A Mozgó Világ internetes változata. 2010 december. Harminchatodik évfolyam, tizenkettedik szám

«Vissza

Szabó T. Anna: Vér

Egy fájdalmasan szép, sápadt és szalmaszőke fiúhoz mentem fel éjfél körül, aznap este ismerkedtem meg vele, egyszerre előlépett a sötétből és odaállt elém, hosszan táncoltunk, de csak néhány szót beszéltünk, azt is csak inkább egymás szájáról olvastuk le a dübögő dobokon át, rózsaszín volt a szája, épp csak résnyi látszott a nyelvéből egy pillanatra, furcsa volt, hogy még a lassú számoknál sem akart hozzám érni, csak egymás közelében ringatóztunk, csak nézett, nagyon izgatott, talán ezért is mentem fel hozzá egyetlen mozdulatára, mert egyszerre tűnt törékenynek és nagyon erősnek. Nem szólt ekkor sem, csak megérintette a csupasz vállam, a mutatóujja olyan jeges volt az emberpárától átforrósodott bőrömön, hogy belecikázott a gerincem, a tarkómról higanyos verejtékcsepp folyt végig a két lapockám között, le a derekamon, be a bugyimba. Láttam a stroboszkópvillogásban a szemét, villámot tükröző éjszakai víz, a nyakamat nézte, a kézfejemmel gyorsan letöröltem az ütőeremen lecsorgó izzadság csiganyálát. Ő vette ki a bundámat a ruhatárból, két kézzel rámarkolt, de nem adta rám, csak odanyomta a kezembe, hátat fordított, szó nélkül kilépett az ajtón a hóba. Tartottam a nehéz, viaszos tapintású, parfümszagú kabátot és néztem utána, tudtam, hogy most kellene visszamennem az emberek közé.

Szédítően zsúfolt lakásban élt egy dohszagú, de lepusztultan is gyönyörű bérházban, széles, fehéren lüktető lépcsősoron mentünk felfelé, csak az én cipőm kopogása visszhangzott, ő hangtalanul járt, akár az árnyék. A lakás ajtaja vörös volt, tükrösre lakkozott, ahogy rátette a tenyerét, mintha vízbe nyúlt volna, kulcs nélkül nyílt ki. Már belépéskor éreztem, hogy kipárnázott csapdába sétálok bele, nehéz mósuszszag volt, keleti lámpák, puha perzsaszőnyegek mindenütt, a falon bársonynyomatú fekete tapéta. A tompa fények, a nyomasztóan magas tér vörös és hűvös derengése megborzongatott, ízlelgettem a sűrű levegőt, édeskésen romlott volt, ilyen helyen még sohasem jártam. A fiú a földre dobta a kabátját, akkor vettem észre, hogy csak egy könnyű ballon. Azt vártam volna, hogy precízen felakasztja valahova, felém intett a fejével, hogy vegyem le én is a bundám, ahogy gomboltam, éreztem, hogy kicsit remeg a kezem. Néztem, hova tehetném le, de nem volt szék vagy fogas sehol. Megint előrement, a csípője alig észrevehetően ringott a feszes nadrágban, ahogy egy függönyt félrehúzva eltűnt előlem, nem nézett vissza. Lehunytam a szemem, kinyitottam megint, még mindig a folyosó szőnyegén álltam, leengedtem a bundát a földre.

A szűk szoba közepén hatalmas baldachinos ágy állt, sötét tartóoszlopain fényes fekete kígyók tekeregtek, a fejvégnél nehéz redőkben zuhogó színházvörös bársonyfüggöny lógott összekötve, szinte éreztem rajta a tömjénes porszagot. Az ágy hepehupás felszínét cirádás aranybrokát borította, virágminták indáztak rajta, a közepén hegyes nyelvét öltögette egy karmos középkori oroszlán. Megálltam az ajtóban, a fiú már az ágyon ült, a háta mögé igazított egy keményre tömött, hosszú párnát és hátradőlt, a henger sarkán az óarany bojt úgy lógott, mint az oroszlánfarok. Kicsit szétvetett lábbal, elnyújtózva nézett, figyelmesen és hidegen, átható és üreskék tekintettel végigmustrálta a testemet.

Iszom egy pohár vizet, mondtam. Nem válaszolt, csak a pillantásával intett, megindultam a folyosón a konyha felé, az óriási aranykeretes tükörnél még megálltam, a bágyadt fényben alig láttam magam. Ahogy ilyenkor szoktam, szépen, lassan végigsimítottam a mellemen, hogy érezzek már valamit, erőt, izgalmat vagy megadást, közben a fiú angyalian szép, kéjesen közönyös arcára gondoltam, ez az egész még nagyon jó is lehet, de ahogy a mellbimbómhoz értem, hűvös volt és érzéketlen, a hidegtől és nem a vágytól merev, csak a szívem sebes dobogása bizsergette meg a tenyeremet. Közel hajoltam a tükörhöz, idegen volt az arcom, mintha az én szemem se pislogna, fémesen és sötéten perzselt a tekintetem, ráleheltem az üvegre, hogy ne is lássam, gyorsan elfordultam, kinyitottam az előszoba végén az ajtót.

A konyha tág volt és sötét, megkerestem a villanykapcsolót, a cirádás kovácsoltvas bútorok közt lándzsákra tűzött üveggömbök világítottak, mint a karóra tűzött kopasz emberfejek a régi török metszeteken. A mosogató mély, sárgásra színeződött porcelánmedence volt, felette mexikói mintájú mozaikcsempék. Ahogy a nyitott üvegpolcról levettem egy poharat, és elcsavartam a griff-fejes ivókutat formázó csapot, megláttam a csempén egy azték emberáldozati rítus rajzát, a jobb oldali díszes ruhás figura, akinek kígyó tekergett a nyakában, éppen ordítva döfte szíven a vele szemben álló, hátrahajló, sovány és csupasz, kiguvadó szemű másikat. Ahogy a számhoz emeltem a poharat, még mosolyogtam is, az jutott eszembe, hogy én nem bírnék ilyen helyen bármit is elmosogatni, a legkevésbé egy kést. A csapot nem zártam el, néztem a sziszegő vizet.

Az első korty folyt le hidegen a torkomon, amikor a fiú keményen magához rántott hátulról. Úgy lopózott mögém, mint egy ragadozó, még a lélegzését sem hallottam. Szisszent egyet, aztán előrehajolt és belemart a csupasz vállamba, rémületemben elharaptam a nyelvem és elejtettem a poharat, durranva tört szilánkokra a mosogatóban, megpróbáltam megfordulni, de nem hagyott, durván felhúzta a bőrszoknyámat, kimarkolta a fenekemből a tangát, megrántotta a csípőm és már döfött is, olyan vadul, hogy már nem tudtam védekezni, nagyon gyorsan történt. Ahogy még jobban lenyomta a derekam, a maradék egyensúlyomat is elvesztettem, megcsúszott az egyik kezem a porcelánmedence nedves peremén, és beletenyereltem a szilánkokba. Ahogy feljajdultam, belemarkolt a hajamba és a lökések ritmusára nekiverte a fejemet a falnak, döngött bele a csempe. A homlokom a csapnak vágódott, eleredt az orrom vére, csöpögött le a véres ujjaimra, a szilánkok közé, a vörös vizet rögtön magába szippantotta a lefolyó, a fiú már a nyakamat harapta és nyalta a vérem, én is a véremet nyeltem, a szemem könnyes volt a haragtól.

Hördült egyet és hirtelen elengedett, hátralépett, egy pillanatig csönd volt, ekkor ijedtem meg csak igazán, azonnal felegyenesedtem, megfordultam, és az arcom elé emeltem a kezem, de ő már háttal állt nekem, ment kifelé a konyhából, meztelen volt, nyúlánk és viszolyogtatóan szőrtelen, vissza sem nézve befordult egy ajtón, aztán hallottam a zuhanyt, ahogy mossa le magáról a szennyet.

Mindenem sajgott, alig tartott a lábam. Beleköptem a lefolyóba és bal kézzel kapkodva megmostam az arcom, a jobb kezemből dőlt a vér, láttam, hogy hiába tartom a víz alá, nem fog elállni. Amennyire a remegő kezemmel tudtam, a folyó víz alatt kihúzgáltam belőle a szilánkokat, aztán egy citromsárga konyhai törlőbe tekertem a kezem, rögtön átütötte a vér. Hagytam, ömöljön tovább a víz, nem bírtam hozzáérni a csaptelephez, a négyágú rézcsap nyomát még éreztem a homlokomon és az orrnyergemen. A padló csupa lucsok volt, meg is csúsztam, de nem álltam meg, mentem kifelé.

A fiú a csukott piros ajtó előtt állt meztelenül és síkosan, merev arccal mosolygott, kivillantak a szemfogai. A szemével a szoba felé intett, a pillantásával lökött be a hálóba, úgy ültem le az ágyra, hogy nem tudtam, hogy jutottam idáig. Fájt ülni, éreztem, hogy a nyakamból csorog le a vér a vállamra, aztán a perzsaszőnyegre, elkeveredik a régi vérpatakokkal írt mintával. A fiú jött utánam, egy üveg vodkát hozott, poharat, cigarettát. Megszólalt, reszelős suttogás volt a hangja, most várnod kell, azt mondta, igyál. Ki kell várnod. Letörölt egy kis vért a nyakamról, megszagolta, aztán a tenyerét a combomba törölte. Mondani akartam valamit, de nem tudtam megszólalni. A fiú letérdelt elém a szőnyegre, lecsavarta a kezemről a törölközőt, és szinte már gyöngéden a vérző kezembe adta a poharat, ne félj, mindjárt megtörténik, de ezt már nem mondta, csak hallottam, a csukott szemem mögött.

A vodka mint a tűz, iszonyatosan csípi a nyelvem. Lenyelem, fáj, iszom még egy kortyot. A harmadikat már nem tudom lenyelni, annyira vérízű. Rá kell gyújtanom, most azonnal. A fiú néz. Felveszem a gyufát, rögtön véres lesz, de a kezem már nem is fáj, inkább erőt érzek. A gyufa ég. A fiú szeme megvillan, de én már rámarkoltam az üvegre, és öntöm a fejére a vodkát. Fel akar állni, ott maradsz, fél kézzel visszalököm a földre, már a testét locsolom, a hasát, az ágyékát, ráköpöm a számból az utolsó kortyot. Közben a másik kezemben tövig ég a gyufa, ráfújok, a vodkapermetes levegő belobban, lángnyelv csap ki belőlem, a fiú döbbenten is gyönyörű arcába nyal, belekap a hajába, leperzseli a szemöldökét. A láng mögött tükör a szeme, látom benne a saját eltorzult arcomat, vicsorgok, a kezemben már ott a második égő gyufa, serceg a véremtől, gyorsan az ölébe dobom.

 

 

Kapcsolódó írások:

Szabó T. Anna: Nyilalló szálon áhítat Szabó T. Anna Nyilalló szálon áhítat (Lator László-remix) ...

Szabó T. Anna: Hold A szeretőmnél vagyok, a neve Valentin. Valentin egy loftlakásban lakik...

Szabó T. Anna: Veronka és a nerc Szabó T. Anna Veronka és a nerc Mondtam anyámnak,...

Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.) Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán...

Szabó T. Anna: Porcelán Szabó T. Anna Porcelán Nem tudok megszokni itt. Az...

 

 

Cimkék: Szabó T. Anna

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK