←Vissza

 

Csengery Kristóf

"A RÉGI ROMOKON"

1.

Nincs bennem áhítat. Csak félelem
és zűrzavar. Meg a menekülő
állat ösztöne: az a dobolás
belül, amelyet nem némíthat el
semmilyen ének, dúdoló csitítás,
s amely még álmomból is fölriaszt,
mint a savas hányás, mely kiszaladna
a torkomon, s melyet az ébredés
rémületében mindjárt vissza is
nyelek. Nincs bennem áhítat. Az élet
még egyszer, incselkedve megmutatja
magát, a fényt, a hőt - de sejti minden
sejtem, és tudja az értelmem is,
hogy az egész: csalás. Ami valóban


2.

közeledik és minden nappal egyre
szűkebb kört rajzol körülöttem, az
a sötétség, a hideg és a csontot
repesztő egyedüllét, melyben nem lesz
kihez szólnom, nem lesz mit mondanom.
Most még, hihetném, nyár van. Simogatnak
a sugarak, selymes a dél. Ma még
madarak énekelnek, levelek
legyeznek. Áhítatnak kellene
lennie bennem, s nincs. A tervszerű
ölés a csúcsra érve, mintha gombot
nyomnának, megkezdődött, s noha semmi
látszata még, az, hogy nem látszik, látszat
csupán. Ne legyen bennem áhítat,


3.

de tiszta fejjel gondolhassam át
mind, ami jó volt s ami rossz, s mivel
mennem kell, tudjam, mit kell tennem és
mire jut még időm. Ne legyen bennem
áhítat, de a képesség a szóra
ne vesszen el, ezt kérem. Amikor
elérkezik a perc, még sikerüljön
fölküzdenem magam a romhalom
tetejére, s közben, nem számít, ember
hallja-e, azt az egykori, kipróbált
útravalót még elmondhassam. Aztán
ha már fölértem, maradjon erőm
nyitott szemmel megállni, körbenézni,
s mozdulatlan bevárni, ami rám vár.