A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Ferdinandy György: In memoriam Norma Ferrari

 

 

Voltak asszonyok, akik ideig-óráig megosztották velünk az életüket. Ábrándos lények; valami szebbre vágytak, mint ami körülvette őket. Azt hitték, hogy velünk, idegenekkel más lesz az élet.

Hát ebben nem is tévedtek. Más lett. Nehezebb. Amikor belefáradtak, továbbálltak. Mentették, ami menthető. Csakhogy a visszaút nehéz. És ebben, ugye, közülünk már senki sem segíthetett.

Mi, a régi társak, mindig csak egymásról beszélünk. Ritkán jut eszünkbe, hogy voltak ők is. Az asszonyok, akik átsegítettek az első, a legnehezebb éveken.

Túléltük őket. A mi lázongásunk gyerekjáték ahhoz képest, amit ők átéltek velünk. Elmentek, egyik a másik után.

Legtöbbjükről azt sem tudjuk, hol és hogyan. Még jó, ha nem felejtettük el a nevüket.

 

 

* * *

 

 

Norma, a Bandi felesége, kivétel. Ő időről időre makacsul felkeresi az álmaimat. Talán mert vele, Bandival, odaát sem találkozik. Még most sem, hogy utána ment a barátom, az árnyékvilágba, ahol már mind a ketten honosak.

Olyan még mindig, mint a régi padlásszobában: csillogó szemű, vidám, illatos. Egy apró indián lány, akit csak azért vetett Párizsba a sorsa, hogy megtalálja a barátomat.

Sűrű, meleg levegő vette körül őket, kagylók és csigák algaillata, mert Norma ott, a Szajna partján is chilei ínyencségeket készített.

Nagyon szerették egymást. Olyan szemérmetlenül, ahogy talán nem is szabad. És ebből a szerelemből Norma valamicskét a szemtanúknak, a barátoknak is juttatott.

Bandi még az egyetemet is félbehagyta miatta. Amikor rájuk találtam, irodagépeket árult: ha jól emlékszem, egy olasz cégnél, az Olivettinél dolgozott.

Hogy a lány mit csinált, az nem jut hirtelen eszembe. Mintha ápolónő lett volna, vagy valami hasonló. Ha együtt voltunk, a nap nap utáni robot eszünkbe se jutott. Én a disszertációmat írtam, ösztöndíjjal küldött át az Óvilágba egy amerikai egyetem. Gyakran megfordultam Párizsban, és ilyenkor felkerestem a barátomat.

Politizáltunk. Huszonévesen meg akarja váltani a világot az ember. Mi, kelet-európaiak, az emberarcú szocializmust hoztuk magunkkal Galliába, Bandit egy trockista sejt fogadta be. Latin-Amerika lázadása egyikünktől sem volt idegen.

Norma az ágy sarkába fúrta magát, és amíg csak el nem nyomta az álom, engedelmesen hallgatott. Hajnalban aztán a kapuk alatt, az utca mélyén, összekoccantak a tejesüvegek.

Mit tagadjam, beleszerettem én is. Volt benne valami turpis, kislányos kacérság. Egyszer, amikor a válla felett lestem a fazékba, egy pillanatra az ölembe fészkelte magát. Ettől a hirtelen érintéstől még ma is végigfut a hátamon a hideg.

Egy másik alkalommal elmeséltem neki a magyar író esetét, akinek indián élettársa lett valahol Peruban. Szomorú kis sztori. Az indiánok nem élik túl, ha elhagyják az Andokat.

És a magyar? – Norma letörölte pufók arcocskájáról a könnyeket.

Eltemette. Még harminc évet élt, és mindvégig gyötörte a bűntudat.

Itt tartottunk, amikor Bandi hazaérkezett.

Norma illata! Nem csak én voltam vele így. Amikor Párizsban járt főnököm, a dékán, ez a kövér trópusi egy csapásra beleszeretett. Mindennap ott ült Bandinál, és amikor visszament az Újvilágba, meghívatta vendégtanárnak a barátomat.

Nyár elejére aztán én is befejeztem a doktorimat.

 

 

* * *

 

 

A Szigeten nincsenek távolságok. Bandi egy tanári lakást kapott. Szemben a toronnyal, ahol egész nap ki-be járnak a diákok. Sovány, szomorú fiúk és dundi lányok, akik dús keblükre szorítják a jegyzeteiket. A barátom egészen jól bedolgozta magát ebbe a kisszerű, provinciális környezetbe. Norma viszont! Norma nem volt többé.

Visszament! – mondta Bandi, de ennél többet nem tudtam kiszedni belőle. Viszsza, de nem Chilébe, ami végül is itt volt, a déli féltekén. Ha már, akkor meg sem állt Párizsig.

Valami történt. Valami váratlan, hihetetlen. De, mondom, a barátom nem beszélt. Egy-egy elejtett megjegyzéséből kellett kitalálnom a fejleményeket.

Lent, az utca mélyén volt egy kávéház, a Valencia. Oda járt le, és a tulajdonossal, egy vén kubaival beszélgetett. A pultnál, mert az öreg ott ácsorgott a bárban. Semmiségekről. Amiről egy pohár mellett beszélgetni lehet.

Ettől az öregtől tudtam meg, hogy Norma nem Párizsba ment. Meg sem állt – így mondta ő is – Dániáig. A vén kontinensen csak ott kezelik a trópusi betegségeket.

Gyerekkorában amőbái voltak – vallotta be Bandi. Azután itt, ettől a rossz víztől feléledtek az egysejtűek.

Ez a hivatalos verzió. De hát az amőbákat irtják Kolumbiában is! Ezért nem repüli körbe a világot egy beteg.

Ráadásul – tette hozzá a barátom – allergiás volt.

Hogy mire? Hát például a Bandi spermáira! Nekem akkor nem jutott eszembe, hogy ez a különös allergia mit jelent. Mert hát ezek a lányok, a szerelmeseink, gyereket akartak. Mi pedig ezt megtagadtuk tőlük.

Valami nagy dologra készültünk. Megírni egy könyvet? Hazamenni? De mit kezdjen egy kisgyerekkel, aki arra vár, hogy kitörjön a világforradalom!

Persze lehet, hogy Bandi esetében egyszerűbb a dolog. Előfordulhatott, hogy ezért a trópusi meghívásért a dékán Normának nyújtotta be a számlát. Ki tudja.

Így képzelődtem. A barátom pedig hallgatott. Kijártunk a tengerre, szürcsöltük a cukornád levét, éltük az édes életet. Annak, aki nem vállalta a sorsunkat, kiadtuk az útját. Önzők lettünk volna? Elszántak, vagy kényelmesek?

Ha most sorra veszem a régi társakat, megrendülök. Terméketlenség, sivatag veszi körül őket. Magányosan élnek valamennyien. Nem vállaltak közösséget senkivel. Forradalmárok lettek volna? Most betokosodott öregemberek.

Elmúlt két év, Bandi hajóra szállt. Egyedül maradtam. A barátom nem vert a szigetvilágban gyökeret.

 

 

* * *

 

 

Nem könnyű elfogadni egy kallódó, hazátlan embert. Az egyik begubódzik, a másik halálra issza magát. Bandi, a barátom, kapott a sorstól egy második, ajándékéletet. Kigyógyult egy rákból, polgárlányt vett feleségül, aki szült neki gyors egymásutánban két szép, kövér gyereket. Még harminc évet élt, a régi dolgainkról soha többé nem beszélt velem. Ritkán láttuk egymást, a polgárlányok nem szeretik a régieket.

Azután ő is elment. A papírjait, amiket et pour cause nem értett, a felesége elküldte nekem. Volt köztük minden, magyar versek, olasz szószedetek, és egy ezeroldalas francia regény. A mű, amiért a barátom mindent feláldozott.

Kiesett aztán egy kis gépelt lap is a csomagból. In memoriam Norma. Kevéssel a halála előtt írhatta Bandi. Hogy kinek szánta ezt a nekrológot, nem tudom. „Norma Ferrarit tegnap halálra gázolta egy teherautó – áll az első oldalon. A kerékpárja az árokba fordult, valahol Brugge közelében. Már rég nem élt Dániában. Amikor utoljára írt, megadott egy flandriai címet.”

Egy búcsúlevél, amire Bandi, a hű férj és családapa, természetesen nem válaszolhatott.

De vajon én felkerestem volna őt? Megöregedtem, elszálltak az évek. Mindenféle zavaros emlék kóvályog a fejemben. Például összekeverem a szappanoperákat és az életemet. Chenoa, egy kis argentin énekesnő pontosan olyan, mint Norma. Pajkos, csillogó szemű, illatos. Ilyen káprázatok játszanak velem.

 

 

* * *

 

 

Nem kell mindig mindent leírni. Hallgatni néha tisztességesebb. De mi, a régi társak, még hittünk a szó erejében. Úgy gondoltuk, hogy csak az létezik, amit megfogalmazunk.

Bandi is jobban tette volna, ha megtartja magának, amit a fél évszázados emlékeiből összeszedett. Elküldeni úgysem tudta volna senkinek.

Vannak, akik nem akarják önigazolás nélkül befejezni az életüket. „1974-ben – áll a sűrűn gépelt oldalon – Norma felfedezte az anyaság örömét.” Mintha ebben a felfedezésben nem éppen ő, Bandi, akadályozta volna meg! Azután, a neofita nagyképűsége: „Ragaszkodott hozzá, hogy Párizsban hozza világra a dán porontyot, aki a szemtanúk szerint egy kis indiánra hasonlított.”

És így tovább. Pereg a film, és a történetből észrevétlenül melodráma lesz. Norma hazautazik Chilébe, hogy jól nevelt úrilányként „bemutassa családjának a gyermeket”.

„Férjétől, a fiatal gyárostól, mindent megkapott, amit én nem tudtam neki nyújtani.” Szegény kis Norma! Kit érdekeltek azokban az időkben a fiatal gyárosok!

„Örültem a sikerének” – folytatódik az írás. A sztori vége azonban mégsem happy end. A gyermek, a kisfiú ugyanis – mint kiderül – súlyos szellemi és fizikai hendikeppel született.

Itt kezdődik egy másik szomorújáték. Ezúttal a gyárosé, aki úgy látszik, nem is olyan gazdag és sikeres. Flamandokkal társul, vállalkozásai prosperálnak, elveszi feleségül Normát, hogy miért ilyen későn, az megint mély titok.

Amikor csődbe jut, az ifjú férj búskomorságba esik – süllyed! –, Bandi kedveli a költői fordulatokat. Dániában kezelik, onnan pedig az Egyesült Államokba távozik. „Pour se refaire.” Új életet kezdeni csak az Újvilágban lehet.

Norma minden ellenszolgáltatás nélkül elfogadja a válást, nem tudjuk meg, hogy ez az elmaradt „ellenszolgáltatás” mit jelent. „Hogy a fia mellett maradhasson.” A két dolog között nem világos az összefüggés. No mindegy. Ilyenek a flandriai gyárosok.

Barátságos – accueillante – intézetet talál a gyereknek, Gits, egy belga kisváros közelében. Ott éldegél, a szöveg nyomatékosan megismétli: kiszolgáltatottan. Dans la précarité. Akárcsak Andersen meséiben.

És egyre magányosabban, állítja az adatközlő, aki mégsem lehet igazán a barátom, hiszen ő – mint többször is jelezte – erről a távoli életről harminc éven át semmit se tudott.

„Vigaszt – úgy tűnik – csak a hitben talált.” Mintha a már említett „barátságos intézet” írta volna a levelet!

Bandi nem hitt semmiféle túlvilágban. Az ő szájából enyhén szólva lekezelő lenne ez a nyilatkozat.

„Így maradjon meg az emlékeitekben! – fejeződik be Norma gyászbeszéde. Szépnek, vidámnak, fiatalnak. Olyannak, mint amikor a születésnapja, szeptember 11-e még ünnep volt nekünk.”

Ez a dátum és ez a „nekünk” a régi, szerelmes férfi hangja. Norma tovább élt a Bandi emlékeiben.

 

 

* * *

 

 

Mi, a régi társak, csak egymásról beszélünk. Mást nem ismertünk. És nem ismertük az életet. Ritkán jut eszünkbe, hogy voltak ők is. Az asszonyok, akik ideig-óráig megosztották velünk az életüket.

Norma, az indián lány, kivétel. Ő még ma, fél évszázad után is itt van velem. Olyan most is, mint amikor megismertem: nevető szemű, kacér, illatos. Ápolónő volt. A fizetéséből eltartott fél tucat forradalmárt és egy avantgárd folyóiratot.

Mi, keletiek, emberarcú álmokat hoztunk magunkkal Galliába. Készültünk a világforradalomra. Norma főzött ránk, és hallgatott. Egyszer megkérdeztem tőle, igaz-e, hogy az indiánok belepusztulnak, ha elhagyják a magasföldeket. „Miért? Úgy nézek ki?” – kérdezte nevetve, de utána egész este némán hallgatott.

Ülök a Café Valenciában, mesél róla, aki utoljára látta, a vén tulajdonos. Valami nagy dologra vártunk. Pedig hát itt volt, a kezünk ügyében, minden nagy dolog. Vele, Normával, Bandi is emberarcúvá varázsolhatta volna az életét. Ezt az ötven évet, amiből csak rossz regények, teóriák, okoskodások romhalmaza maradt.

Norma volt az egyetlen, aki az álmaiért mindent felrúgott. Norma Ferrari, egy öregasszony, valahol Brugge közelében. Megy a fiához. Tisztába tesz egy harmincéves, beteg gyermeket.

Íme, egy sikertörténet, amivel – ha számon kérik odaát – eldicsekedhetek.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Ferdinandy György: Emlékszilánkok V. Hogy pontosan mit, azt ma már nem tudom. De abban...

Ferdinandy György: Tengeri durbincs Ferdinandy György Tengeri durbincs Vannak nyavalyák, amelyek nem emberről...

Ferdinandy György: El Negro Azt már az elemi iskolában észrevettem, hogy is ne vettem...

Ferdinandy György: Bluebird of happiness Behoztam az újságot, odakészítettem a reggelihez. A konyhában matattam,...

Ferdinandy György: Önarckép hetvenévesen Ferdinandy György Önarckép hetvenévesen 1 Az ember néha...

 

 

Cimkék: Ferdinandy György

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK