A Mozgó Világ internetes változata. 2010 június. Harminchatodik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Bán Zsófia: Egy ágyban az ellenséggel (Gőbölyös Luca Férjhez akarok menni! c. kiállítása, Knoll Galéria, Budapest.)

Amióta Claude Lévi-Strauss megmondta, hogy a főzés nem más, mint a (nyers) természet (főtt) kultúrává alakítása, azóta már a pacalra is egészen más szemmel nézünk – már ha egyáltalán muszáj nézni is evés közben, ami néha erősen ellenjavallt. De már Lévi-Strauss előtt Barthes is foglalkozott (többek közt) az evéssel-ivással, mint azon mindennapi mitológiák részével, amelyek jelrendszerek hálójából épülnek fel, s amelyek egy-egy kultúra alapjait képezik. Barthes nem véletlenül gyűjti e tevékenységeket a mitológiák fogalom alá, mert ráérez arra, hogy a modern világban az ősi mítoszokat, mitológiákat valami más váltotta fel, ami azonban ugyanolyan mélyen érinti a mindennapok gyakorlatát, mint az ősi kultúrákban a vallások, hiedelemek és mítoszok hatása. A modern világban a populáris kultúra válik az elvesztett mitikus világ, a nietzschei „mitikus anyaföld” helyettesítőjévé, és ezt Barthes már akkor felismerte, mielőtt a populáris kultúra a tömegkommunikációs médiumok robbanásszerű fejlődésének következtében olyan hatalomra tett volna szert, mint amilyennel manapság rendelkezik. Egy kultúrában az alávetettség ugyanis nemcsak erő, erőszak útján jöhet létre, hanem a (szoft erővel rendelkező) populáris kultúra útján, amelybe beleértendők a különböző hiedelmek, babonák, népszokások és az azokhoz kapcsolódó gyakorlatok is. Ily módon, a kortárs antropológia – és különösen a vizuális antropológia – organikusan (és elkerülhetetlenül) fonódik össze a populáris kultúrával, amennyiben ötvözi a hagyományos néprajzot, ami a (hagyományos értelemben vett) népi kultúrával foglalkozik, és a populáris kultúrához tartozó médiakultúrát, amelyben a populáris jelző egyszerre veszi fel a népi és a népszerű jelentést.

Gőbölyös Luca ezt az összefonódást mutatja be legújabb, Férjhez akarok menni! című fotó- és videokiállításával, amelyben egyúttal a nőkkel kapcsolatos évszázados kliséket, sztereotípiákat pellengérezi ki humoros, szatirikus formában. Az antropológusként viselkedő művész különböző forrásokra, informátorokra támaszkodva (így pl. „Kiss József: Szerelmi Babonák”, „Babonák Lexikona”, „internet”, „Folly Ági barátnőm”, illetve „Anyukám”), olyan babonákat, hiedelmeket gyűjt össze és mutat be a kortárs médiavilág vizuális jelrendszerének segítségével, amelyek a férfi-, illetve férjfogás csínjára-bínjára oktatnak. A kiállításhoz szervesen tartozó katalógus afféle self-help kézikönyvként, szakácskönyvként vagy útikönyvként működik, amely azon a bizonyos freudi „sötét kontinensen” kalauzol minket végig, mely ez esetben nem annyira a női szexualitásról, hanem inkább az azt „legitimáló” intézményről, illetve az ahhoz vezető praktikákról szól. Ez a társadalmi intézmény a házasság, amelynek megléte vagy hiánya a mai napig, a nyugati kultúrában is, alapvetően befolyásolhatja egy nő társadalmi státusát, felemelkedését avagy bukását. Gőbölyös tehát egyfelől ezt a kultúránkba mélyen beágyazódott hiedelmet/gyakorlatot/intézményt/előítéletet vonja kritika alá, de úgy, hogy projektjével szatirikusan rájátszik az erre vonatkozó akarásra, mintegy bábaasszonyként segíti az aktus (az esküvő) létrejöttét, másfelől pedig a boszorkányos, bűbájos praktikáknak a női nemhez, sőt a nőiség esszenciájához kötését performálja látványosan és szatirikusan. A katalógusban összegyűjtött, majd a fotókon és a videón közzétett bölcsességek öt tudástípusra tagolódnak: „megtalálni az igazit”, „elbűvölni, magunkhoz láncolni a kiválasztott férfiút”, „férjhez menni”, „visszaszerezni a férfit, ha elhagy minket”, valamint „elveszejteni a párunkat, ha már teljesen elbűvöltük, de mégsem kell”. A katalógus a manapság olyannyira divatos és népszerű (populáris) szakácskönyvek mintáját követi, amelyben csalhatatlan recepteket kapunk az egyes fejezetcímek tevékenységére vonatkozóan, így pl. „Kávékülönlegesség”, amelybe saját fanszőrzetünket aprítjuk és megitatjuk a kiválasztott férfival, vagy „Használt bugyi kifőzött leve”, amelyből finom teát készítünk, és megitatjuk az áldozattal, avagy „Körmös pogácsa”, amelybe saját körömreszelékünket sütjük, s mindez hozzávalókkal, tippekkel, jó tanácsokkal, valamint gondosan kivitelezett (s a mai, divatos szakácskönyvekből visszaköszönő) ételfotókkal kiegészítve, amelyek hol egy németalföldi ételcsendéletet, hol pedig Huszárik Szindbád-filmjének képi világát idézik, azaz valamiféle klasszikus, időtálló értékrendet sugallva. Gőbölyös ezt a klasszikus vizuális világot azonban jócskán aláássa, dekonstruálja, ha úgy tetszik, pimaszul megfricskázza a normálisan tabusított női testrészek beemelésével (pl. fanszőr, köröm, vér), amivel a klasszikus test-, szépség- és nőeszménnyel szemben a groteszk, abject testet, illetve testrészeket dugja a képünkbe klasszicizált, vizuális formában (testet akartok? hát tessék, ezt kapjátok – szó szerint – be!). A fotócsendéletek harmóniát, szépséget és rendet – a társadalom, a kultúra rendjét – sugallják, egy rendíthetetlen polgári világot, amelyet mindeközben Gőbölyös rendíthetetlenül aláás, kifiguráz. Mindezt (azaz: a férjfogást) a tudatosságnak és célirányosságnak olyan abszurdizált fokán teszi, ami egyúttal azt a kérdést is feszegeti, hogy kultúránkban pontosan hol, mikor és főleg miért állt be az a fordulat, amelytől fogva a hiedelemek, babonák, varázslatok és boszorkányságok világát már egyértelműen és pejoratívan a női szférához és szerepmodellhez kötötték, holott az ősi kultúrákban ez még megoszlott a nemek között, sőt olykor kifejezetten a férfiak privilégiumának számított (és számít, a mai napig). Ez vezetett aztán ama bizonyos nemi sztereotípiák (és előítéletek) kialakulásához, melyek szerint az irracionalitás, az ezotéria, az ösztönösség és az érzelmek inkább a nőkre, míg a racionalitás, a tudatosság és erőszakosság inkább a férfiakra volna jellemző.

Gőbölyös ezt a tudatosan előidézett, karneváli, groteszk világot csak tovább fokozza az ötrészes videón bemutatott főzőshow-val. Felismerve a kortárs antropológia fent említett természetét, egyesíti a populáris kultúrát (televíziós főzőshow) a néprajzzal (babonák, hiedelmek), valamint a szociológiával (nemi sztereotípiák). A főzőshow-k (női) sztárjainak szerepét magára öltve, Gőbölyös átlényegül televíziós személyiséggé, akik manapság a letűnt idők varázslóinak és sámánjainak szerepét vették át (lásd még: televíziós jóslás, kártyavetés, gyógyítás stb.). A főzőshow mint metafora azért is működik kitűnően, mert nemcsak bemutatja, hogy a média hogyan járul hozzá az efféle hiedelmek (diskurzusok) elterjesztéséhez, megerősítéséhez vagy olykor kreálásához, s nemcsak létrehoz egy olyan (nők és férfiak számára egyaránt) ellenállhatatlan női imázst, amely nyilvánvalóan egy a konyhától az ágyig sikeres nő idealizált képét sugallja, de mindezt még szó szerint meg is eteti (konzumáltatja) velük. Egész pontosan, Gőbölyös műve azt mutatja be, ahogy mindezt nap mint nap – ráadásul többnyire tudattalanul – az utolsó falatig szépen megesszük. Gőbölyös rájátszik a sztereotípiákra (pl. a nők helye a konyha), hiperbolikusan felturbózza azokat, amivel olyan komikus hatást ér el, ami azonnal, bumerángként visszaszáll azokra, akik eredetileg kreálták. Ez is egyfajta recept: végy egy vagy több sztereotípiát, turbózd fel, majd tálald. Egy olyan performanszot kreál, amelynek tulajdonképpen maga a performativitás, a kultúra performativitása a témája, s amellyel egyúttal a kulisszák mögötti világot is bemutatja. Így készül a performansz, mondja, csak a kezemet figyeljék, minden recept szerint megy – beleértve azt is, hogy hogyan készül, smink segítségével, a saját mediatizált, sztereotipizált, „nőies” arca. Ám mielőtt bárki azt gondolná, hogy micsoda hideg, racionális és kiszámított műegész ez, nézze meg a szeretetteljes (ön)iróniával készült, „tökéletes” fotókat, de főként a videót, amelyben Gőbölyös egy főzőshow-pastiche glamúros sztárjaként áll a műkonyha közepén, ég a keze alatt a munka, egyre-másra hozza létre a művi konzumálnivalókat, és csak egyvalami igazi, de az nagyon, a mosolytalan arcából kivillanó, nevető szeme.

 

 

 

 

 

Gőbölyös Luca Férjhez akarok menni! c. kiállítása, Knoll Galéria, Budapest.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kürti Emese: Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca legújabb munkája egy főzőműsor. A...

Bán Zsófia: Ami a levegőből is jöhet (Laurie Anderson médiaműveinek kiállítása. Pixel Galéria, 2007. június 13. – augusztus 20., kurátor Július Gyula. ) Bán Zsófia Ami a levegőből is jöhet Vegyük sorba,...

Bán Zsófia: Lótek (Videospace Budapest Galéria, 2009. szeptember 12. – október 24. Kurátor Eike Berg.) Ha minden nyelvi konnotációja ellenére mégis értelmes, sőt értékes tevékenységként...

P. Szűcs Julianna: Ketten a Morandi-törzsből (Várhelyi Tímea – Fischer Balázs kiállítása 2011. március 28-tól április 28-ig, Budapest, Aulich Art Galéria.) Élt egyszer a 20. század derekán Olaszországban, ezen belül Bolognában...

Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.) Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a...

 

 

Cimkék: Bán Zsófia, Gőbölyös Luca

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK