A Mozgó Világ internetes változata. 2010 augusztus. Harminchatodik évfolyam, nyolcadik szám

«Vissza

Bán Zsófia: A kép Sekularizációja (Allan Sekula: Polónia és más mesék. Ludwig Múzeum, Budapest, 2010. július 9. – szeptember 19.)

Emlegethetnék például időszerűséget. Mondhatnám azt, hogy a Sekula-féle művészet úgy kellene nálunk, éppen most, mint hiánygazdaságban a pult alól kapott áru. Olyan honi művészet, amelyik bemutatná, hogyan lehet mégis, mindenek ellenére és a múlt ellenében ideologikus, politikus, társadalmilag elkötelezett művészetet csinálni. Olyat, amelyik indirekt módon reflektál ugyan a régire, a régi progresszívek (és retrográdok) módszereire, mégis tudatában van az elmúlt (történeti és művészettörténeti) időnek, és képes a saját, jelenkori világára és művészeti kontextusára rezonálni. A Ludwig Múzeumban bemutatott Allan Sekula-kiállítás jelentősége elsősorban nem abban áll, hogy bemutat egy nálunk viszonylag kevéssé ismert, nagynevű művészt, hanem sokkal inkább abban, hogy ideális esetben inspirálólag hathat a hazai művészeti közegre, amelyik a rendszerváltás óta eltelt húsz év alatt sem igen volt képes visszatalálni saját progresszív, háború előtti művészetének gyökereihez. Amelyik az ideológiai-politikai nyomás alól felszabadulva sem volt még képes visszatalálni a társadalmilag elkötelezett, aktuális és progresszív, politikai tartalmú művészethez. Ennek az ún. „tiszta esztétikum” felé fordulásnak máris megvannak a negatív következményei, amennyiben a politikai-ideológiai töltetű vizuális tereket egyre inkább azok a politikai erők sajátítják ki, amelyeknek távolról sem művészi, hanem sokkal inkább hatalmi ambícióik vannak, s amelyek tevékenységükhöz az elkövetkező időkben feltehetően majd megfelelő infrastrukturális és anyagi támogatásban is részesülnek. Ám ki tudja, talán éppen a jelen politikai fejleményei fogják visszavezetni a művészeket ahhoz a vizuális nyelvhez, amelyik újra lehetővé teszi számukra a politikailag elkötelezett, progresszív és kritikai művészetet.

Sekula kiállítását nemcsak ezért érdekes magyar szemmel nézni, hanem azért is, mert a művész, lévén lengyel származású (aki azonban már Amerikában született), különösen érzékeny a nemzeti, etnikai identitás kérdései iránt, mely motívum át- meg átszövi a kiállítás egészét, s egy magyarnak végső soron nem esik különösebben nehezére áttennie magát a „lengyelség” kontextusába. A Ludwigban látható kiállítás eredetileg a varsói Zacheta Nemzeti Művészeti Galéria számára készült, mely anyagban egyaránt szerepelnek korábbi és jelenkori művek, így a nézők egy elég átfogó és jellemző képet kaphatnak Sekula munkásságáról. A bemutatott anyagból elsősorban az derül ki nagyon világosan, hogy Sekula, aki a kortárs dokumentarizmus egyik legjelentősebb alakja, hogyan volt képes újragondolni és, mondhatni szó szerint, a maga képére formálni ezt az irányzatot. Mert amellett, hogy olyan visszatérő témái vannak, mint a környezetvédelem, a globalizációkritika vagy a munkások világa, projektjeit gyakran egy erős önéletrajzi vonulat is jellemzi, ami erre az irányzatra amúgy elég kevéssé jellemző. A lengyelség ideájának, mítoszának motívuma itt például összefonódik a chicagói lengyel közösség (elsősorban az alsó közép- és munkásosztály) motívumával, a lengyelség és a lengyel szimbólumok transzponálhatóságának kérdésével, illetve Lengyelország aktuális geopolitikai helyzetével, valamint a lengyel–amerikai kapcsolatok viszonyrendszerével. A „Polónia és más mesék” című fotósorozat (2007–2009) például ehhez a vonulathoz kapcsolódik, amelyik mozaikszerűen ötvözi a fent említett motívumokat, s ehhez társul a szintén erősen önéletrajzi, „Repüléstechnikai népmesék” (1973) c. fotósorozat, amelyben közvetlen családja történetére reflektál képben és szövegben, de idetartozik a rendkívül erős kisugárzású „Gondolatok egy triptichonról” (1973–78) c. munka is, amelynek kapcsán a fotózásról általában, valamint a családi fotózásról és a családjáról elmélkedik a három fotót a legapróbb részletekig elemző szöveg segítségével. Sekula műveire általában is nagyon jellemző a narrativitás és a képszöveg dialektika, ám nála nem csak a szöveg narratív és nem is a képeken bemutatottak (még a sorozatok esetében sem), hanem sokkal inkább az, amit a képeken ugyan nem látunk, de amit a képek rejtve, implicite, illetve asszociatív módon sugallnak a néző számára.

Éppen emiatt az indirekt vizualitás miatt munkáinak nagyon erős kisugárzása, aurája van, egyre többet és többet szeretnénk tudni a képen látottakról (és nem látottakról), amelyek az egésznek csak egy kis részét fedik fel. Sekula fotói éppen ezért nem úgy ikonikusak és indexikusak, mint bármelyik fotó, mert amit ábrázolnak, bemutatnak, illetve amit referenciálnak, nincs közvetlen, jól látható módon kapcsolatban a referenciált valósággal. Ez az, ahol a dokumentarizmus hagyományához talán a legradikálisabb módon nyúl, amennyiben semmit nem „leplez le”, nem mutat be látványosan olyasmit, amit csak a riporter látott és amit csak ő tudott ilyen tökéletesen elkapni, hanem hétköznapi, mondhatni banális dolgokat látunk, amelyek mégis kapcsolatban állnak egy nagyobb szabású valóság történetével és törvényeivel. Ha úgy tetszik, képei nem úgynevezett nagy narratívákat mutatnak be, hanem sokkal inkább az apró részletekre, a kis narratívákra koncentrál, ami a hétköznapi ember szemszögéből is látható, befogható. Sekula, aki a 68-as nemzedékhez tartozik, s akinek ily módon erős kötődése van a társadalmi-politikai mozgalmakhoz, nyilvánvalóan erősebb szálak fűzik a dokumentarizmus, illetve a társadalmilag elkötelezett fotózás olyan amerikai elődeihez, mint Walker Evans, Dorothea Lange, vagy korábbról Lewis Hine és Jacob Riis, de velük szemben őt nem a társadalomból kitaszítottak, a szegények vagy üldözöttek érdeklik, hanem a társadalomba nagyon is beágyazott munkásság, illetve kispolgárság világa, ahonnan ő maga is jön. Ám ezt a tartalmat sem direkt, narratív módon, nem látványos vizuális effektusokkal, hanem talán inkább affektusokkal, asszociatív hatásaiban éri el, csakúgy, mint például azokban a fotó- és diasorozataiban, amelyek konkrét politikai tartalmakat hordoznak. Ilyen például a „Könnygázra várva” (1999–2000) című diasorozat, amelyben a Seattle városában lezajlott, nagy globalizációellenes tüntetést tematizálja – s itt szándékosan kerülöm a bemutatja kifejezést, hiszen éppen hogy nem mutatja be az egészet, csak apró, banális, nem látványos, indirekt, résztvevőként felvett részleteket, melyek mégis, asszociatív, elliptikus módon valahogy megképzik az egészet, illetve annak érzetét. S talán éppen ez a részvétel az egyik kulcsszó Sekulánál, hogy nem kívülről érkezik a témájához, hanem nagyon is belülről, belső elkötelezettségből, ami lehet ideológiai vagy önéletrajzi elkötelezettség, de ami soha nem engedi neki, hogy kívülről vagy felülről beszéljen. Művei soha nem esztétizálnak, nem dramatizálnak, mert képei nem látványosak a szó hagyományos értelmében, hanem önmagukon túlmutatva gondolatsorokat ébresztenek. Képei prózaiak, nemcsak közvetlen tartalmukat tekintve, hanem abban az értelemben is, hogy szövegeket, történeteket generálnak, szövegei pedig képeket, ideákat – utóbbira példa a „Tisztelt Bill Gates” (1999) c. mű is, vagy az ezt folytató „Kedves Bill (emlékeztető)” című (2009), amelyik két, írógéppel írt levél útján veti fel a világhálóval kapcsolatban felmerülő politikai-ideológiai dilemmáit.

Munkáinak és a kiállításnak visszatérő motívumai világosan jelzik Sekula munkamódszerét. Egy rizomatikus, hálószerűen összefüggő, organikusan mozgásban lévő, mégis mindig egységes művet hoz létre, amelyet a művész személyisége, múltja és jelene tart egységben. Az egyik ilyen visszatérő motívum a tenger (lásd például a kiállítás egyik legmegkapóbb művét, „A tengerészet szerencsejátéka: Előszó és befejezés” c. videoinstallációt, amelynek témája a globális tengeri kereskedelem, illetve az abban részt vevő munkások), valamint a kikötők, a hajók, a hajógyári munkások, amelyek szerint, mint valami sormintát használva, összeköti például a gdanski hajógyári munkások nemcsak gazdasági, hanem Lengyelország esetében történeti-politikai jelentőségét, a globalizált kereskedelem problémáját, valamint a munkásosztály helyzetének kérdéseit. Ha pedig önéletrajzi anyagot használ, ott is megtalálja a módját, hogy összekösse a hajózás motívumát (lásd például az Amerikába hajón emigrált felmenőket vagy a repülőgépgyárban mérnökösködő apja figuráját), a kispolgári lét mikrotörténeteit, a kétkezi munka átalakulásait (pl. a még falusi kovácsként dolgozó nagyapa képi megidézésével), valamint a nemzeti és társadalmi-kulturális-politikai identitás kérdéseit (lengyelség–amerikaiság, Kelet–Nyugat, kommunizmus–kapitalizmus stb.). Sekula munkássága olyan, mint azok a képek, amelyeknél hátrébb kell lépni, hogy az egész kirajzolódjon. Csakhogy nála az egész képzete is csak egy mese, egy konstrukció csakúgy, mint Polónia ideája maga.

 

 

 

 

 

Allan Sekula: Polónia és más mesék. Ludwig Múzeum, Budapest, 2010. július 9. – szeptember 19.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rózsa Gyula: Dunai multimédia (Forgács Péter és a Labyrinth Project: A dunai exodus. A folyó beszédes áramlatai. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2006. február 10. – március 19. ) Rózsa Gyula Dunai multimédia Szerencséje köztudottan a talentumnak van...

Bán Zsófia: A Mester és Katarzyna (In Art Dreams Come True. Katarzyna Kozyra videomunkái a Ludwig Múzeumban, 2007. szeptember 28. – október 28. ) Bán Zsófia A Mester és Katarzyna Mi, magyarok szeretünk...

Bán Zsófia: Tessék mondani, az ott a kínai nagy fal? (Reneszánsz Látványtár – Virtuális utazás a múltba. Magyar Nemzeti Múzeum, 2008. szeptember 27. – november 30.) Valljuk be, a tematikus éveknek, így a mostani reneszánsz...

Bán Zsófia: Genderközivé lesz (Gender Check – Gender Roles in the Art of Eastern Europe. Kurátor Bojana Pejic. Ludwig Museum, Bécs, 2009. november 13. – 2010. február 14.) Ha azt mondom, gender, te azt mondod, beszélj magyarul; ha...

Bán Zsófia: Lótek (Videospace Budapest Galéria, 2009. szeptember 12. – október 24. Kurátor Eike Berg.) Ha minden nyelvi konnotációja ellenére mégis értelmes, sőt értékes tevékenységként...

 

 

Cimkék: Allan Sekula, Bán Zsófia

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK