←Vissza

 

Horgas Judit

ÜNNEP

A hangtalanul szitáló hó a szemébe csapott, ahogy átvágott a kiüresedő utcán. Még látta, amint az utolsó sötét kabátba burkolt hátak is eltűntek a házak aljában, a nehéz csomagokat cipelő, hidegtől elgémberedett kezek egy-egy döndüléssel sorban bezárták a kapukat, aztán minden elcsendesedett, csak a lakásokban felgyulladó lámpák fénye vetült az arcára.
Lassan beesteledett, de még mindig nem tudta, mitévő legyen. Szorosabbra fogta a nyakára kötött sálat, felhajtotta a vékony szövetkabát gallérját, és borzongva méregette az előtte tornyosuló sötétet. Szerencséje van, hogy havazik, olyankor mindig enyhébb a hajnali fagy. Délelőtt még a nap is sütött, a téli sugarak melegében elaludt a parkban egy padon, sokáig aludhatott, mert csak a kora délután érkező hópelyhek ébresztették fel, pillanatok alatt elolvadtak a délelőtti napfénytől átmelegedett arcán. A feltámadó szél a kabátja alá fújt, dideregve indult útnak a nyugodalmas pad menedékéből, és azóta sem állt meg. A pár órás alvás után szinte kipihentnek érezte magát, gyors léptekkel haladt az utcán, mintha sietős dolga volna, tartana valahová, ahol várják. Olykor fontoskodva körülpillantott, vagy kissé lelassított, hogy megnézzen egy díszekkel telizsúfolt kirakatot, de nem állt meg, zsebre dugott kézzel egyre rótta a hóborította utcákat.
Az egyik téren ezüst csillagokkal felcicomázott fenyőfa árnyékában hatalmas, fekete vaskondérból forró levest osztottak, karéj kenyeret adtak hozzá, a műanyag tányérokból felszálló pára beburkolta a környéket, ment tovább. Az irodaház tornyán világító számlap: hamarosan hat óra. Ha siet, még bejuthat, az ünnep miatt ma később zárják a kapukat, az érkezők kezébe egy piros papírba göngyölt szaloncukrot nyomnak. Szereti az édességet, gyerekkorában megette a nővére féltve őrzött készleteit is, hiába dugta mindig új helyre, a könyvek mögé vagy a fehérneműi alá, módszeresen felkutatta, és gátlástalanul befalta a ragacsos cukrokat, az üreges csokoládéfigurákat, a színes sztanioldarabokat pedig visszaszórta a rejtekhely mélyére.
Nem megy fel a nővéréhez, inkább a menhely. Az ottani ágyakból csak a tetűirtó és a kukák szaga árad; megszokható, szinte otthonos illat. Az anyja egykori lakásában a halálszag a bútorfényező sprayjel keveredik, mintha minden szekrényben alaposan kitisztított hulla lapulna. A nővére csak suttogva beszél, pedig az anyja már régen halott. Évekig feküdt betegen a lakás kisebbik szobájában, megszokták, hogy minden zajtól ingerült lesz, hát eladták a tévét, a rádiót, a telefont kikapcsolták, és maguk is elnémultak.
A cipője átázott az egyre erősödő hóesésben, a lábujjai megdermedtek. Megszaporázta a lépteit és erősen az utca betonjához csapdosta a talpát, hogy átmelegedjék. Lassan elhagyta a belvárost, ismeretlen környékre tévedt, ahol azelőtt sosem járt. A hatalmas bérházak eltűntek, az út mentén kisebb-nagyobb villák sorakoztak, a kertekben színes lámpák lógtak a fákról: kék, sárga, piros hunyorgás követte minden mozdulatát. Szaladni kezdett, a betonút kavicsos erdei ösvénnyé keskenyedett a lába alatt. Egy pillanatra még visszanézett.
A menhely kapujában az utolsó szaloncukor is gazdára talált. A kapukat bezárták.

(Alberto Giacometti szobrához)