A Mozgó Világ internetes változata. 2010 szeptember. Harminchatodik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Hegyi Gyula: Mongol táj

Az új, kapitalista Mongólia egyik üzletorientált látványossága Dzsingisz kán hatalmas, negyven méter magas lovas szobra. Magánvállalkozásként üzemel, mongol méretekben igen magas belépődíjért. A látogatót lift röpíti fel a ló farkába, ahonnan lépcsőkön lehet továbbjutni az állat fejébe. A mongol nemzeti büszkeséget Disneylandbe illő giccsel ötvöző múzeumba csak egyik útitársunk váltott jegyet, én a többiekkel kint maradtam az építmény külső lépcsőjénél. Nem annyira a tízezer tögrögöt sajnáltuk (bár egy üveg, szintén a nagy kánról elnevezett vodka ennek felébe kerül), mint inkább a szobor jogosultságán akadtunk fenn, közép-európai értelmiségi módra filozofálgatva ahelyett, hogy bementünk volna vagy messziről elkerüljük az egészet. Igazából nem is akartuk felkeresni, de a sofőrünk – akit a terepjáróval együtt egy kétnapos vidéki útra béreltünk – a kialkudott látványosságokon és fuvaridőn túl vitt el minket Dzsingisz kán-szobrot nézni. Öntudata nem engedte meg, hogy kihagyjuk ezt a látványosságot, amelyet ő nyilván sokkal fontosabbnak gondolt, mint a Gorhi-Tereldzs Nemzeti Park szikláit, zöld füvekkel borított és édesen illatozó domboldalait, teknőcformájú szikláit és a hegyet megkoronázó kolostorát. Nyugalmazott katonatiszt volt, „polkovnyik”, ahogy mondta, s a nemzeti parkból kifordulva megkérdezésünk nélkül indult el – komoly kerülőt is vállalva – a lovas szobor irányába. Mi a hepehupás mongol országúton rázódva, tevekaravánokat, magányos lovasokat és lerobbant buszokat előzgetve azon vitatkoztunk, hogy jó szívvel felkereshetjük-e egy tömeggyilkos szobrát? Lesz idő, amikor Adolf Hitlernek is gigantikus szobra lesz, és a fejébe lifttel juthat fel a majdani idők turistája? Vagy Dzsingisz kán mégsem mérhető Hitlerhez, kegyetlensége nem rítt ki a korszak hódítóinak átlagából, s csak a „rossz nyugati sajtója” miatt gondolunk rá ma is borzalommal?

Nem csak a mongolok gondolják így, akik Ulánbátor nemzetközi repülőterétől kezdve számos utcán, téren, közintézményen keresztül a vodkáig országukban szinte mindent Dzsingisz kánról neveztek el. A Washington Post 1995-ben az „évezred emberének” (Millenium Man) választotta, s mára annyi más történelmi személy és esemény mellett az ő személyét is divat „revideálni”. A dicséretére összehordott érvek közül az például hihető, hogy ő vezette be a diplomáciai mentességet, addig ugyanis a követeket, ha a küldő ország hirtelen ellenséggé vált, a fogadó ország közterein nyilvánosan megkínozták vagy kivégezték. Mivel az emberi történelem legnagyobb, összefüggő kiterjedésű birodalmát hozta létre, érthető, ha belátta a követek biztonságának fontosságát. Nyilván fejlesztette a kereskedelmet, ami nélkül egyetlen birodalom sem létezhet, s engedélyezte a különböző vallások gyakorlását, annál inkább, mert a források szerint sámánista volt, ami nem tekinthető klasszikus értelemben vallásnak, s ahogy mi is tapasztalhattuk mongol ismerőseinken, egyes rítusainak gyakorlása megfér más vallások (elsősorban a buddhizmus) követésével. Egész népeket irtott ki, de másokat csak megadóztatott. 1206 táján egymillió emberrel alapította meg a Mongol Birodalmat, és nem sokkal később több százmillió meghódított alattvalója volt az életben hagyottak között. Birodalma úgyszólván a semmiből, az isten háta mögötti mongol sztyeppékből robbant ki, s aztán lassan elsorvadt. Mongólia hosszú évszázadokig nemigen volt több kínai gyarmatnál, s csak a fiatal szovjet állam geopolitikai érdekeinek köszönhette 1921-es függetlenségét. (Ulánbátor központjában a hatalmas Dzsingisz kán-szobor mellett ezért egy kisebb, szerényebb Lenin-szobor emlékeztetett erre a második államalapításra.)

A negyvenméteres lovas szoborhoz áradtak a látogatók, zömükben középosztálybeli mongolok, akik szép autókkal érkeztek, gyerekestül és sokszor nagymamástul, tisztelegni a legnagyobb mongol előtt és élvezni az emlékhely vurstliszerű forgatagát. A kisgyermekes mongol apák előszeretettel hordják csemetéiket a nyakukban lovagoltatva, kolostorokban, múzeumokban és birkózóversenyeken egyaránt a papa feje felett, imbolygó magasságban látni a kerek fejű kis utánpótlást. Dzsingisz kán szobrát is körülvették a fényképezőgépeket kattogtató, vidám családok, s feltehetően csak nekünk, bús magyaroknak jutott eszünkbe a történelem árnyoldala. A tatárjárás során mértékadó történészek szerint a korabeli magyarság negyven-ötven százalékát pusztították el – nem a tatárok, hanem a mongolok, akik a meghódított népek életben maradt fiait hajtották maguk előtt az első vonalban harcolni. S bár minden erőszakos halál embertelen, ez a tömeggyilkosság ráadásul teljesen értelmetlen is volt, hiszen egy-két hónappal fél Magyarország kiirtása után úgy hagyták el hazánkat, mint esős időben egy megunt fürdőhelyet a kényes nyaralók. Érdemes volt-e erre emlékeznünk, vagy olyan régen történt, hogy Dzsingisz kán emlékművét nekünk is csak annak kellett volna látnunk, mint a helyiek, szép nagy szobornak sok populáris látványossággal?

Amikor néhány hónappal azelőtt brüsszeli irodámban elolvastam Gergő barátom e-mailjét, amelyben azt javasolta, hogy július 6-án délelőtt tíz órakor találkozzunk az észak-mongóliai Darhan vasútállomásán, kissé Rejtő Jenő-hősnek éreztem magamat. Addig sohasem hallottam Darhanról, fogalmam sem volt, hogyan lehet eljutni oda, s a minden kényelemmel felszerelt irodaépület nyolcadik emeletéről a kispolgárias Brüsszelre kitekintve egy észak-mongóliai randevú valószerűtlen kalandnak látszott. De aztán minden összejött. Gergő és három kedves barátnő a Bajkál-tó felől érkeztek a transzszibériai vasúttal Darhanba, én Szöulból jövet Ulánbátorban találkoztam Tonó barátunkkal, s vele autóztunk fel a találkozóra.

Darhant a hetvenes években kiadott magyar útikönyv a „jövő városának” nevezi. Különösebb történelemfilozófiai elmélkedés nélkül is azonnal látható, hogy ez a jövő időközben el is múlt, az 1961-ben a puszta közepén felépített város mára a múlt, Mongólia szocialista múltjának és a Szovjetunióhoz való egykori kötődésének jelképévé vált. Ipari városnak indult, a transzszibériai vasút mongóliai leágazásának állomása köré épült s jellegtelenül modern, négyemeletes házai kísértetiesen hasonlítanak a kelet-európai lakótelepekre. Messziről elgondolva kevés dolog lehet sivárabb a világon, mint egy északmongol kisváros lakótelepén élni. De a szürke lakótömbök földszinti helyiségeiben bárok, kocsmák nyíltak, az egykori művelődési ház elé széles teraszt húztak, éttermét esténként ellepik a helyi fiatalok. A sör hideg, az étel jó, a környező lakóházak erkélyein nyugdíjasok ejtőznek, a szobákból kihallatszik a rock és a mongol népzene. A tél nyilván cudar, a munkanélküliség magas, de ne csapjuk be magunkat: attól, hogy valaki nem Darhanban, hanem egy lepukkant nyugat-európai iparvárosban, mondjuk a belga Charleroi-ban él, nem biztos, hogy automatikusan sokkal boldogabb is.

Már itt megcsapott az a felismerés, amit nálam sokkal tudományosabb módon a mongolisztika szakértői is gyakran leírnak. Bár a mongolok eredetre és külső megjelenésre ázsiai, távol-keleti emberek, egész viselkedésük, habitusuk, „aurájuk” nagyon különbözik attól, amit közkeletűen ázsiainak tartunk. Én Dél-Koreából érkeztem Mongóliába, és Szöul hangulata kísértetiesen hasonlított Sanghaj vagy Tokió utcaképére. Európai módra öltözött, de nagyon másképp mozgó emberek végeláthatatlan áradata, zavartan udvarias gesztusok, hollywoodi kamaszfilmek bárgyú pózait másoló tinédzserek, a parkokban százával együtt játszó, táncoló vagy éneklő nyugdíjasok, harmincemeletes felhőkarcolók, vastag kábelkötegek a belső udvarokhoz hasonló mellékutcákon, márkás világcégek butikjai és olcsó kifőzdék, egy húszmilliós nagyváros tömegméretekben gyártott, nagyüzemi életformája. A mongolok mások: individuumok, önfejű emberek, akik mögött még a városban is ott érezni a végtelen mongol tájat, a szabad teret, amely tele van nehézségekkel, de cserébe oltalmat és szabadságot ad annak, aki otthon van benne. Ha egy mégoly barátságos mongolnak feltesszük a „nem lehetne…?” kezdetű kérésünket, amit adott esetben nem akar vagy nem tud teljesíteni, akkor olyan egyszerű és határozott „nem” a válasza, akár egy puskalövés. Egy japán vagy egy koreai hosszú percekig csomagolná édeskésen udvarias közhelyekbe az elutasítást, egy mongol úgy mond nemet, mint egy öreg magyar parasztember. A mongolok szeretik hangsúlyozni magukról, hogy kulturálisan európainak érzik magukat. Ebből szerintem annyi mindenképp igaz, hogy a tágas tér és a nomád életforma miatt a szabadság és a szűk család sokkal fontosabb számukra, mint a konformizmus és a nagy tömeghez való alkalmazkodás. S letagadhatatlan az orosz hatás, nemcsak a cirill betűkben és a vodka mindent elmosó népszerűségében. A Kína és Oroszország közé zárt ország állami (ha nem is politikai) függetlenségét a 20. században mindig az oroszok biztosították Kína és Japán beolvasztó törekvéseivel szemben.

A maga nemében a mongol főváros, Ulánbátor is a „jövő városának” épült, néhány évtizeddel Darhan előtt. A függetlenség kikiáltásakor még a Nijszlet Hüree, „Főváros Kolostor” nevet viselte, s a kisszámú civil lakosság a kőből épült lámakolostorok melletti jurtákban, vályogházakban lakott. A mai elnevezés „Vörös Hőst” jelent, s a szó kiejtését jobban megközelíti az Ulaanbaatar átírás. De röviden és egyszerűen UB-nek is nevezhetjük, a helyiek előszeretettel így emlegetik a városukat. A mai UB-t a harmincas-negyvenes években szovjet minta alapján, jórészt szovjet építészek építették fel. A városképet a szocreálnak és „Sztalin-barokknak” is nevezett neoklasszicista épületek határozzák meg timpanonos homlokzattal, görögös oszloprenddel, díszesen keretezett ablakokkal és helyenként heroikus szobrokkal. A szocreál tudvalevőleg a húszas évek szovjet avantgárdjára adott hivatalos ellenreakció volt, a sima funkcionalizmus helyett a kiépülő sztalini birodalom régi idők építészeti stílusjegyeit és díszítőelemeit vette elő. Egészen úgy, ahogy sok évtizeddel később a posztmodern építészet szállt szembe a jellegtelennek nevezett modernizmussal. A szocreál és a posztmodern rokonságát UB főterén, a nevezetes Szühebátor téren (a névadó volt a szocialista Mongólia első vezetője) álló épületek plasztikusan bizonyítják. A térnek a Béke sugárút felé eső részén egymás mellett áll egy harmincas években épült, jellegzetesen szocreál-neoklasszicista ház, mellette pedig egy néhány éve felhúzott, posztmodern épület, egy bank székháza. A kettő annyira hasonlít egymáshoz, hogy még a gyakorlott szem is vissza-visszasiklik rájuk, de akárhogy nézzük őket, jó ötven év és egy markáns ideológiai váltás telt el a felépítésük között. Mókás az Opera is a főtéren, a harsogóan szocreál stílusú épületet korinthoszi oszlopok díszítik, az egészet lazacrózsaszínre mázolták, és körülötte a Coca-Cola cég színes reklámzászlói lengedeznek. Mindez a helyszínen sokkal megbocsáthatóbb, mint így leírva. UB sajátos báját az adja, ahogy lakói a változó birodalmak stílusjegyeit befogadják, impériumváltás után is meghagyják, és az egészet a maguk igényéhez alakítják.

Fiatal barátaim unalmasnak és sivárnak találták UB-t, nekem azonban tetszett a mongol főváros. A tágas, széles utcákat többnyire három-négy emeletes házak szegélyezik, az emeletek szocreál díszeit a földszintek nyugatias portáljai, bárjai, koreai bankjai és óriásposzterei ellenpontozzák. Sok a kiülős terasz, a júliusi focivébé idején, amikor ott jártunk, a városközpontban felállítottak egy óriási kivetítőt, s az időeltolódás miatt hajnali háromkor-négykor sugárzott meccseket is vidám társaságok nézték a sörük mellől. A főutca sarkán egy hangulatos Beatles-emlékmű áll, egyik oldalán a négy gombafejű, a másikon egy gitáros fiatal szobrával. A kommunista vezér nevét viselő főtéren a fiatal rendőrök görkorcsolyán és segway-en keringenek, este pedig rockkoncertet rendeznek. Néhány napig egy lakótelepi házban laktam, s az épület földszintjén nemcsak egy élelmiszerbolt üzemelt, hanem egy kocsma is, amely a késő esti órákig nyitva volt, s ahol leginkább a ház lakói söröztek és vodkáztak. Mindkét egység belülről, a lépcsőházból nyílt, láthatóan a lakók kényelmét (és leittasodását) szolgálta, s ilyen belülről nyíló, klubszerű kocsmát eddig még sehol, egyetlen lakóházban sem láttam a világon. Hasznát nyilván főleg a mínusz negyvenfokos, hófúvásos teleken látni, amikor este senkinek sincs kedve kilépni a jó esetben fűtött lakóházból. A főtér „bajor sörözőjében” összebarátkoztunk egy magyarul gyakorlatilag akcentus nélkül beszélő mongol sráccal, aki kedves, szinte pesties cinizmussal beszélt a mai Mongólia fény- és árnyoldaláról. Az utcán és útközben szerzett ismerőseink mindannyian barátságosak voltak hozzánk, igaz, nem minden öntudat nélkül beszéltek magukról. Akárkivel találkoztunk, puszta véletlenségből mindenki „a legismertebb mongol színésznőként”, „vezető filmrendezőként”, a Lipcsei Egyetemen végzett geológusként, „neves közgazdászként” vagy éppen a „titkosszolgálat vezetőjeként” mutatta be magát. Némi okunk lett volna a kételkedésre, a „geológus” esetében például a gyér német nyelvtudása, de nem azért utaztunk el Mongóliáig, hogy fennakadjunk ilyesmin. S mi tagadás, e magyar fülnek oly ismerős nagyzolás rokonszenvesebb is számomra, mint a távol-keleti álszerénykedés, az alázattól kezüket tördelő és közben kegyetlenül basáskodó cégvezetők stílusa.

Eljutottunk a Nadam-fesztiválra is, amely a mongolok legnagyobb ünnepe. Nadamot július elején számos helyen tartanak az országban, mi is többet láttunk belőle vidéken autózva, de a kétnapos nemzeti fesztivált UB-ban rendezik, a külön erre a célra épített Nadam-stadionban. A fesztivál lényege a szertartásos mongol birkózás, ám az ulánbátori fesztivál megnyitója egyben a mi régi május elsejénkhez hasonlító, nagy felvonulás is. Az elnöki beszéd után Dzsingisz kán korabeli jelmezekbe öltözött virtuóz lovasok kezdték a show-t, akik vágta közben íjaztak, aztán amerikai tengerészgyalogosokat idéző kommandósok terítették le egymást, ejtőernyősök ereszkedtek alá a stadion közepére, és végül színes ruhába öltözve felvonultak a Kapital Bank és a többi, jórészt idegen érdekeltségű cég boldogan integető dolgozói. A kapunál, ahol betódultunk a tömeggel, életveszélyesen összetorlódtak az emberek, egy-két percre halálfélelmem volt, ahogy hátulról előrepréselt az arctalan sokaság, előttem pedig meredek lépcsősorok tátongtak lefelé, tele ülő emberekkel. De egy amúgy barátságtalanul morgó rendőrnő mesterien megoldotta a helyzetet, hirtelen felállította az előttünk ülőket, és az így támadt folyosón keresztül az első sor elé irányított minket, késve érkezőket. Természetes intelligenciáját dicséri, hogy a veszélyhelyzetet látva nem azzal foglalkozott, hogy kinek hova szól a jegye, azzal sem, hogy az első sor előtt hivatalosan nem lehetne ülni – a bajt akarta megelőzni, gyorsan és határozottan.

A Nadamhoz kapcsolódó íjászversenyt néhány száz méterre odébb, egy kisebb stadionban rendezik. Ott véletlenül rossz – azaz nagyon is jó – ajtón nyitottunk be, amely a VIP-páholyba vezetett, ahol megjelenésünk senkit sem zavart. Két sorral előttünk egy neves vendég, Zbigniew Brzezinski ült feleségével. Az amerikai hidegháborús politika egykori nagymestere nyilván jól érezte magát Mongóliában. Ironikus amerikai kommentárok szerint ez a világ egyetlen olyan országa, ahol a lakosság kitörő örömmel fogadta az ifjabb Bush elnök látogatását. Brzezinski idős felesége különösen lelkesen fogadta a női íjászokat, akik – legalábbis laikus szemmel nézve – semmivel sem maradtak le a férfi versenyzőktől.

A mongol nadamot mégis vidéken, az országutak melletti, poros mezőkön ismerhetjük meg igazán. Körbe állnak a nézők, a parkoló autók vagy lovak mellett nekivetkőznek a versenyzők, néhány sátorban italt és birkahússal töltött tésztát árulnak, s már kezdődik is a fesztivál. A nadamon a mongolok a három mongol nemzeti sportjukban, tulajdonképpen harci tudományban mérik össze a tudásukat: birkózásban, lovaglásban és íjászatban. A lovaglást persze odébb rendezik, a végtelen pusztán, s hagyományosan a tizenkét év alatti gyerekek vesznek részt rajta. A lakatlan táj peremén hirtelen tűnnek fel és szédületes gyorsasággal vágtáznak el az egymást űző lovasok. A látványban van valami archaikus, ha hinnék a lélekvándorlásban, azt is mondhatnám, déjà vu-szerű érzés. De nyilván csak arról van szó, hogy a pusztában tovavágtázó lovascsapat látványa kisgyermek korunk óta a mesék, kalandregények, filmek visszatérő eleme. A birkózás – szemben az íjászattal – még csak férfisport, s a nadam legnépszerűbb, leglátványosabb eleme. A vidéki versenyeken bárki férfiember beszállhat birkózni, és a hozzátartozók lelkesen szurkolnak a bátor küzdőnek. Ha a vállalkozó szellemű kezdő túlságosan gyenge vagy tapasztalatlan, küzdőtársa egy-két percig akkor is eljátszik vele, csak aztán dobja le a földre. Karakorum mellett a nadamon fiatal dél-koreai diákok nézték a fesztivált, melegítőjükön angol nyelvű felirat jelezte, hogy önkéntes munkára érkeztek Mongóliába. A lányok kitartó unszolására az egyik koreai fiú is vállalkozott a birkózásra. Nekivetkőzött a küzdelemnek, ügyetlenül ő is bemutatta az ilyenkor szokásos, billegő táncot, majd birokra kelt egy átlagos tehetségű mongol fiatalemberrel. A küzdelem nem volt rövid, mindketten komolyan birkóztak, s végül szinte egyszerre kerültek a földre, de a mongol egy tört másodperccel előbb, s a versenybírák némi tanakodás után a koreai srácot hozták ki győztesnek. Országimázs szempontjából bizonyosan bölcsen tették, mert a koreai fiatalok öröme nem ismert határt, s talán még az önkéntes munkát is nagyobb lelkesedéssel végezték a társuk diadala után. Dél-Korea amúgy az új Mongólia legnagyobb befektetői közé tartozik, a kevés számú külföldi turista jelentős része is koreai, még a Dzsingisz kán-szobrokat is lelkesen fotózzák országszerte. Őket láthatóan nem zavarja, hogy a mi tatárjárásunkkal egy időben a Koreai-félszigetet is elfoglalták a mongolok, feltehetően nem sokkal békésebb körülmények között.

Sok lovas rendezvény van a világon, ahol a versenyzők vagy szereplők népviseletbe öltöznek az attrakció előtt. Egy régi versemben magam is megírtam, milyen bizarr látvány volt számomra a budapesti mezőgazdasági vásáron a farmerből-bőrdzsekiből csikósruhába öltöző, de a kvarcórát a karukon felejtő lovasok látványa. Alighanem a vidéki mongol nadam az egyetlen hely, ahova a nézők többsége is lovon, népviseletben érkezik. A majdnem hárommillió mongol fele városokban él, közülük egymillióan a fővárosban, Ulánbátorban. A lakosság másik fele mindmáig a pusztán, jurtákban lakik, és többnyire ma is lovon közlekedik. Nadam idején a közeli jurtákból a családok belovagolnak a verseny helyszínére, s az ismerősök a találkozáskor nyeregben ülve fognak kezet egymással. Sokan egész idő alatt le sem szállnak a lóról, még a mi vásári játékunkhoz hasonló karikadobálásra is lóhátról fizetik be magukat, s lovon ülve dobálják a vékony fakarikákat a fából faragott, stilizált lófejekre – vagy mellé. A birkózókör mellett piros tűzoltókocsi áll, ott itathatják meg lovukat a látogatók. Egy egzotikus országban persze minden egzotikusnak hat, de engem különösen megragadott, amikor a piros ruhás lámák és lámanövendékek turistákhoz illő lelkesedéssel fotózgatták a falusi lovasokat. A vidéki Mongólia természetessége abban is megnyilvánul, hogy a magunkfajta idegent is természetesen fogadják a fesztiválon. Nincsenek kellemetlenül kíváncsi pillantások, senki sem szólít meg minket, ha magunk nem kezdeményezünk beszélgetést, s szótlanul, általában mosolytalanul, de készségesen tűrik, hogy lefotózzuk őket – lámákat, falusi nézőket, versenyzőket egyaránt. Még csak néhány napja jártunk Mongóliában, de amikor az úttalan utakon rázkódva hirtelen nagyobb embercsoportot, autókat és lovakat láttam a pusztában, kellemesen ismerős érzéssel konstatáltam, hogy ott is nadam van, ünnep a pusztaság lakói számára.

De akármilyen hangulatos is egy nyári este Darhanban, bármennyire élveztem UB-t és a falusi nadamokat, egy mongóliai utazás igazi varázsát mégis a táj adja. Nem szoktam tájról írni, a természet szépségeire a modern ember nem is igen talál megfelelő szavakat, a 19. századi „tájleíró líra” kifejezései idegenül hatnak korunkra. Egyik útitársunk, Kriszti, aki törékeny lány létére egy nagyszerű punkzenekar basszusgitárosa, az első napon elszavalta a Satöbbi együttes Mongol táj című dalszövegét. „Mongol táj / Hol körben kurta jurták kordona áll / Mongol táj / És nem itt lakott Vörösmarty Mihály / Mongol táj / És nem itt gyűjtött népdalokat Kodály / Mongol táj / És nem itt gyűjtött népdalokat Bartók Béla sem.” Akármilyen bizarr, „punk” a szöveg, kísért a gondolat, hogy európai és nagyvárosi ember ennél sokkal többet nem mondhat el a mongol tájról. Ha mégis megpróbálom, akkor mindenképp az éggel kell kezdenem. Tiszta idő esetén (Mongóliában ritka az eső és a felhős nap) elképesztően kék az ég, a halványfehér felhők úgy lebegnek az azúr ég alatt, hogy még a legcinikusabb nagyvárosi ember is elámul a fokozhatatlan és magáért való szépség láttán. Ugyanez az ég éjjel – ahogy mondani szokás – csillagok miriádjait szikráztatja. A mongol éjszakában azt is megértjük, miért nevezik a legtöbb nyelven Tejútnak azt, amit mi jobbára már csak foszlányaiban látunk. Valóban tejfehér, hosszan elnyúló sávja valami megfoghatatlannak, rengeteg csillagnak az ég végtelenjének mélyén. Egy este olyan jurtatáborban éjszakáztunk, ahol nem volt villany. Sötétedés után a láthatárig egyetlen mesterséges fényt sem láttunk, se ház, se autó lámpáját, csak a csillagok világítottak, mint a mesében vagy őseink világában. Sok ezer és tízezer éven át ez a csillagokkal káprázó, tiszta ég formálta az emberiség világképét, gondolkodását, alig száz éve, hogy rászoktunk a villanyfényes éjszakákra.

A mongol réteket halványzöld fű borítja, sokféle fű és apró virág, édeskésen illatoznak, és az idilli hangulatot időnként egy-egy kisbárány letépett feje szakítja meg. Ez még igazi természet, amelyben a szépség és a túlélésért folytatott kegyetlen harc megfér egymással. A rétek domboldalra futnak fel, magányos sziklák formáznak teknőst vagy fantáziánk szerint másféle állatot, s a hegyek túloldalán újra kezdődik mindez, a rét, a lakatlan táj, a mongol vidék. Időnként látni egy vadmacskát, amint a felbukkanó autó láttán a földbe vájt vackába menekül vissza. A végtelen tájon úttalan utakon zötykölődik a lestrapált, de minden gödröt, kiszáradt folyómélyedést és huppanót legyőzni képes orosz mikrobusz, poros belsejében egymásra esik ember, csomag, ásványvizes palack és vodkásüveg, de mégis azt kívántam, bárha örökké tartana az utazás. Amerikai filmekben látni néha olyan országutat, amely a végtelenbe vezet, s az úton a hős kocsiján kívül nincs egyetlen jármű sem. Mongóliában egy ilyen kép nem ügyes filmes beállítás, hanem mindennapos élmény.

Fiatal barátaim mulatságára én voltam, aki a kempinghez hasonló jurtatábor láttán leginkább ragaszkodtam volna ahhoz, hogy mégis szállodában aludjunk, saját fürdőszobával, s reggel aztán mégis én áradoztam a legjobban a jurtában való alvás nagyszerűségéről. Az egyik „jurtaéjjel” egyedül kaptam egy sátrat, s riadtan tapasztaltam, hogy ajtaját nem tudtam bezárni, nagy ügyeskedéssel is csak egy spárgával lehetett úgy-ahogy rögzíteni. A nagy semmi közepén ez elég aggasztó előjelnek látszott az éjszakára. De Gergő logikusan elmagyarázta, hogy ember biztos nem támad rá a sátorra, már csak a tábort őrző kutya miatt sem, s ha mégis, akkor késsel úgyis ki tudná vágni a sátor falát. Az ajtót csak annyira kell becsukni, hogy állat ne jöhessen be, s erre tökéletesen elég a spárga. A sátor közepén álló kis vaskályhában ropogott a tűz, időnként rátettem néhány fahasábot, a tűz fényénél imbolyogtak a jurta belsejének körvonalai, aztán elaludtam. Aludtam, mint a tej, zaklatott életem egyik legnyugodtabb éjszakáját aludtam végig, egy rövid felébredést leszámítva vagy tizenegy órát egyvégtében. Reggel, vagy inkább már délelőtt néhány kilométerre tőlünk egy csapat lovat hajtottak valamerre, s az egyik fiatal állat hirtelen kiszakadt a bolyból és felénk vágtázott. Egy pásztor utánaeredt a lovával, üldözte kilométereken át, aztán beérte és valahogy visszaterelte a többi állat közé. Sohasem láttam addig ilyesmit, s amíg nem láttam, nem is hittem, hogy érdekelni tudna efféle látvány. De ott és akkor érdekes volt és határozottan izgalmas. Talán mert hiányzott belőle mindenfajta művi, csinált erőlködés, mindaz a hamisság, ami a civilizált Európában a „vissza a természethez” világát belengi. Nem lovas attrakció volt, hanem a nomád mindennapok természetes része.

Jártunk olyan jurtában is, amelyben nem magunkfajta idegenek alszanak egy-két éjjel a kaland kedvéért, hanem egy mongol család él. Két egymás melletti sátorban lakott a nagypapa és a nagymama, a szülők és három gyermek. A bemutatkozás, a kínálás és a beszélgetés menete szigorú szabályokat követett, remélem, nem vétettünk ellene túl sokat. A család, mint a vidéken szinte mindenki, állattenyésztéssel foglalkozott, a terelésre és házőrzésre egyaránt kiváló kutya mellett ott állt egy újabb munkaeszköz, egy kis teherautó is. Abban a jurtában, ahol minket fogadtak, két ágy volt, középen egy kis vaskályha pár konyhaeszközzel, két közepes méretű láda és néhány fénykép, amelyek birkózókat, íjászokat, mongol hírességeket ábrázoltak. Ennyi volt a család összes „ingósága”. Szégyenkezve gondoltam arra, hogy nemcsak budapesti otthonomban, de brüsszeli lakásomban is mennyivel több, jórészt felesleges holmi zsúfolódik össze. S bár mi hátizsákos turistaként jártuk Mongóliát, az átlagos nyugati utazóhoz képes minimális csomaggal, feltehetően annyi ruhát és használati tárgyat hurcoltunk magunkkal erre az útra, mint amenynyi a család összes személyi holmija volt.

A jurta (angol nyelvi közegben „ger”) Mongólia talán legismertebb jelképe. Szinte mindent elmond a hagyományos mongol életformáról, amelyet az ország lakosságának fele ma is követ. A családi jurtát évente többször lebontják és új helyen állítják fel, mindig az állatok legeltetésére éppen legalkalmasabb helyet választva ki. Szűkebb értelemben vett otthon így nem létezik, csak egy tágabb környék, ahol a törzsi, rokonsági gyökereik vannak. A család tagjai szűk térbe összezárva élnek, szigorú munkamegosztásra kényszerülve, amelyben a nők és a gyermekek is fontos feladatot kapnak. Villany általában nincs, a vizet is közelebbi vagy távolabbi víznyerő helyről hozzák, a nappalok és az éjszakák a természet járásához igazodnak. Az autó megkönnyíti a mozgást, de azért inkább a lovat használják, s bevásárolni többnyire csak a legközelebbi népboltig mennek el, amelynek a kínálata pont olyan, ahogy a név alapján gondoljuk: minden alapvető árucikkből egy-két egyszerű márka.

Róna-Tas András nyelvész, orientalista egyik munkájában külön fejezetet szentel a mongol jurta leírásának. Részletes elemzése szerint a sátor szűk belső körét a funkció, a női és férfi szerepek, a család és a vendégek igényei, valamint spirituális szempontok alapján különböző zónákra osztják. Nomádok nyomában című útikönyve a Gondolat Kiadó egykor népszerű Világjárók sorozatában jelent meg 1961-ben, s az egyik első könyv volt, amelyet gyermekkoromban a szüleimtől kaptam. Az akkor huszonéves tudós 1957 tavaszán vett részt egy néhány hónapos kutató úton Mongóliában. Könyvét több évtized után másodszorra mostani utunk után olvastam el, s nagy segítséget adott a látottak megértéséhez. A mű első mondata így szól: „Egy életforma tűnik el ma Ázsia szívében, hogy átadja a helyét az újnak.” Róna-Tas akkori szereplői jórészt fiatal emberek, tanárok, nyelvészek, pártfunkcionáriusok voltak, akik kivétel nélkül jurtában születtek, villanyt, rádiót vagy rendes házat sokáig nem láttak, aztán iskolába kerültek, tanult emberek lettek, s már csak alkalmilag látogattak vissza a városból az öreg szüleikhez. Lényegében első generációi annak a valódi kulturális forradalomnak, amelynek kezdetén, 1921-ben mindössze egyetlen világi, tehát nem kolostori iskola létezett Mongóliában, összesen ötven tanulóval. Több mint fél évszázad telt el Róna-Tas első útja óta, és a hagyományok erősebbnek bizonyultak, mint ahogy azt az ötvenes évek dinamikus fejlődése láttatta a tudóssal. Ebbe nyilván belejátszott a szocialista ipar összeomlása és a hagyományosan önellátó, az élelmet és a ruhának valót megtermelő állattenyésztés újbóli felértékelődése is. De így is nagy öröm volt újraolvasni ezt a tudományosan igényes, ugyanakkor olvasmányos és a szó legjobb értelmében progresszív könyvet. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem azt, amit a mai Róna-Tas András mond az ezotériába hajló magyarságkutatásról, a finnugor gyökerek tagadásáról és őrült teóriák zavaros divatjáról. „Nyugat-Európában az ilyesmi egy átlagember számára is nevetséges, nemhogy egy tudós számára. A magyar értelmiség sajátos fejlődéstörténete az egyik fő oka az ilyen koncepciók burjánzásának.” Ez az értelmiség (vagyis annak egy minden szédelgésre fogékony része) Róna-Tas szerint ma is a rangjukat vesztett kisnemesek világképét őrzi, s nem tud megbékélni azzal a világgal, amelyben mindenki a saját érdemei és nem ősei révén méretik meg. Jó érzés volt tapasztalnom, hogy gyermekkorom egyik kedvenc könyvének szerzője egy fél évszázad után is a józan ész harcos képviselője.

Húsz évvel a szocializmus bukása után elmondható, hogy a hagyományos mongol életforma nem tűnik el, legfeljebb kiegészül olyan fontos kellékekkel, mint az autó, a mobiltelefon, s ahova eljut a villany, az elektromossággal járó sokféle kényelmi és szórakoztató lehetőség. Bár a turizmus elég szerény, a Mongóliába látogatók a természet kedvéért érkeznek az országba, egy-két ulánbátori nap után nekivágnak a vidék felfedezésének, és a maguk módján hozzájárulnak annak fenntartásához. A jurtakempingekben egyszerű megoldásokkal igyekeznek a vendégek kedvében járni. A fürdőház tetején víztartály van, amelybe kívülről létrán felmászva öntik be a zuhanyozáshoz szükséges vizet. Látja ezt a turista is, hát igyekszik gazdálkodni a vízzel. A mélyen tántorgó latrinagödör fölé, amely mindig elrémiszti a mongol tájba amúgy beleszerelmesedett utazót is, stabil ülőkét szerelnek. Sok helyen napelemeket vagy egyszerű napkollektorokat használnak főzéshez, vízmelegítéshez.

Utolsó ulánbátori esténken ismét ott üldögéltünk mongol barátunk sörözőjében a főutcán. UB a nyárestében a legszebb arcát mutatta. A fiatalok fürtökben korzóztak a járdán, a Beatles-szobor körül helyi punkok csoportosultak, az esti csúcsforgalomban feltorlódó autósort időnként megelőzte egy vagány lovas, s a barátunk megmutatta az alig pár hónapos, kerek fejű és mosolygós kisfiát. A közeli nagyáruházból hatalmas szatyrokkal jöttek ki a nyugati turisták, akik összevásároltak mindent, ami élelemtől és italtól mécsesen és tisztálkodószeren át nagy csomag vécépapírig szükséges lehet egy többnapos nomád túrához. Még előttük állt, ami számomra már elmúlt, az első utazás a mongol tájban. Mongólia alapvetően persze elmaradott ország, felzárkózási kísérlete sem a szocializmusban, sem a kapitalizmusban nem nevezhető igazán sikeresnek. De megőrzött másfél millió négyzetkilométer többnyire szűz természetet, valamint a természetben élés nehezen megtanulható és könnyen elfelejthető tudását. Könnyen lehet, hogy a közelgő környezeti katasztrófa korában ez a tudás egyszer még értékesebb lesz, mint az a fajta civilizációs készség, amely egy városba, mint például Szöulba zsúfol össze húszmillió embert.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Hegyi Gyula: Hétköznapi India Gyermekkorom óta számtalanszor hallottam, hogy az indiai városok utcáin háborítatlanul...

Hegyi Gyula: Örök Flandria Diest húszezer lakosú flamand városka Leuventől nyugatra. Kevés Belgiumba járó...

Hegyi Gyula: Örök Perzsia, változó Irán A repülés rutinja sokat levon a kaland élményéből, de Teheránba...

Hegyi Gyula: A világ köldökén Hegyi Gyula A világ köldökén Cuzco, vasárnap délelőtt. A...

Hegyi Gyula: A jeruzsálemi papírhíd Hegyi Gyula A jeruzsálemi papírhíd Az arab Jeruzsálem szíve...

 

 

Cimkék: Hegyi Gyula

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK