyet nem leptek el hajléktalanok, ahol játszani, beszélgetni lehet, ahol nem a pénzhez kapcsolódik valamennyi látvány.
      Mi történik itt? Körbetekintek.