A Mozgó Világ internetes változata. 2010 december. Harminchatodik évfolyam, tizenkettedik szám

«Vissza

Parászka Boróka: Húzzuk meg magunkat

Az egész Romániát behálózó magyar napilap, az Új Magyar Szó különös körülmények között készül: munkatársai szerteszét élnek az országban, a bukaresti szerkesztőségben tulajdonképpen csak két munkatárs dolgozik. A napi szerkesztőségi ülések interneten folynak, a csapat tagjai közül többen nem is ismerik egymást személyesen. Ez a furcsa struktúra a kényszer miatt alakult ki: nincs elég pénz a bukaresti szerkesztőség fenntartására, a tudósítói hálózat is több mint foghíjas, így mindenki hazulról hozza a „hazait”, azokat az információkat, amelyek saját térségében elérhetőek, közben még lapot is szerkeszt, újságot is ír, ha kell fotóz, ha kell korrektúráz – és természetesen mindenki magának főzi a saját kávéját. Néhány éve még szégyelltem volna ezt így elmesélni, mert messze áll a profizmustól, de ma már a magyar nyelvű sajtó jelentős része az összeomlás szélén áll, hasonló kényszermegoldásokkal toldják-foldják a szerkesztőségek a felborult munkarendjét, folyik a harc a működésképesség megőrzéséért mindenhol, így – gondolom – érthető, miként áll össze nálunk naponta a lap. Sokszor feltettem már a kérdést, hogy van-e értelme ennek a több mint amatőr munkának, de tegyük hozzá: ez az internetes kalózszerkesztőség tényleg az egyetlen média, amely a teljes országot lefedi. Működik még az Erdélyben terjesztett Krónika, és működnek a megyei napilapok: ezek azonban csak bizonyos térségekbe jutnak el. Az egész országot kiszolgáló magyar nyelvű televízió és rádió (még) nincs, így hát valóban a toldott-foldott, házilag barkácsolt Új Magyar Szó az országos információforrás.

November 18-án vita vitát követett a szerkesztőségi gyűlésen. Bukarestben a Nemzetközi Könyvvásárt Demeter András, a Román Közszolgálati Rádió elnöke nyitotta meg. Ugyanitt Markó Béla románra fordított szonettkötetét mutatták be. Aradon kisebbségi színházi fesztivál folyt. Volt még ezen a napon magyar filmnap, színházi bemutató, kiállítás szerteszét az országban. Ezek mind „muszáj” események, a nem létező tudósítóknak muszáj mind ott lenniük, fotót készíteni, nyilatkozatot kérni. A szerkesztőnek muszáj ezt megfelelő helyen és módon tálalni. Szívderítő kulturális sajtó. Ilyenkor aki tud, besegít a bajba jutott kollégának, a főszerkesztő éppúgy anyag után lohol, mint a többi rovat gazdája. De most elszakadt a cérna, a legjobb csapatjátékkal sem értük utol az előttünk rohanó témákat. „Te jó isten, mindenhol mi vagyunk ebben az országban” – sóhajtott fel a kulturális rovat vezetője. És tényleg: vagy magyar szereplőkkel, vagy magyar témával mindenhol ott voltunk „mi, romániai magyarok” ezen a napon, és ott vagyunk sok más hasonló napon. Hiszen Romániának magyar kultuszminisztere van. A legjobban szervezett kulturális intézményhálózata a magyaroknak van. Számunkra presztízskérdés a látszani kérdés. Ismerjük el: lassan, de biztosan átvettük a hatalmat Romániában.

És mit szólnak ehhez a románok?

Ezen a bizonyos napon, amikor elhangzott a szerkesztőségi ülésen, hogy túl sok van belőlünk, Budapesten kitört az Alföldi-botrány. Alföldi-botránynak nevezzem, vagy Nemzeti-botránynak? Újabb román–magyar konfliktusnak? A román diplomácia újabb cselvetésének? A magyar diplomácia sokadik ügyetlenkedésének? Szándékos akadékoskodásnak?

A budapesti Román Kulturális Intézet az idei román nemzeti napot abban a magyar Nemzeti Színházban tervezte ünnepelni, amelyben műsoron éppen Závada Pál Magyar Ünnep című darabja van. Kinek ugrott ki a fejéből az ötlet, nem tudom. De végül is tökéletes összhangban van a bukaresti magyar kulturális hatalomátvétellel, hogy Budapesten a Magyar Ünneppel emlékeznek a románok a román nemzeti ünnepre. A darab sem szól másról, mint az ünnepek, a viszonyok újragondolásáról. Valaki nyilván úgy gondolta, ha már leereszkedünk a nemzeti viszonyok és iszonyok mélyére, ha már igazán meg akarjuk érteni egymást, akkor ereszkedjünk le addig, amíg lehet, tegyük fel azokat a kérdéseket, amelyeket fel lehet tenni. És nézzünk úgy és ott egymás szemébe ahol és ahogy eddig nem mertünk. Szimbolikus harcok után szimbolikus és valós békekötés. Adjuk meg a módját. Feltűnő, provokatív, felkavaró, működőképes – román – ötlet.

Magyar cirkusz lett belőle. Tüntetést szervezett a Jobbik, tiltakozott a KDNP, rosszall a Fidesz: fegyelmezetten sorjázott be mindenki a magyar nacionalizmus pofonegyszerű szabályai mögé, nehogy valaki lemaradjon, nehogy elvesszen egy negyed szavazat is. Ahogy ez a magyar politikában illik és megszokott most már: a szélsőjobb pattogtatja a parancsszavakat, és bokázik hozzá egyre szánalmasabban a vezérkar. A farok csóválja a kutyát.

Alföldi, a Nemzeti igazgatójaként, végül szintén visszakozott. (Visszavonta a Román Kulturális Intézettel kötött „szóbeli megállapodását”. Hát miféle Nemzeti ez? Hoci vissza a babaruhát, vagy mi van? – no comment.) Nem lett semmi a közös, tabudöntögetős ünneplésből. A már kiküldött nagykövetségi meghívót el lehetett tépni. A legnagyobb kár, azt gondolom, a Závada darabjából készült, Erdély visszacsatolásának „megünnepléséről” szóló előadást érte. A közéleti mocsok mind-mind erre a produkcióra hullott vissza. Nem volt, aki megvédte volna a művészet hitelét. Aki demonstrálta volna, hogy nem hiába játszanak, írnak, gondolkodnak az emberek Magyarországon. Aki bizonyította volna, hogy van még művészi bátorság, innovatív részvétel a közéletben.

És miközben Budapesten állt ez a rettenetes, félelmetes politikai bál, miközben a Závada-darab mögül kihátrált a kultúra, szembefordult vele a politika, addig Bukarestben békés langymelegben duruzsoltak a magyarok. Markó Béla – a kormány egyik alapfigurája – románra fordított szerelmes szonettjeivel szerepelt. Demeter András, akinek kezében a teljes román közszolgálati rádió, köszöntötte a román könyvkiadást. Élvezték a társasági életet az erdélyi magyarok, akik belakták Bukarestet, és akik kényelmesen, természetesen otthon érzik magukat itt.

A román külügy délutánra kiadott egy zavartan barátságos kommünikét, valami olyasmit, hogy „eseti” problémának tekintik azt, ami a Nemzetiben történt, és hogy az nem jelzi a román–magyar diplomáciai kapcsolatok romlását. Mit lehet erre mondani? Hónapok óta arról szólnak a hírek, hogy az Orbán–Basescu-politika, elvi alapon, közeledik egymáshoz, hogy új – jobboldali – szövetség köttetik. Mindeközben a magyar politika folytatja a Trianon óta bevált, ellenségképekre, konfliktusokra alapozó, abból táplálkozó gyakorlatát. Miféle szövetség lehet ez, amely mögött ennyire süt az ellenségeskedés, a meg nem értés, a tovább lépni nem tudás? Merre is tart az Orbán-kormány „közeledése”? Mihez, kikhez közelednek? A nemzeti tudat felfrissítéséhez, a nacionalista konfliktusok feldolgozásához? Vagy a Jobbik, a Gárda által diktált avas, kivénhedt, primitív nacionalizmushoz?

Kínossá vált a munka az Új Magyar Szó szerkesztőségében. Rohanni a „magyar” események után, miközben Pestről jönnek az egyre kényelmetlenebb információk, nyilatkozatok. Kínossá vált, hogy annyira látszunk, olyan nagyon mindenütt jelen vagyunk. Mit kéne mondani ilyenkor az aradi, bukaresti, marosvásárhelyi románoknak? Hogy mi nem „olyan” magyarok vagyunk, mint a pestiek? Mégis inkább meg kéne húzódni, el kéne tűnni a nagy magyar hülyeség süllyesztőjében, mintsem a kisebbségi jogainkra hivatkozva egyre látványosabban, kikerülhetetlenül nyomulni? Vagy szakítani kéne, megtagadni azt, ami az oly kedves Nemzeti körül folyik? Ennyit a nagy magyar Kárpát-medencei összetartozásról. Hát kell a fenének a közös hülyeség, elég a magunké.

Ó, nem, amikor ezek a kérdések felmerültek, akkor még nem volt lapzárta.

Lapzárta előtt jött még a hír, hogy Székelyföldön hivatalos munkaszüneti nappá nyilvánítják a magyar nemzeti ünnepet. Nem csak úgy, mint eddig, hogy mindenütt kikerül a magyar lobogó, és hivatali idő után utcára vonulnak az emberek. Nem, jövőtől március idusán leáll az élet, főállásban magyar nemzeti ünnepel minden közalkalmazott. A románok is. Erről döntött a Kovászna megyei önkormányzat, e mögé a határozat mögé sorakozott fel a sepsiszentgyörgyi önkormányzat, de csatlakozni kíván a Hargita megyei vezetés. A kezdeményezők abban bíznak, hogy hamarosan a román törvényhozás dönt a kérdésben, és nemcsak Székelyföldön lesz ünnep a magyar ünnep. Csíkszereda olyannyira elszánt, hogy hamarosan népszavazással dönt arról a város, hogy a román közigazgatási helynevét (Miercurea Ciuc) kiiktatják, és használatban csak a magyar marad. Úgy szép az, se neve, se írmagja ne maradjon. Ez a föld magyar volt, s magyar lesz. Ez itt a szlogen.

És hogy mit szólnak mindehhez a románok? Ó, hát ők gondolkodnak. A március 15-i szünnap és ünneplés: hadd szóljon. Egy pihenőnap senkinek sem árt, mondja a derűs román közalkalmazott. A helynévcsere? Az sem az ördögtől való. Vajdahunyadon maga a román polgármester lobbizott azért, hogy a település akkor is használja a magyar helynevet, ha a kisebbségiek aránya nem éri el a törvény által ilyenkor meghatározott húsz százalékot. Mert dacára annak, hogy kevesen élnek magyarok itt, turisták, befektetők annál nagyobb kedvvel látogatnak ide: a magyar helységnévtábla az ő fizetőkedvüket, befektetőkedvüket, biztonságérzetüket növeli. A románok tudják már, hogy megéri toleránsnak lenni. Már megint lépéselőnyben vannak. Úgy kell nekünk.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

Parászka Boróka: K und C Parászka Boróka K und C Két évvel ezelőtt vettem...

Parászka Boróka: Aszimmetria Parászka Boróka Aszimmetria Az utóbbi hetekben-hónapokban kell leszámoljak magamban...

Parászka Boróka: Rózsák tere A Vatra Romaneasca – az egykor hírhedt és félt –...

Parászka Boróka: 0-0 Parászka Boróka 0-0 Europarlamenti választás előtt áll Románia, és...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK