Almási Miklós: Lelkünk finomkodó diagnózisa (Hunyady György: A társadalmi közérzet hullámverése. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.)

Hogy vagy? Jól. Részletesebben? Roszszul. Naponta játsszuk ezt a miniabszurdot. Látszólag egészségemre kérdezel, voltaképp azonban arra, hogy miképp is vagyok – másokkal, társadalomban, életben, amiben benne van az eü is, ám voltaképp a közérzetem akarod letapogatni. A választ én is, te is csak akkor hallgatnád végig, ha, mondjuk, a tegnap esti híradóban szereplő őrületet ragoznám (szidnám) – amúgy meg veseműködésem, szürke hályogom nem érdekel. Társadalmi közérzetem (well-beingem – ahogy a könyv az angolszász kifejezést idézi) annál inkább. Nekem is, neked is van ilyened, ez még nem izgalmas. Csakhogy társadalmi (nagyközösségi) létünknek is van ilyenje, sőt ez utóbbi hipertróf lett, vagyis az elmúlt öt-tíz évben kórosan (nagyon) túlnövekedett. Voltaképp minden társadalmi gesztációnk torzult szociálpszichológiai kulcsra jár. Ami már rég megérdemelt volna egy alapos kórelemzést. Hunyady új könyve ennek a szindrómának néz utána nyolc-tíz vetületben.

Alapállás: „A társadalmi közérzet” nem rejtélyes műszó, hanem olyasmire utal, amit valamennyien ismerünk. „Ha az emberekben van életkedv és tenni akarás, ha úgy érzik, gyarapodnak, és képesek az összefogásra, akkor ez jó társadalmi közérzetről tanúskodik. Ellenben ha önfeladó lemondás jellemzi őket, ingerültség és durvaság hatja át a kapcsolataikat, úgy érzik, hogy nem mentek és nem mennek semmire, akkor ez a megtestesült rossz társadalmi közérzet… a hatalom végzete, hogy nemcsak viselt dolgai folyományaiért teszik felelőssé [őket], hanem magára vonja az általa nem kezelt … sorsszerű véletlenek és természeti csapások érzelmi következményeit is.” Ez a „kályha”, ahonnan indulunk, mivel azonban egy anémikus társadalomban élünk – amivé kb. 2002-től lettünk –, az agyakban, előítéletekben (ítéletekben) való turkálás igencsak izgalmas. Hunyady számos vizsgálatot folytatott az elmúlt tizenöt évben, felméréseinek második csoportja már a „hergelés” korszakában (napjainkhoz közel) született, mivel azonban kérdőíveivel már a „normálidőszakban” (95–97 körül) vizsgálódott, a mai látleletet van mivel összevetnie.

A „ki mit gondol-érez” a társadalmi igazságról, egyenlőségről, méltányosságról, kitolásokról, lenyúlásokról stb., az az elégedettség–elégedetlenség skáláin vizsgálható, ám ezekre akasztva ott találhatod azokat a kisebb-nagyobb csecsebecséket, amikért ma szívod a fogad, vagy amiknek éppen tapsolsz. E kérdéseket persze a választások előtti közvélemény-kutatások is figyelték, de Hunyady e magatartásbeli beállítódások mélyebb rétegeibe száll alá: a csalódás vagy éppen igazolódás értékeit, a jövőben való bizalom vagy éppen szkepszis arányváltozásait és ennek közérzeti kihatásait elemzi. A politikai skála minden oldalán izgatottabban (lehangoltabban) reagálunk a tekintély, a rend, a nemzeti lét vagy a szociális lemaradás fogalmaira. Sok témában kutat: nemzetjellemzés változásait vagy a rendszerváltás – idő haladtával változó – megítélését, a történelmi összehasonlító tudat működését (mit látunk szebbnek ma múltunkból, mint tegnap?, ill. mit utálunk ma, amit még tegnapelőtt dicsértünk?). No meg értékfogalmak felívelését és pártok örvényléseiben való ellehetetlenülését. Mindez számokban, százalékokban, táblázatokban.

Nekem ebből az étlapból a kontraszelekciós élmény boncolása jött be igazán. Maga a tény régi ismerősünk: az eddigi rendszerekben – már a Monarchiától kezdve – tehetség és karrier (ész és hivatal) fordított arányban állt egymással, és ez máig így maradt (legalábbis a „nézőtér” – a társadalom – ítéleteiben). Hunyady azonban e „tényvalóság” mögé néz, a megélt élmények szerkezetét kutatja (felmérésekkel, a kapott adatok elemzésével). A skála széles. Az ilyen-olyan alapon hátrébb tolt csoportok, egyének sorvadásától a butaság diszkrét bájáig sokféleképp lehet kontraszelektálni. Ebből következően sokféleképp lehet megélni a sorsot, ha valakit erőszakosan hátrébb sorolnak (képességeihez mérten igazságtalanul) vagy (megint csak tehetségéhez mérten igaztalanul) feljebb rangsorolnak: mondjuk, ha pl. egy bunkót neveznek ki főnöködnek – hogy éled meg?

Nekem a butaság előléptetése, ennek átélése, utálata, az e jelenségre adott válaszcsoport elemzése tetszett legjobban. Mert megéltem. A seregben pl. titkolni kellett, hogy nyelveket beszélek, különben szívattak volna a bumburnyákok (feletteseim), ők ugyanis zsigerből utálták a tojásfejűeket. Önvédelemből lebutított maszkban jártam köztük. Igaz, nem magamtól jöttem rá erre, előre figyelmeztettek, nehogy má… (A jelenség általánosabb. Spiró Fogság c. regényében a világjárásra induló gyermekének adja tanácsul: ne áruld el, hogy tudsz görögül, meg hogy olvasott ember vagy, mert nagy bajba kerülhetsz.)

Igen ám, de az elemzés azt is észreveszi, hogy nemcsak a hatalom kontraszelektál: az ilyen-olyan kiscsoportok – felső parancsszó nélkül – sem tűrik meg az átlagnál jobban teljesítőket. A tehetségesebbeket meg röhögve halálra gáncsolják. A Kádár-korról említi a „kiemelkedés tilalmát” – még a Megáll az idő c. filmklasszikusban is szerepel a tanács: „ne akarj villogni!”… Élsportoló barátaim mesélték, hogy a lemaradt ellenfelek a bajnokság előtt éjjel telefonáltak nekik, nehogy tudjanak aludni, hátha akkor – fáradtan ébredve – nem nyernek. Ugyanez Amerikában: a vesztes szurkol a győztesnek, tréningen, versenyen egyaránt. Nem példálódzom. Hunyady érdeme, hogy a kontraszelekció címszóban felfigyel a közösségi tehetségelnyomás jelenségére is, ami a majd kétszáz éves intézményes, állami, hatósági kontraszelekció mellett nagyon is kelet-európai, ha nem éppen magyar tünet.

Az igazi kontraszelekciós listát természetesen a hatalom mozgatja, illetve a beosztott mindenkori rendszerhűsége vezeti – a főnök szelektál, ill. ő nyomja el, aki neki nem tetszik. Csakhogy pár év múltán más rezsim jön, fordul a kocka, újabb válogatás indul, persze a nézők (és kirúgottak) számára ugyanúgy kontraszelekciós alapon. Aki fent volt, lekerül: hogyan éli meg, mi lesz a véleménye jövőről, világrendről, politikusokról azoknak, akiket felemel a fordulat, ill. azoknak, akiket alávet? (Hunyady pl. leírja a rendszerváltozásban hirtelen berobbanó fiatal nemzedéket – gazdaságban, cégalapításban, politikában, hipp-hopp, nagyot teljesítettek: ők örvendeznek, az általuk lefejelt ötvenes nemzedék vesztes tagjai szívnak, és revánsra készülnek.) Vagyis a kontraszelekció több komponensű játszma, voltaképp rendszersemleges, a Monarchia, a Horthy-korszak is ezzel élt, ne csodálkozz, hogy a mai színház is merít belőle: rendszersemleges rendszer.

De Hunyadyt a „részt vevő néző” érdekli: aki azt látja, hogy hiába tud kétszer annyit, padtársa (az a „buta Frici”) kapja azt az állást, amit (tudása, diplomája, műveltsége révén) ő érdemelt volna. A kontraszelekciónak még látványa is bénító, hát még annak, aki elszenvedi a hátrasorolást: mi a francnak tanultam, ha a „csókos” jut előbbre, én meg két diplomával hagymát árulok a biokertészetben? Még rémesebb, ha valami bélyeg miatt kell ilyesmit elszenvedni: x-es (osztályidegen) voltam 67-ben, ezért nem vettek fel egyetemre, szadeszes voltam, azért rúgtak ki, okosabb voltam, mint a főnököm – ráfáztam. Mindig van valami, amiért áldozat (vagy nyertes) leszel e vurstliban. Mert errefelé jobbára ez a táncrend. Amit persze öncsaló érvként is lehet használni, legyőzendő a frusztrációt – mint a viccben, ahol egy dadogós ember panaszkodik: azért nem vették fel a Rádióba, mert nem volt párttag.

Módszerében – ahogy én kiveszem a táblák használatából – ötven értéket választ, a megkérdezettek (háromezer fős mintával dolgozik) vagy egyetértenek egyikkel-másikkal, vagy tagadják ezt-azt az állítást. Ezek a válaszok összesítve és (más táblákkal összekapcsolva) keresztben is érdekes összefüggéseket mutatnak. Mutatok példákat: a kontraszelekció skálájára a következő tételekre lehet „szavazni” (egyetért, nem ért egyet válasszal): „Az kerül felülre, aki túljár a többiek eszén.” „Aki felül van, mindig lenézi a másikat.” „Aki tisztességes, az szegény marad.” „Azok beszélnek sokat, akik nem dolgoznak.” Vagy másik tételsorból, a „rendszerigazolás” sztereotípiáiból: „Az eredeti gondolkodású, bátor és munkabíró emberek a gazdasági verseny győztesei.” „A munkakerülő alkoholisták nem érdemelnek jobb sorsot, mint ami osztályrészül jut nekik.” „Aki utcára kerül, az azért többnyire meg is érdemli.” – E mondatok a piacgazdaság (kapitalizmus) természetes helyeslőihez szólnak, ők itt ikszelnek. A vesztesek viszont itt cáfolnak.

Csakhogy a különböző táblák között számos keresztösszefüggés is van: ilyen pl. a konzervatív és újtőkés érintkezése, a nemzeti és kiszolgáltatott, a rendszerigazoló és morálpesszimista kézfogása. Vagy az a zárótétele, hogy a kontraszelekció – az idővel előrehaladva – Pesten csökken, vidéken nő. (Hoppá…) „A kiszolgáltatottság élménye 2008-ban nem csúcsosodik úgy ki, mint a kontraszelekcióé vagy a pesszimizmusé… Az optimizmus indexe mindazonáltal időben előrehaladva hanyatló tendenciát mutat.” Imádom e finom megfogalmazást, na, ja: tudományban vagyunk, nem vagdalkozunk. Bár a szöveg olykor „bolsevikozik”, amit habitusidegen túlzásként olvasok, mert a szerző elemzéseinek stílusát illetően jobbára finomkodik, eufemizmusokkal él.

De ez utóbbi megjegyzés csak okvetetlenkedés: a lényeg, hogy ez a munka karcos-éles röntgenkép lelkünk felborult állapotáról.

 

 

 

 

 

Hunyady György: A társadalmi közérzet hullámverése. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó, 278. oldal, 2600 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Médiademokrácia (Sipos Balázs: Média és demokrácia Magyarországon. A politikai média jelenkortörténete. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó, 230 oldal, 2600 forint.) A történet (hogyan is volt, hogy is van médiatörténetünk), meg...

Almási Miklós: Majdnem felnőttek tükre (Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Szerkesztette Somlai Péter. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 164 oldal, 2007 forint. ) Almási Miklós Majdnem felnőttek tükre Ez a könyv egy...

Almási Miklós: Liminális szerint a világ… (Vitányi Iván: Új társadalom – új szemlélet. Kísérlet az emberi világ új jellemzőinek kritikai elemzésére. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó-Táncsics Alapítvány. 244 oldal. %% ) Almási Miklós Liminális szerint a világ… Bocs, mindjárt magyarázom...

Almási Miklós: Beszólás középről (Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.) Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta...

Takács Ferenc: Ünneplés módozatokkal (Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet – Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.) Ünneplés módozatokkal – tulajdonképpen idézőjelek közé kellene tenni a címet,...

 

 

Cimkék: Almási Miklós, Hunyady György