A Mozgó Világ internetes változata. 2010 december. Harminchatodik évfolyam, tizenkettedik szám

«Vissza

Végel László: Bécs – Újvidék, via Budapest

Néhány napot Bécsben töltöttem, ahol többek között több szerb, horvát, szlovén, bosnyák, albán íróval is találkoztam: David Albaharival, Bege Cufajjal, Slavenka Drakulittyal, Drago Jancsarral, Goran Petrovittyal, Mile Stojittyal, Dragan Velikittyel és másokkal. Akaratlanul is szóba került a közös múlt, a háború, az elpazarolt évtized. Valamelyest felszabadultabban lehet immáron, ezekről a kérdésekről szólni, mivel a Balkán térségében mégiscsak enyhül a politikai görcs. A minap Borisz Tadity szerb államelnök a horvátországi Vukováron részvétét fejezte ki a város lerombolásáért. Sokak szerint a bocsánatkérés langymelegre sikeredett, azonban a két ország közeledésében a kis lépések is sokat jelentenek. Annál is inkább, mert a szerbiai polgárok jelentős részét sokkolta a bocsánatkérési jelenet, hisz ha mentegetőzni kell, akkor önkéntelenül felmerül a kérdés: a régi retorika volt hamis?! Így rezonál a szerbiai polgárok többsége.

Következésképp a kelet-közép-európai társadalmak maradibbak, mint a politikusok. Azért egyszer még rá kell döbbennünk, hogy a reálszocializmus 1945 után termékeny talajra talált ezekben a társadalmakban. Húsz évvel ezelőtt egyszerűbbnek tűnt a képlet; könnyű volt kimondani, hogy a politikusok manipulálnak a néppel. A kilencvenes évek elején, amikor Szerbia többsége rajongott Milosevityért, szintén kéznél volt ez a magyarázat. 2000 után azonban a társadalom boszszút állt, hisz a közösség kezdett manipulálni a politikusokkal, éspedig úgy, hogy a politikai osztály saját diskurzusának csapdájában vergődik. Szerbia erőteljesen kidomborította ezeket a régi kelet-közép-európai traumákat. Azt hiszem, jelenleg az egész régióban éppen ezek a leplezett megrázkódtatások törnek fel egyre erőteljesebben. A politikusok skizofrén helyzetbe kerültek, a józan gazdasági logika, az államérdek az európai utat kényszeríti rájuk, miközben valamiképpen csillapítaniuk és kanalizálniuk kell(ene) az „össznépi populizmust”. Hogy Thomas Bernhard szavaival éljek, „riszálniuk kell magukat a nép előtt”. Mert, minapi bécsi utam előtt, újra elővettem Bernhard Régi mesterek című művét, amelyből aztán az idézetet vettem.

A mi démonjainkról van szó. E felismerés után érdemes feltenni a kérdést, hogy új helyzet előtt áll-e az irodalom és a művészet. A tekintélyelvű társadalmakban létezett valamiféle titokzatos közmegegyezés az „ellenfélről”, a nómenklatúráról, az erőszakról, a démoni hatalomról. Benne rejtezett a mondatban még akkor is, ha semmiféle utalás nem történt. Még az elefántcsonttorony is többletjelentéssel bírt. A bűnrészességből létrejött a közös cinkos nyelv, a nyelvjáték pedig szubverziót rejtegetett. Mára ez a közös nevező megszűnt, a társadalom és az irodalom közötti cinkosság nem létezik többé. Amíg pusztán a hatalom felelősségéről volt szó, addig minden szubverzív gondolat, nyelv és mondat akaratlanul is politikai színben tűnt fel. Könnyű volt elutasítani a „piszkos politikát”, amikor mára egyértelművé vált, hogy mélyrehatóbb társadalmi tünetről van szó. Be kell látni ugyanis, hogy ezúttal emberi sorsokról, diskurzusokról, egyszersmind az emberi lényegről van szó. A démon a társadalmakban rejtezik.

A húsz évvel ezelőtti kelet-közép-európai művészeti, irodalmi reneszánsz után beköszöntött a tanácstalanság, a hezitálás korszaka. A tegnapi diskurzusok érvényüket vesztették, az újak még a vajúdás fázisában vannak.

Valamennyien túl vagyunk a hatvanon, vagy pedig átléptünk a hetvenedik életévünkbe. A legtöbbet a mi nemzedékünk veszített. Minden összeomlott, amit felépítettünk – lamentál a Szarajevóból érkező Mile Stojity, aki időközben teljesen megőszült. És – sajnos – mi vagyunk a legfelelősebbek, egészítjük ki rezignáltan, a háborús korszakra gondolva.

Barátaim közül, személy szerint, egyik sem vádolható. Ellenkezőleg! A barbár időkben igyekeztek megőrizni józan eszüket, függetlenségüket, nem csatlakoztak az uszító propagandához; ellenkezőleg, az ár ellen úsztak, ami miatt saját nemzeti közösségükön belül is gyakran érte őket vád, hogy nem eléggé nemzetiek. Hősiesen tűrték a vádaskodást, hol az egyik oldalról, hol a másikról. Az első szocialista nemzedékek nagy drámájáról van szó, olyan történelmi törésről, amelyről bizonyára születnek még fontos és jelentős művek.

A fiatalabbaknak némileg könnyebb a dolguk. Bécsben megismerkedtem a fiatalabb írógeneráció tagjaival. Kezembe kerültek a könyveik, melyeket fellapozva eltöprenghettem: hogyan szemlélik ők a világot. Másképpen reagálnak rá, mint én. Nem nyomasztja őket a múlt, beleszülettek a vadkapitalizmusba, mondataik nyersek, ironikusak, felszabadultak, és arról a világról szólnak, amelyben élnek. Jó példa erre az ugyancsak Bécsben fellépő Ivana Sajko, akinek a német nyelvterületen is szép sikert elért regénye, a Rio Bar a horvát vadkapitalizmus születését mutatja be. Hasonló hangon szólal meg a többi fiatal szerb, horvát vagy bosnyák író is. Könnyebb is, meg nehezebb is nekik, meditálok tovább. Hová tűntek a régi szép szocialista szecessziós mondatok, a „titkos nyelv”, a nyelvi szubverzió cinkossága a társadalommal? Akkor még az érthetetlen szöveg is érthetőnek tűnt. Mára azonban a nyelvjáték szabályai megváltoztak. Az egykori modernizmus felett (is) eljárt az idő, jelentéktelenné vált, minekután sértődötten visszavonult az irodalmi kasztba és szalonokba. Az egyetemi kabinetekbe. Ebből az állapotból csak azok tudnak kitörni, akik megtanulnak másképpen gondolkozni, beszélni, írni.

Ezekkel az elgondolásokkal bíbelődöm, miközben Bécs utcáin kóborolok, amikor is nehezen tudom meghatározni, hol is vagyok éppen. Furcsa érzést vált ki a bécsi tartózkodás. Nyugtatóan hat, ha Berlinben tartózkodom, mert ott tökéletes idegennek érzem magam, és ez az ellazulás állapotát váltja ki, ami jóleső érzéssel tölt el. Bárhol legyen is az ember, mindig jó idegennek lenni. Bécsben, apám egykori fővárosában viszont nem vagyok kívülálló idegen, hanem elárvult.

Vasárnap. Irodalmi estemet követően egy ismert osztrák rendező keres fel. Azzal az ötlettel rukkol elő, miszerint szeretné tudatni velem, hogy színpadra fogja állítani a What is Yugoslavia című monodrámámat. Felkapom a fejem. Monodráma? Én eddig esszének neveztem. Ő viszont, akárcsak a kiválasztott színész, aki előadja, abban a meggyőződésben él, hogy ez a szöveg eredetileg is monodrámának íródott, mondja. A kétnyelvű ember küzdelme a koloniális angol nyelvvel. Minden kisebbségi létnek ez az alfája és ómegája, ismételgetik. Nem érkezek megdöbbenni, mert a rendező arról is tájékoztat, hogy március végén, április elején tartják a bemutatót, eszerint pedig egy hosszabb bécsi tartózkodásra kell számítanom, hiszen szeretnék, ha már a főpróba előtt, a konzultációk miatt is Bécsben lennék.

Tavaszra tehát viszontlátom Bécset – örvendezek magamban –, miközben felszállok az Újvidék felé tartó autóbuszra. A bécsi nemzetközi buszállomás pontosan olyan, mint egy boszniai vagy dél-szerbiai. Szürke, kopott, zűrzavaros és piszkos. Mintha nem is Bécsben lenne. Hihetetlen, de tény! Szinte egy időben tizenhét autóbusz indult Szerbia, Bosznia, Szlovénia és Horvátország felé. Kiderül, hogy sokkal jobb az összeköttetés Újvidék és Bécs között, mint Újvidék és Budapest között. A nap bármely szakában útra kelhetek, rezerváció sem kell, a buszban vásárolhatom meg a jegyet, sőt ugyanannyi idő alatt teszem meg az utat, mint vonattal Budapestig.

Néhányan zsákokban szállítják haza a holmit. A sofőrök és a kalauzok ismerősként üdvözlik egymást. Nyomban tegeződnek, és egész úton bratyiznak. Az autóbuszban nagy a zsivaj, amely csak akkor halkul el némileg, amikor a mennyezetre erősített képernyőn beindulnak a népszerű turbófolk-felvételek. Az utasok szemlátomást élvezik a muzsikát, többen követelik az egyik vagy a másik zenei betét megismétlését. Hogy valamelyest eltereljem a figyelmem erről az össznépi vigadalomról, előveszem Thomas Bernhard kötetét, a Régi mestereket, amelyet a kilencvenes évek végén olvastam legutóbb. Akkor is nagy hatással volt rám, most még inkább. Úgy is mondhatnám, hogy – szerintem – a rendszerváltások után ő a legaktuálisabb kelet-közép-európai író. Elképesztő, hogy nem születnek ilyen vagy hasonló művek ott, ahol kellene. Miért van az, hogy a vadkapitalizmus írói sokkal szelídebbek, „művésziesebbek”, mint nyugati kollégáik? Mert Bernhard nem az egyetlen kivétel, hozzá hasonló példa akad még. Miért terjed nálunk az a bájos művészi semmitmondás, amelyet Bernhard oly nagy hévvel ostoroz? Miért nem merészel valaki úgy írni az államáról vagy a nemzetéről, ahogy Bernhard írt Ausztriáról meg az osztrákokról? Annál is inkább, mert nincs cenzúra, és börtön sem vár rá. Szabadságvesztésben ugyan nem lesz része, de kiközösítésben igen. És ez rosszabb, mint a börtönbüntetés.

Az autóbusz hátsó részében – még egy ideig – szabad cigarettázni. Elfoglalom a szabad ülést, az egyik fiatalember felismer, és jóhiszeműen figyelmeztet, hogy ne gyújtsak még rá, mert a kalauztól kávét is kapok, ha kérek. Benne foglaltatik a jegy árában, tájékoztatnak. Szóba elegyedünk. Kiderül, hogy rendszeresen járnak Bécsbe, ahol feketén dolgoznak. Valójában, mint mondja, „talaj-előkészítő hadművelet”, mert azon ügyködnek, hogy rendes munkaviszonyba kerüljenek. A másik fiatalember a dohányzó részlegben informatikus. Szintén ingázó. Újvidéken dolgozik, ahol állandó munkaviszonyban van. Köntörfalazás nélkül elárulja, hogy csak a magyar honpolgárságot várja, amivel egyszerűbb lesz rendezni a bécsi munkaviszonyt. Azonnal feladja majd otthoni munkahelyét. Addig pedig Újvidéken túlórázik, hogy bepótolja a bécsi kiruccanásokat.

Kitekintek az ablakon. A fényárban úszó Budapesttől délre robog el a busz. Először látom éjjel, ebből a perspektívából. Rendkívül impozánsnak és szépnek tűnik. Az autóbusz másik oldalán levő ablaküvegre pillantok, ahol a fényvisszaverődés közepette a város lángokban áll. Két ellenkező jelenetet látok egyszerre. Gyorsan elfordítom a fejem a fényeket lángokká alakító tükrözéstől, mert az utóbbi időben belefáradtam a hasonló káprázatok látványába. Azok a szerb barátaim faggattak arról, hogy mi történik Budapesten, akik több mint egy évtizede a példamutató magyar utat akarták követni. Igaz, most a másik oldalról szól a dicshimnusz. A szélsőjobb felszólítja Borisz Tadityot, hogy ne hajlongjon annyit Brüsszel és a Nemzetközi Pénzügyi Alap előtt, hanem tessékelje ki őket Belgrádból. Mint a magyarok.

– Pestre nem kívánkoznak? – kérdezem a fiatalembereket.

– Nem – válaszolják határozottan. – Bécsben jobban megfizetnek bennünket. Ha már végleg kinn leszünk, bármikor átruccanhatunk Budapestre is. De előbb Spanyolországba meg Portugáliába fogunk menni. Nyáron meg az Azúr-partra.

Robog velünk a busz. Szabadka, bácskai falvak, kisvárosok. Ismerem azt az útvonalat, mint a tenyeremet. Nem ellenkezem útitársaimmal, nincs is jogom rá, hiszen immár két éve tart a szisztematikus elvándorlás. Eddig az anyaországba, újabban pedig Nyugatra. Az anyaországba áttelepültek egy része azt bizonygatja, hogy „halálosan megfenyegették” őket, máskülönben soha sem hagyták volna el a kisebbségüket, na meg a szülőföldet. Nem a jólét vonzotta őket. Igaz, a halálos fenyegetésre nincs bizonyíték, ám annál érdekesebb, hogy több tucat magyar fiatalember nem döntött az elvándorlás mellett, pedig őket súlyos inzultus érte. Megverték, megfenyegették őket.

Az egyik fiatalember szüleit éppen erről faggattam.

– Nem, esze ágában sincs áttelepülni az anyaországba. Nem fog megfutamodni.

Azt gondolom, hogy éppen ezek sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének. Nem szóvirágokkal, hanem életvitelükkel, tetteikkel akarnak magyarok lenni.

Azokat is megértem, akik nyíltan kimondják, hogy az anyagi érdekek vonzzák Bécsbe, ők legalább nyíltan beszélnek.

Akik a halálos fenyegetésekről szövik a legendákat, azok kérjenek tanácsot az említettektől. Teljesen mindegy, melyik csoporttól.

Kezembe veszem Thomas Bernhard kötetét. Milyen ismerős világ! Mintha benne élnék, és a legendaszövőkkel szembesülnék.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Hazatértem Már délben útnak indultunk, hogy délután Belgrádba érjek, s a...

Végel László: Egy történet, amely nem Titóról, hanem rólunk szól Thomas Bernhard A színházcsinálóban Ausztriát pecegödörhöz hasonlítja, a Heldenplatzban pedig...

Végel László: Az anyaország megkopott varázsa Végel László Az anyaország megkopott varázsa Igazán furcsa élmény...

Végel László: Válaszúton A minap emlékezett Szerbia az október 5-i történések évfordulójára. Egy...

Végel László: Zárszámadás Didergő májusunk lesz, hallottam a szomszédoktól. Kezdtem rájönni, hogy városban...

 

 

Cimkék: Végel László

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK