A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Dalos György: Szomorú karnevál

Berlin, 2010. augusztus 2.

Németországban még mindig a duisburgi Loveparade-ról beszélnek, de már nem annyira az áldozatokat siratják, mint inkább a felelősöket keresik. A helyszínhez vezető egyetlen útvonalon, egy alagútban kitört a pánik, huszonegyen haltak meg és több mint ötszázan kerültek részben súlyos sérülésekkel kórházba. Abban mindenki egyetért, hogy a valamikori teherpályaudvarnál kijelölt terep a megközelíthetőség problémájától függetlenül is alkalmatlan volt egymillió résztvevő befogadására, s tény, hogy erre a körülményre a rendőrség felhívta a szervezők, illetőleg a város figyelmét, de hiába. Úgyszólván az első pillanatokban megfogalmazódott a követelés, hogy a rendezvénytervet aláírásával jóváhagyó főpolgármester, Adolf Sauerland haladéktalanul mondjon le. Ügyészségi vizsgálat indult a rendezvényt irányító Rainer Schalter ellen. A rendőrszakszervezet szerint a huszonegy halott az ő anyagi érdekeinek esett áldozatul, amelyeket a „Ruhr-vidék kultúrfőváros” program örvén erőltetett az image-hiányos Duisburgra.

Sauerland honlapjáról üzente meg részvétét a hozzátartozóknak, ám az együtt érző szavakba a lemondással kapcsolatos fenntartásait is belefogalmazta: „Az a kérdés, hogy a történtekért okolhatjuk-e magunkat bármivel is, engem személyesen foglalkoztat, nem hagy nyugodni. Megértem azt az ezzel kapcsolatos követelést is, hogy mondjak le Duisburg polgármestereként viselt tisztemről. Mégis úgy gondolom, időt kell hagynunk magunknak, hogy a szörnyű eseményeket feldolgozzuk.” Később azt javasolta, hogy a küszöbönálló városi közgyűlésen szavazással vonják meg tőle a főpolgármesteri megbízatást. Ehhez a különös vágyhoz most már meglenne a többség, lévén időközben Duisburg valamennyi pártja ellene fordult, utolsóként tulajdon szociáldemokrata pártja is. Az SPD mellesleg azzal indokolta a késedelmes reakciót, hogy nem akarta fokozni a gyászolók friss fájdalmát. Sauerland tétovázására azonban mások találtak magyarázatot. Eszerint a főpolgármester az idevágó törvényre sandított, mely szerint ha a német hivatalnok önszántából távozik munkahelyéről, akkor őrhelyelhagyás miatt a lehető legalacsonyabb nyugdíjra számíthat, ha viszont elbocsátják, akkor fizetésének hetvenhárom százaléka illeti meg, ami egy főpolgármester esetében még így levonással is csinos summa lehet.

E hírek olvastán eretnek gondolatom támadt: szörnyű lenne, ha ezt a kérdést a parlamenti demokrácia, nem pedig az elemi felelősség játékszabályai szerint döntenék el! Hiszen többsége, akár kétharmados is, sok mindennek lehet, de hitele csak annak a magatartásnak, amely ellenzi, hogy embertársaink saját pénzükön egy szűknek bizonyuló alagútban halálra tapossák egymást és önmagukat.

 

 

Orbán Viktor, ha tetszik, ha nem, határozottan sikert aratott Nyugaton a Valutaalappal és az EU-val történt összetűzése kapcsán, ráadásul nemcsak az ottani nemzeti-konzervatív, hanem baloldali-antikapitalista körökben is. Ez a dacolás az erősebbel, a bankellenes hangvétel, társítva a szuverén személyes fellépéssel olyanoknak is imponál, akiknél egy Berlusconi vagy egy Sarkozy soha nem szerezhetne jó pontokat. Ráadásul a magyar miniszterelnök tisztában van a politikai korrektség követelményeivel, és megteszi az elkerülhetetlen nyilatkozatokat Európa-hűség, szélsőjobboldal és antiszemitizmus tárgyában. Ezzel mintegy eleve élét veszi a trianoni emléknappal, a kettős állampolgársággal, a duális erőtérrel, az alkotmánymódosítással kapcsolatos és más egyéb kényes kérdéseknek. Ahány válasz, megannyi kitérő. Jó példa erre a berlini előadása után készült interjúja Thomas Schmiddel, a Welt főszerkesztőjével.

SCHMID Mintegy három kilométerre a Magyar Nagykövetségtől, ahol ezt a beszélgetést folytatjuk, lakik az egyetlen irodalmi Nobel-díjas, akit Magyarország valaha is produkált (hervorgebracht): Kertész Imre. Ön nagyra becsüli? (Schätzen Sie ihn?)

ORBÁN Kertész urat személyesen ismerem. Ott voltam, amikor magas magyar állami kitüntetést vett át. Amikor neki ítélték a Nobel-díjat, levelet váltottunk. Válaszát ma is a számomra becses kéziratok között őrzöm. Kertészt Magyarországon gyakran támadják. Remélem, ismét megtalálja az alkotói nyugalmat, amelyre az íráshoz szüksége van. [Értsd: inkább írjon, semmint nyilatkozgasson, például mint tavaly ősszel a Weltnek adott és „gyakran támadott” interjújában.]

A levélváltást, amelyre ez az angolna simaságú válasz hivatkozik, nem ismerem. Becses, ha nem is kézírt emlékként őrzök azonban egy 2002 októberében kelt, Kertész Imrének címzett üdvözlő táviratot: „A Fidesz – Magyar Polgári Párt örömmel köszönti az első magyar irodalmi Nobel-díjas írót a rangos kitüntetés odaítélése alkalmából. A magyar irodalom olyan óriásait, mint Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, József Attila, Márai Sándor, Illyés Gyula, Füst Milán, Ottlik Géza, Móricz Zsigmond vagy Weöres Sándor nem érhette ilyen megtiszteltetés. Egy ezeréves európai nemzet kultúrájának világirodalmi jelenlétét is elismeri e díj. Olyan kultúrának, melynek kezdetétől alapvető eszméje az a Szent István-i gondolat, mely szerint »Semmi sem emel fel, csakis az alázat, és semmi sem taszít le, csakis a gőg és gyűlölség.«” Ez a kontextus, több máshoz hasonlóan, a külhoni olvasó előtt örök titok marad. Tőlem nem tudják meg.

 

 

Tegnap délben lezártam a müncheni kiadóm által megrendelt Gorbacsov-életrajz kéziratát. Nem tudom, mely kolléga hogy van vele, én minden egyes könyv befejezésekor olyasmit érzek, mint gyerekkoromban, ha hosszú sorbaállás után megváltottam a legolcsóbb jegyet a Mátrába, a Zrínyibe vagy más közeli utánjátszó moziba: Istenem, megint sikerült valami. Nem voltam és ma sem vagyok rutinos szerző, számomra az írás szerencse dolga. Meg néha az örömteli felfedezéseké.

Kibontottam például egy pletykát. Szegény hősöm 1991 júliusában egy Bush elnökkel tervezett londoni löncs előestéjén szupertitkos információhoz jutott. Eszerint az amerikai elnök saját emberei előtt kijelentette volna: „Gorbacsov fáradt, ideges, át kell állnunk Jelcinre…” A szöveg ebben a formában valószínűleg nem hangzott el, s a minden bizonnyal kémdiplomatától származó értesülés egyetlen célt szolgált: elbizonytalanítani a szovjet elnököt, és ez sikerült is. Gorbacsov másnap óriási ügyetlenséget követett el: evés közben kérte számon az amerikai kormányon, hogy százmilliárdot dobott ki az Öböl-háborúra, ahelyett, hogy a Szovjetuniót támogatta volna a demokrácia és a piacgazdaság rögös útján. Mire Bush szájában megállt a leveseskanál. Asztalbontásra valamelyest enyhült a helyzet, de a maximális ígéret hárommilliárdos élelmiszersegélyre szorítkozott.

Az intrika forrása a KGB-főnök Krjucskov lehetett, akinek régóta begyében volt Gorbacsov, és akkor már javában szőtte a puccs szálait. Hanem az értesülésről mára kiderült, hogy nem volt egészen hamis, csak éppen, mint a pletykákkal lenni szokott, menetközben folklorizálódott. Ami igaz volt belőle: ugyanazon év tavaszán Bush szovjetunióbeli útra küldte Nixon exelnököt. A hidegháború veteránja, aki annak idején kimenedzselte az Államokat az elődei által okozott vietnami vereségből, majd belebukott egy lehallgatási botrányba, alaposan körülnézett. Járt Grúziában, Litvániában, elsétált az üres moszkvai élelmiszerboltok előtt, hivatalos és nem hivatalos tényezőkkel elbeszélgetett, köztük Jelcinnel és Krjucskovval is. Hazatérve a Fehér Házban ezzel a mondattal kezdte beszámolóját: „A Szovjetunió belefáradt Gorbacsovba…”

Erre szokták mondani Pesten egy bizonyos hangsúllyal: Micsoda különbség! Mármint az, hogy mi magunk vagyunk fáradtak, vagy tőlünk fáradnak el mások.

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...

Dalos György: Szubkultúra Dalos György Szubkultúra Berlin, 2008. február 9. Nincs mese:...

 

 

Cimkék: Dalos György

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK