←Vissza

 

DarvasBéla

BIOTECHNOLÓGIkALAND
mikor térkép e táj


Nem állítom, hogy nem rázott meg a felismerés: korunk tudatlansága tudásom része. Néhány ember mindig is konkrét problémákra összpontosított, és a problémák okait kereste. Mi ez? Miként funkcionál? Mire használhatom?
     Az élettudományokban kérdezni sem könnyű. Talán ennek a fajta kutatónak - Szent-Györgyi Albert után - még az a tiszte, hogy releváns kérdéseket próbáljon feltenni. Az élő matéria - mint tudjuk - mindig türelmesen válaszol, de nem feltétlenül a jelenlegi ismeretanyagunkkal aprólékosan félrefogalmazott kérdéseinkre. Aki tesztelt már kísérleti hipotézist, tudja, hogy sokszor a tökéletes ellentétjét mérjük annak, amit nehezen szerzett tudásunk alapján feltételeztünk. Te tudod, miért ilyen bonyolult az élet? - kérdezte tőlem az, akinél először láttam bele valamicskét az összehasonlító élettan ellentmondásaiba. A kérdés most is itt lebeg, a gondolat rátelepül erre az írásra. Életemben nem találkoztam olyannal, aki erre - hit nélkül - válaszolt volna. Az élettudományi kutatás a reménytelennek látszó feladatokkal s repetitív természetével jócskán türelempróbáló. Megoldásnak gondolt részismeretek tekintélyes hányadának még illeszkedő helye sincs az ezerszer - mégsem elégszer - átrakott többdimenziós puzzle-ban. A fanyalgó utókor sorsa, hogy átrendez, elfelejt, újra felfedez, épít és rombol. Ez korlátozott dicsősége és kudarca.

Kiért szól a harang?

Ha feltesszük a kérdést: mi vagyok és mitől, akkor hamarosan - bár csak átmenetileg és részlegesen - a genetika tudományában találjuk magunk. Azt mondhatom, hogy legalábbis testileg: gén* - kromoszóma* - kromoszóma-készlet, azaz a DNS*-alapú örökítő anyag emberre lehetséges készletéből a rám jellemző halmaz. Az igazán döbbenetes azonban, hogy a földi élet ugyanannak a négy nukleotidnak* a kombinációjára (az abban való információ átadásra) épül, amelyet hármasával értelmez az erre specializálódó, fehérjéket gyártó felismerő rendszer. A papucsállatka, a rókagomba, a sárgarépa, a fügekaktusz, a földigiliszta, a házi légy, a balkáni gerle, a rézsikló, a jegesmedve és az ember között ezen a szinten, tehát az örökítés mechanizmusában semmilyen változás sincs, csak az ilyen módon kódolt genetikai információkban, a konkrét génkészletben. Mára a fajok kapcsolatáról szóló darwini elképzelés bizonyított tény, s a teremtésünk biblikus mítosza (a csak emberre jellemző isteni működésünk) - Michelangelo Capella Sistina-beli lenyűgöző freskója ellenére - a regék polcán kapott új törzskönyvi számot. Tehát valamennyi földi élőlény DNS-rokonom. Örökítő anyagom - tőlük elválasztó - hosszadalmas előéletét mondják evolúciónak is, amely 4 millió éve kezdődött, s még ha számunkra érzékelhetetlenül lassan is, de máig tart. Homályban maradt még az első DNS-alapú organizmus létrejötte (a földi élet sensu stricto keletkezése), azaz, hogy volt-e itt ránk (is?) gondoló Tervező (ahogyan minden vallás vallja), vagy csupán a "véletlen és szükségszerűség" munkált, ahogyan Jacques Monod* után egy vágyálommal magányosabban gondolhatjuk.
     Az öröklődés mechanizmusa tehát valóságos híd a Földet benépesítő élőlények között, s ezért lehetséges a genetika alkalmazott ágát űző biotechnológusoknak az egyik fajból egy másikba fajidegen gént átvinni (ezeket nevezzük transzgéneknek*), azt remélve, hogy sikerül új, hasznosnak bizonyuló tulajdonságot létrehozni. Így kínálkozott, hogy egy pusztulással járó rovarbetegséget kiváltó baktériumból (Bacillus thuringiensis) egy toxint kódoló gént (cry) kukoricába vittünk át, s ettől fogva az addigi tápnövény már a kukoricamoly hernyójának pusztulását okozta. Írásom nem a hasznos célokat veszi számba (növényeket illetően lásd: Dudits és Heszky Növényi biotechnológia és géntechnológia. Agroinform Kiadó, 2000), hanem kritikusan azt keresi, hogy az egyik helyen keletkező haszonért máshol mit fizethetünk.