A Mozgó Világ internetes változata. 2010 május. Harminchatodik évfolyam, ötödik szám

«Vissza

Mélyi József: Tisztességes séta

Elkészült a Budapest szíve program jelentős darabja, a nagy terv szellemében létrejött Pest új Főutcája. Tényszerűbben és szárazabban mondhatjuk talán úgy is, hogy egy hosszú tengely mentén felújították, illetve rendbe hozták a pesti Belváros egyes utcáit. Akár így, akár úgy, nem kis teljesítmény egy olyan világban, ahol manapság a legerősebb akarat a legszélesebb körű egyetértés mellett is csak kacskaringós ösvényeken juthat el a gyakorlati városépítészeti célig, miközben nyilvánvaló, hogy azok az eszmék, amelyek oda nyílegyenesen beröpítenének, ma már nem léteznek. Pedig az eszmékre az egymásba fonódó politikai és gazdasági részérdekek dzsungelében a szinte per def. konzervatív beállítottságú városlakók részéről mintha megint egyre nagyobb igény mutatkozna. Az eszme azonban jelenleg egyszerre anakronisztikus és gyanús. Ráadásul minden eszmefoszlány mögül ellenállhatatlanul előbújik a pénz témája: az új Duna-híd avatása nem a szépségről vagy a funkcióról szólt, hanem az alvállalkozók és politikusok keresetéről. Egy korszerűsített Belváros esetében pedig nem az újdonság varázsa az első, hanem az a kérdés, hogy honnét jött a tengernyi kő, és ki gyorsította meg az addig néha csak kapirgáló munkásokat épp a választások előtt. A városépítészetben persze – mióta Budapest Budapest, és szíve is van – a pénz és a politika mindig ott volt az eszme mögött, kidugta a fejét a Hősök terén, a II. Vilmos-féle berlini Győzelmi sétány párhuzamaként felállított királyszobrok mögül ugyanúgy, mint a szocialista Duna-korzón az Intercontinental amerikai megbízói kérésére átformált Finta-tervrajzokból. A millennium és a hatvanas évek városalakító eszmevilága – nem direkte, de egyfajta finom vulkanikus hamuként – máig itt lebeg fölöttünk, megtöri a fényt és sok mindent eltakar.

A pesti Főutca egésze tulajdonképpen akár a 19. század végén, akár a hatvanas évek közepén beleférhetett volna Budapest városépítészeti elképzeléseibe. A millennium korában a közterületek összevonása és a nagyszabású tengelyek eszméje, a gazdasági reform idején pedig a modern építészet szellemében megújítandó város gondolata mozdíthatta volna előre a projektet. Persze a mai terv csak szellemében létezhetett volna, egyes részletei az említett korokban elképzelhetetlennek tűnnek. Remek példa erre a Főutca egyik végpontja, a Szabadság tér déli oldalán elhelyezett tréfás szökőkút, amely érzékelőkkel ellátva csak addig ontja magából a vizet, amíg egy járókelő át nem akar lépni a szökőkút fölött. Ötlete ennyi, se több, se kevesebb. Száz-egynéhány évvel ezelőtt egy ilyen ötlet, azaz egy eszme – allegorikus alakok, klasszikus utalások vagy legalább építészeti reminiszcenciák – nélküli kút valószínűleg nem jutott volna túl az engedélyező hivatalnok nevetésén vagy rosszalló pillantásán. Ötven évvel ezelőtt pedig ugyanez a hivatalnok nyilván gyanakodva nézte volna a tervet, tekintetével az elrejtett eszmét kutatva. Tréfás szökőkút, szemben a szovjet obeliszkkel? A régi Tőzsdepalota előtt? Mit jelentsen ez? Ha elég közel megyünk a falakhoz, azok maguktól leomlanak? Vagy esetleg: mi mindig figyelünk, soha nem kaphatsz el? A terv erősen megizzasztotta volna az illetékest, mielőtt ráüti a nem engedélyezem pecsétet. A mostani szökőkútnak nincs eszméje, elszórakoztatja az óvatosabbakat vagy egyszerűen lefröcsköli az óvatlanabb járókelőket. Az illetékes hivatalnok először valószínűleg nevetett, azután izzadt egy kicsit, majd némi bizottsági tanakodás után megkönnyebbülve engedélyezte.

Pedig már mintha a Budapest szíve program neve is valamilyen eszmére utalna: az elveszett, de megtalált központra, a lüktető életre, a beteg szív meggyógyítására. Talán ez utóbbi a legjobban tapintható, ebben az esetben a Budapest szíve program a korlátlan közlekedés hosszú évtizedes hitének elleneszméje. Budapest persze az idők során számos eszmét magába szívott, amelyek az utóbbi évtizedek súlyos változásai közepette hol eltűntek, hol a semmiből születtek újjá. Ebből a szempontból is megfontolandó Walter Benjamin egyik hivatkozása: „Baudelaire kegyetlen szóval illette a várost, amely az emberszívnél gyorsabban változik.” Az új Főutca mintha a változás és az eltűnő-felbukkanó eszmék leképezése lenne.

Az új Főutca egész hosszán, a Kálvin tértől a Szabadság térig végigsétálva a legszembetűnőbb a lehatároltság megváltozása. Nem az egyes szakaszok határaira gondolok, amelyek az egységesnek gondolt közteret éles cezúrákkal tagolják, többek között az Irányi vagy a József Attila utcánál, hanem az utcákon belüli határoló eszközökre, mindenekelőtt a parkolásgátló karókra és a behajtásgátló oszlopokra. A Kecskeméti utcából az Egyetem térre nézve például úgy tűnik, mintha a sok ferde határoszlopot valamilyen titkos minta szerint csak össze kéne kötni egy színes cérnával, és akkor az egész kiadna mondjuk – egy szívet. Lehet, hogy a lehatároltság érzésének növekedését itt épp a kitágult tér élménye okozza, mint ahogy korábban valószínűleg soha nem vettük észre, hogy a város legtöbb kerítése épp a Szabadság téren található. Az sem véletlen talán, hogy a Főutcán a határok érzete a brit követség környékén a legerősebb – pedig ebből a szempontból Budapest még jól is járt Berlinhez képest, ahol a Wilhelmstrasse egy szakasza vált így járhatatlanná.

A Főutcán kitapintható a funkcionalitás eszméjének változása is. Az új ülőbútorok elhelyezése például mintha egy jövőbeli, idealizált közönség elvárásaihoz igazodott volna, vagy ha a másik irányból nézzük, mintha egy ideális közösség létrehozásán munkálkodna. Ha az utópiák valóra válnak, akkor a galambok ülnek a verebekhez, ha nem, akkor a Főutca mégis inkább a turisták és flaneurök terepe lesz. Az ülőbútorok fölött a világítótestek – a lámpán vertikálisan jócskán túlnyúló lámpavassal – a funkción túlmutató design példái. Míg a hol organikus formát öltő, hol szikár lámpák játékosan viszonyulnak a funkcióhoz, addig az utcasarkokon több helyen is felbukkanó hatalmas rusztikus kőtömbök – tetejükön sematikus, tapintható térképpel, oldalukon díszes, de lakonikus felirattal –, a Westend mellett álló, értelmetlen Magyar Tudomány Emlékművéhez kicsit hasonlóan inkább arcul csapják a célirányos gondolkodást.

Az eszmék megjelenésének hagyományosan tágas terepe a köztéri szobrászat. A Főutcán szinte tüntetően kevés a szobor, s ami van, az is távol esik bármilyen eszmétől. Ha valami, akkor az Egyetem téren felállított hatalmas, fekete, stilizált kőláb nem akar semmit sem mondani, egyszerűen ott van. Rá lehet ülni vagy állni, meg lehet simogatni. A Kőláb Szmrecsányi Boldizsár, a Duna túlpartján, a XII. kerületben felállított Turul művészének munkája. Ennél nagyobb eszmei ellentmondást valószínűleg nehéz lenne felrajzolni. Bár az is lehet, hogy Szmrecsányi, aki itt a lábra vésett „Boldi” felirattal jelöli önmagát (a Turulon hasonló felirat lehetséges-e?), a két városrészben élesen elválasztja két énjét is, hiszen a szintén a Ferenciek tere közelében álló Rollerező című műve a Kőláb közvetlen rokonának, hasonlóan kedélyes és üres szobornak tekinthető. Csak látszólag szorult több eszme az Október 6. és a Zrínyi utca sarkán két évvel ezelőtt felállított kis termetű, pocakos rendőr szobrába, amely a Turulhoz hasonlóan a harmincas évek végére repíti az erre esetleg vágyakozó közönséget.

A vázlatos felsorolásból is kitűnik, hogy az új Főutca elsősorban nem az eszmék, hanem az ötletek felől olvasható. Maga a design szerencsére többnyire egymásra épülő, egymáshoz kapcsolódó ötletekből áll. Jó látni például, hogy több utcahosszon át sikerült elkerülni a régi kandeláberek felállítását, ami az egykori dicséretes városvédő hevület túlburjánzásával és az ebből fakadó keveredéssel ma már komoly zűrzavart okoz a Belváros képében. Talán áttörésként is értékelhető a kortárs és ötletes köztéri design ilyen nagyléptékű alkalmazása. A világítótestek, a ferde karók, a szemetesek, a Szabadság téri szökőkút és a fákat védő rácsok mellett azonban az ötleteket több helyen a gegek helyettesítik. A geg általában a túl gyorsan változó, fesztiválszemléletű város sajátja, ahol a pillanatnyi érdek és a látványos kulissza előbbre való, mint a hoszszú távon élhető környezet. Ilyen apró geg a Dunától mért távolság utcasarkokon kőbe vésett jelzése vagy az állandó buzgásban lévő utcai kút. Gegnél nagyobb, ötletnél kisebb a már említett kőblokk vagy az Október 6. utca elején, a játszótér oldalában elhelyezett széles, vízöntő falfelület.

Bár az összhatásban nem a gegek, hanem az egységes és arculatteremtő ötletek dominálnak, a főutcai sétám során nem bírtam elhessegetni egy érzést. Gyermekkoromban, amikor a lakótelepen a házunk előtt megépítették a parkot, már az első évek után ki kellett cserélni néhány elemet, mert egyszerűen nem működött. A tekepálya értelmetlen és fenntarthatatlan volt, a mókuskerék meg az összes lakás falán visszhangzott. Sok mindenről csak az idő dönti el, használható-e, nincs ebben semmi különös, később mégis belém hasított a gondolat: lehet, hogy a lecserélt elemeket az én terveimből emelték be, amelyeket az általános iskolai rajzórán készítettem. A feladat ugyanis az volt, tervezzük meg, milyen objektumokat helyeznénk el mi, gyerekek az épülő parkban.

A most megvalósult, forgalomcsillapított környezet tervezői mintha különböző korszakok különböző vágyait gyúrták volna egybe, a millenniumi várostengelytől a hatvanas évek üzletsor-álmain át egészen a mai ökoigényekig vagy az elképzelt jövő köztéri kommunikációjáig. Egyelőre nem látszik, melyik vágy teljesül be hosszabb távon. A várostengely néhol inkább kőtengerre emlékeztet, az üzletsoroknak nem biztos, hogy jót tesz az autómentesség, a víz lehet, hogy előbb lesz hiánycikk, mint gondolnánk. Ami egyelőre biztosnak tűnik, az a letisztultabb környezet, a kivilágosodott utca és a komolyan vett design. Ennyi talán elég is a tisztességes környezethez – bár ezt valójában szintén csak az idő döntheti el. Tisztességes környezet valószínűleg az, ami nem kopik és törik azonnal, mint a Király utca, el lehet benne férni, nem úgy, mint a Reviczky utcában, nem amortizálódik pillanatok alatt, mint a Gödör környéke. Az emberek pedig manapság épp nem eszmékre vagy ötletekre vágynak leginkább, hanem talán a tisztességre.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: A tér mint lakmuszpapír (Budapest, V. kerület, Szabadság tér.) A kilencvenes évek eleje óta van egy külön bejáratú budapesti...

Mélyi József: A labda és a léggömb Ha valaki az elmúlt két évtizedre fokuszálva megvizsgálná a múzeumokkal...

Mélyi József: Atombomba a Kálvin téren „A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának.” Így kezdődik...

Mélyi József: Kandeláber és kilátó (A Margit híd felújítása 2009–2011.) Az elmúlt néhány évben Budapest belebonyolódott az átépítésekbe. Nemcsak a...

Mélyi József: Az eltűnt idő legújabb bizonyítéka Néhány hónappal ezelőtt egy német művészettörténész-hallgatóval találkoztam, aki diplomamunkáját...

 

 

Cimkék: Mélyi József

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK