A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.)

„Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek – ó, Örök Igazság! –, bűnös vakmerőség volna neked ajánlani ezt a munkát. Mert a múltat, a jelent és a jövőt sokkal jobban ismered, mint én, s ezért őrültségnek tekinteném, ha eltitkolnám előtted a tényeket, és bűnnek, ha hamis színben tüntetném fel azt, amit majd előadok. Csak a vágy, amit tőled kaptam, tanúságot tenni az Igazság mellett, csak az győzött meg arról, hogy szándékomnak is ez a forrása: mert nem lehet hozzád méltóbbat ajánlani neked, mint a te művedet, amelyik a te dicsőségedre és magasztalásodra készült.” – Ezekkel a gondolatokkal ajánlja fel II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratait az isteni igazságnak. Mint a legtöbb memoár esetében, a történelmi tényeket ebben is átszínezi a személyesség, s ahogy a 17–18. századi emlékirat-irodalomban megszokott, az önigazolás mellett kellő teret kap az önmarcangolás, a tépelődés a hit és becsület, politikai megalkuvás és gyarló emberi ösztönök között. S bár a 20–21. századi nagy politikus-emlékiratok is az igazság s különösen az utókor ítélőszéke előtt íródnak, aligha találjuk meg bennük azt a névleges vagy tényleges megalázkodást, amellyel saját esendő tetteiket szembeállítják a változatlan igazsággal, a világ elé tárva szerzőjük lelki defektusait, emberi gyengeségét. II. Rákóczi Ferenc, Bethlen Miklós emlékiratai vagy Rogerius mester Siralmas éneke aligha említhetők egy lapon Bill Clinton vagy egy új filmben Tony Blair-alteregóként feltűnő Adam Lang emlékirataival, ha az önvizsgálat szándéka és mértéke felől vesszük szemügyre őket. Különösen, ha tekintetbe veszszük, hogy az utókor ítélete számukra csak másodlagos: a legfontosabb cél megoldani a hatalomból kikerült, sokat támadott politikus erkölcsi és anyagi likviditási válságát, és ha lehet, a bestsellerlisták élére kerülni.

Éppen ez a célja a leköszönt brit miniszterelnöknek, Adam Langnek is Roman Polanski legújabb filmjében, a Szellemíróban. Felfogad egy bértollnokot, tükörfordítással egy „szellemet”, hogy a nevében fogalmazza meg visszatekintését az előző évtizedek legfontosabb világpolitikai eseményeire, azaz saját ténykedésére. Az első „szellemíró” sajnálatos és igen gyanús körülmények között elhalálozik – merevrészegen a hullámok közé esik egy autóskompról, amely egy massachussetsi szigetet, az exminiszterelnök búvóhelyét köti össze a szárazfölddel. A nagy üzlet reményében és a befektetett dollármilliókat mentve ezért a kiadó kapkodva keresi utódját fél tucat jelölt között. A kiemelkedően honorált, ám alig egy hónap – majd csupán két hét – alatt befejezendő emlékirat-átdolgozást végül a legszürkébb, legérdektelenebb, de emiatt a legprofibbnak tűnő jelentkező nyeri el. Villámsebesen átveszi az elhunyt szerző, Mike McNamara helyét a kompon, a minimalista berendezésű villalakás dolgozószobájában, sőt talán a miniszterelnök a személyi aszszisztensre féltékeny, kissé elhanyagolt feleségének ágyában is, és ugyanazokat a rejtélyes információkat kezdi el kutatni, amelyek a bevezető képsorokban megidézett tragédiához vezettek. Időközben Adam Langet a hágai nemzetközi bíróság előtt háborús bűnökkel vádolják meg (közel-keleti származású, terroristagyanús brit állampolgárokat adott ki az Amerikai Egyesült Államoknak, akiket kínvallatás alá fogtak). Egyre nő tehát a feszültség a szereplők és a zárt falak között: a miniszterelnök dührohamokban tör ki, felesége sírógörcsökkel és szarkasztikus megjegyzésekkel hívja fel magára a figyelmet, sötét tekintetű és öltözetű férfiak erednek a szaglászó bértollnok nyomába, a szigetet elárasztják a szenzációéhes riporterek és a vérszomjas tüntetők, a főszereplő körül pedig lassan, de biztosan összezárul a fizikai és morális csapda.

Nehéz hova tenni a Szellemírót, akár eszközeit, akár műfaját vallatjuk. Lehetne klasszikus politikai-lélektani krimi az 1960-as, 1970-es évek modorában. Film noir, sötét kontúrokkal és meghasonlott hősökkel. Pszichothriller, a szokásosnál kissé lassabban és agyafúrtabban gyilkoló „zombikkal”. Paranoiafilm, ócska öszszeesküvés-elméletekkel és lapos, kiszámítható történetvezetéssel. Roman Polanski alkotása igazán egyik skatulyába sem illeszkedik, de mindegyikhez van némi köze. Bár aktuálpolitikai kérdéseket boncolgat Robert Harris (a Blair-adminisztrációt támogató, majd az Irak elleni hadjárat és az Egyesült Államok külpolitikájának fenntartás nélküli támogatása miatt azzal szembehelyezkedő), a film nyersanyagát szállító szerző regényére támaszkodva, mindezt egy korábbi munkája, a Kínai negyed modorában teszi. Jócskán megidézve saját, a Kés a vízben-től a Macbethig, a Rosemary gyermekétől A zongoristáig terjedő repertoárját, amellyel virtuózan skálázott a megbomlott és megtisztulni vágyó lélek hangszálain. Kamarajátéktól a pszichohorrorba hajló drámáig, ironikus művészfilmtől a kifinomult kommerszig. A Szellemíró sem áll ki a sorból: van itt önsorsrontó végzet asszonya az Iszonyatból, szigetre és kastélyszerű falak közé zárt vergődés a Zsákutca modorában, az egyént megnyomorító nagypolitikai játszma A halál és a lányka, vagy önéletrajzi ihletés A zongorista jóvoltából. A visszautalás persze nem modoros vagy játékos vendégszöveg – Polanski stílusának megkülönböztető jegyei átütnek mindenütt, ahol a műfaji határokat feszegetve a bennünk rejlő démonokat szólongatja. Amelyek néha bizony megtestesülnek: náci katona, katonai junta vallatótisztje, gengszter vagy CIA-ügynök – mindegyik egyaránt félelmetes, ha Polanski mozijából lép elő.

Bár a forgatókönyv kimérten adagolja a feszültséget, s alig-alig csavar valamit az egyenes tér- és idővonalban haladó történeten, a fanyar angol humor morzsáit csipegetve és a színészek kiváló alakításait meglovagolva az utolsó pillanatig működőképes. Végigkövethetjük a „szellemíró” viszontagságait szárazon és vízen, ahogy rendet próbál vágni a szövevényes és dagályos kéziratban, a villában uralkodó veszedelmes viszonyokban, a politikai nyilatkozatok, kölcsönös vádaskodások ellentmondásai, a komor horizonttal, zokogó felhőkkel és kies homokdűnékkel szegélyezett tengerparttal lezárt, majd sűrű, sötét erdőbe torkolló, ellenségesnek és kiismerhetetlennek tűnő vidék titkai között. Ewan McGregor szándékosan erőtlenre, közömbösre és feledhetőre formált – és még önálló névvel sem felruházott! – figurája a színész bevallása szerint legalább felerészben Polanski intenzív jelenlétének köszönhetően nyerte el alakját. Mint egykor Arthur Rimbaud, „fehér négerként”, a tragédia árnyától kísérve bolyong egy levitézlett civilizáció és (politikai) kultúra díszletei között; „irodalmi négerként” pedig egyenesen akkor teljesít jól, ha ügyfele személyiségét felvéve önmaga személytelen marad. A bukott és környezete, valamint a média által szétcincált angol miniszterelnököt Pierce Brosnan a tőle megszokott páratlan eleganciával, püffedt és unott arcvonásokra varázsolt talmi hiúsággal, néha pedig szeretetre méltó elesettséggel kelti életre – egyik leghitelesebb alakítását nyújtva a vásznon. Képzeljük csak a helyükre egyfelől Nicolas Cage-et a „szellemíró”, másfelől Hugh Grantet a miniszterelnök szerepében (korábban mindkettejüket lehetséges jelöltként emlegették); vajon ugyanazt a Polanski-filmet láthatnánk? A mellékszereplők sem tűnnek el a süllyesztőben, a Lang feleségét alakító Olivia Williams, az asszisztensként feltűnő Kim Cattrall, a baljós mosolyú professzort megtestesítő Tom Wilkinson egyaránt megteszik a magukét, s Polanskinak még a kiadói belvilág, a testőrlét és a vendéglátó-ipari alkalmazott státus gunyoros érzékeltetésére is marad ereje.

A túlcicomázott, az indokoltnál gyakrabban a dramaturgiába botló, szorongáskeltő filmzene sem tudja megfosztani főbb érdemeitől a filmet, amelyek közül kiemelkedik a nyomasztó, ám tudatosan komponált látványvilág. Pawel Edelman sápadt színszűrői a posztmodern festményekkel és a hideg beton-üveg felületekkel kombinált térben, a szűk stúdiószobákban és a német sziget végtelen dán tengerpartján (Polanski amerikai elfogatóparancsa miatt ugyanis a tengerentúli jeleneteket zömmel ezeken a helyszíneken fotografálták) egymagukban is megteremtik a végzetszerűség atmoszféráját, amely kíméletlenül elvezet a többértelmű végjátékig. És amit nem mutat a kamera, talán azzal mond a legtöbbet: valakinek pusztulnia kell, hogy az igazság a szétszóródó kéziratlapokra rótt macskakaparás révén napvilágot lásson, vagy örökre elsüllyedjen a feledésben.

„Dicsőíteném-e magamat bűnös felfuvalkodottságom műveivel? Kívánnám-e itt felvázolni azt, amit véres könnyekkel kellene megsiratni? Végül keresném-e az utókorban azt az emlékezetet és azt a halhatatlan nevet, amely a világi fejedelmek bálványa? Egyedül te tudod, hogy ezek az utálatos indítóokok nincsenek meg bennem. Ezért választottam vezetőmnek a meztelen igazságot, s ezért merem – ó, Örök Igazság! – neked ajánlani ezt a művet.” II. Rákóczi Ferenc még hitt abban, hogy a Teremtőtől származó, vele egyívású Igazság mérlegre teszi majd indítékai és tettei tisztaságát. Polanski filmjében azonban a természetfeletti vagy akár az emberi közösségeket vezérlő józan igazság számára sem osztottak már lapot.

A Szellemíró egyfelől korrajz és pillanatfelvétel az aljas ösztönökkel átszőtt világmegváltó szándékokról. Másfelől önmarcangolás: Adam Lang egy szigetre és villába zárva írja, íratja emlékiratait, miközben a sajtó és politikai ellenlábasai ízekre szedik, a bíróság eljárást indít ellene – hasonlóan Roman Polanskihoz, aki egy svájci börtönben, majd villája házi őrizetében végezte a film utómunkálatait egy 30 évvel korábbi vád (kábítószer hatása alatt kiskorú elleni erőszak) miatt. Az emlékiratok amúgy is gyakran szélsőséges élethelyzetekben születnek: Rákóczi száműzetésben, Kemény János és Bethlen Miklós rabságban írta meg visszaemlékezéseit, Martonfalvy Imre betegágyán, a rajta esett sérelmet kifogásoló kérvényként fogalmazta meg memoárját. Gálffy János – Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem nevelője és udvarmestere – pedig egyenesen kivégzése előtt készített önéletírást, amely sajnos nem bizonyult elég meggyőzőnek: az uralkodó lefejeztette, igaz, utóbb már megbocsátott volna neki.

S bár oda az igazság, Polanski lassú sodrású, borús hangulatú filmje sem nélkülözheti a véráldozatot. Komoly, kiforrott, az életrajzi motívumok és a filmográfia ismeretében egyenesen eleve elrendelt munka a Szellemíró, amelynek lélektani kidolgozottsága nem ér fel a rendező legjobbjaihoz, mégis figyelemre méltó mozidarab.

 

 

 

Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski; író-forgatókönyvíró Robert Harris; zeneszerző Alexandre Desplat; operatőr Pawel Edelman; jelmeztervező Dinah Collin; látványtervező Albrecht Konrad.

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Beszédek beszéde (A király beszéde. Színes, feliratos angol filmdráma, 118 perc, 2010. Rendező Tom Hooper.) Pár évvel ezelőtt A királynő ásott az angol uralkodó família...

Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...

Győrffy Iván: A lelkiismeret filmje (Dumas (L’autre Dumas/Dumas). Színes, feliratos francia életrajzi dráma, 105 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Safy Nebbou.) Mi a közös egy haiti néger és egy francia márki...

Győrffy Iván: Hattyúdal (Fekete hattyú (Black Swan). Színes, feliratos amerikai filmdráma, 108 perc, 2010. Rendező Darren Aronofsky) Vörös és fekete, fény és árnyék, orom és szakadék, bezárkózás...

Győrffy Iván: Lukianosz a moziban (Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino.) A rablók és pandúrok, a B-szériás filmek és a mozimitológia...

 

 

Cimkék: Györffy Iván, Roman Polanski

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK