←Vissza

 
Belső ruhatár

Horgas Béla

SZEPTEMBERI ÁTIRATOK

Betűvetéstől aratásig hány hét a világ,
s ha táncol a láb, ha röpköd a kéz,
a kirágott gubóra ha költőnk visszanéz
(bátor szitakötőnk, nyelvöltögetőnk,
ő maga) - mit lát, napos kövön öreg hal
ma mit hall? Egész ábécé kellene,
domborítani végre, hogy lám, ki vagyok.
Csábítanak a szeptemberi átiratok.


A (átkelni két láb)

"A"-val akad el máris:
még el se, még meg se
kezdte dombor táncát,
fél a gyalogos "A".
Ha fején alma ül, hát
terpeszbe áll, tántorog,
tart a kilőtt nyíltól.
(Átkelni két láb, tudhatod:
mindig kevés, a létezés
nem tejfeles krumplilevés.)


B (kétség futkos)

A "B" meg bufog, búg és bong,
szinte buffo. Gömbölyű dobozok
fönn-lenn üresen, mégis baj van.
Mint kés a vajban, a legbelső sem
miben kétség futkos: miért nem "A" ?


H (hiú remény)

Ha "h", úgy hegy (Akastyán),
és hó hull hirtelen. Közben huhog,
hang nélkül, itt a csönd. Elkékül.
Némaság szeretne lenni - ne tedd.
Húz le, be. Érzed: nincs kiút. Ha zúg,
mint tegnapi zászló (győzelmi) vagy
hazug poézis (mai), kupec az, ne hidd.
(Lóbőrbe varrva legfeljebb a griff
menekíthet. Vagy hiú remény az is?)


T (az átmenet útja)

Te, ez leesett.
Te, az inge, nézd, nincs betűrve.
Te, ez egy önsorsrontó.
Te, ezt valaki tartja hátul.
Te, ezt valaki lenyiszálta.
Te, ez az átmenet útja?
Te, a "T" fejetlen ember?
Te, te, mondd! Te voltál?