←Vissza

 

Vörös István

A NYELVTÖRTÉNET VÉGE

Amikor a bábeli tornyot lerombolta
és összekavarta a nyelveket, talán
még azt gondolta, hogy megmaradhat
ott ahová született, az égben.

A szüleit nem ismerte. Kitették erre
az elhagyott vidékre, de ő felcsepe-
redett. Járta az üres világokat,
mintha barlangban kóborolna.

Haja vadul nőtt, és mint egy üstökös
csóvája úszott utána. A szőke
szálak rácsomózódtak a cseppkövekre,
lőn világosság. És alkotott hozzá

szemet is a dolgoknak. A lesz
csupa szem volt. És kikeveredett
a barlangból a síkságra. És megkavarta,
mint egy vízfelszínt, a síkot.
Az örvényben beszéd. Ki van itt
rajtam kívül? Hasonlatosságára
teremtette az embert. De költöznie
kell. Az ózonlyuk égi szeméttelep.

Egy kordéra már földobálta
mindenét. Nem is olyan sok.
Pár támlátlan szék, egy tölgyasztal,
kavicsgyűjtemény, kopt Biblia.

Senki sem költözik ide. Hideg űrcsalán
leng. Néha ördögszekér hajt át.
Egy nyelvkönyv lapozgatja
magát, de elolvasni nem tudja.