←Vissza

 
Belső ruhatár

Zsille Gábor

KRAKKÓI JEGYZETEK

>> Iparosodás

Egy csöndes, a főtérre vezető utca sarkán fiatal férfi áll, s Bach d-moll toccata és fúgáját adja elő harmóniumon. E váratlan jelenség megállít. "Nagyszerű, nagyszerű!" - gondolom lenyűgözve, a végén megtapsolom, majd dolgom után nézek. Húsz perc elteltével, hogy ismét felé járok, ugyanazt játssza. Egy órával később szintén. Napszálltakor is. Csalódottan hagyom faképnél: nem mester ő, csak betanított segédmunkás; harmóniuma nem hangszer, csupán sorozatgyártott hangok futószalagja.

>> A totális horror

Vidám vendéglői asztaltársaságban ülök, rajtam kívül mindenki lengyel. Éjfél táján elkövetkezik az orvosi rémtörténetek ideje: hasfalban felejtett szikéről, pezsgőspohárban hűtött letépett ujjról, közlekedési balesetek trancsírozásairól adják-veszik a szót.

- Ez mind semmi! - rukkol elő egy középkorú hölgy. - A második világháború idején édesanyám, kislányként, Magyarországra került. A béke beálltával aztán visszatért Krakkóba, magyarországi életét pedig lassacskán elfelejtette: ottani barátai, ismerősei nem voltak, sohasem látogatott vissza turistaként - úgy nőttem fel, hogy egyszer sem beszélt erről. Ötvenöt évvel később, tavaly nyáron szegénykém agyvérzést kapott és kórházba került. Kómába zuhant, és amikor a harmadik napon végre magához tért, képzeljétek el (pillanatnyi hatásszünet), csakis magyarul beszélt!

Szörnyülködés moraja fut végig a társaságon, a hölgy azonban fokozza:
- Drámai pillanat! Az anyám ősz fejjel ott fekszik egy kórteremben - és magyarul beszél!
- Úristen! - mondja egy férfi.
- És aztán mi történt? - kérdezi egy nagybajuszú ékszerész.
- Három hét elteltével kitisztult az agya, és már nem beszélt magyarul.
Mindenki megkönnyebbülten koccint.

>> A csehszlovák próféta

Újszülöttként végre-valahára értesülök az errefelé közszájon forgó történetről, amelyet a Szentatya visszaemlékezésének köszönhetünk. A hetvenes évek elején történt, hogy még krakkói érsekként és Karol Wojtyla néven - kedves szokása szerint - a Tátrában síelgetett. Hogy-hogy nem, bár ezt ő maga nem vette észre, önfeledt csatangolásában áttévedt az akkori Csehszlovákia területére. Útlevél, személyi igazolvány nem volt nála. Az éber csehszlovák határőrök elkapták, és üstöllést megkezdték a kihallgatását:
- Neve?
- Karol Wojtyla.
- Állampolgársága?
- Lengyel.
- Foglalkozása?
- Krakkó érseke vagyok.
- Még hogy maga a krakkói érsek?? Ha-ha-ha!
Jó, hogy nem a római pápa!