A Mozgó Világ internetes változata. 2010 május. Harminchatodik évfolyam, ötödik szám

«Vissza

Győrffy Iván: A szobor életre kel (Egy lányról. Színes, feliratos angol dráma, 95 perc, 2009. Rendező Lone Scherfig.)

A Narnia krónikái varázsvilágában a bűntelen gyerekekből egyszerre koraérett felnőttek lesznek, miután szembesülnek a gonosz hatalmával, és ártatlanságukat (felelőtlenségüket) kell feláldozniuk az önmegváltás oltárán. Önmaguk megváltása egyben a világ újjáteremtése is: a Narnia – alkotója szándékai szerint – ugyanúgy egy összetett szimbolikájú keresztény univerzum, mint például a Harry Potter-összes. A cambridge-i professzor, C. S. Lewis (barátainak csak Jack és véletlenül sem Clive, ahogy azt a nevével visszaélő szélhámos feltételezi az Egy lányról című filmben) által kitalált és berendezett világból ki-be lehet járni, mint egy öblös ruhásszekrényből, olyan sorsokba beöltöztetve az iskolás fiúkat és lányokat, amilyenek csak a leghatalmasabbaknak jutnak osztályrészül. De mindig van visszaút – talán ez a legfontosabb különbség Lone Scherfig címszereplőnőjének életvonalához képest, nem pedig a szembeötlően eltérő idő- és térkontinuum, a szakrális és a profán különböző értelmezése. Az Egy lányról – amely többszörösen eljátszik a Narnia szülőatyjának legendába illő sorsával – hősnője végérvényesen elveszíti régi, gyermekies, ha úgy tetszik, ártatlan énjét, amikor szembe kell néznie a fantáziavilág összeomlásával. Megküzd démonaival, amelyek belülről ösztönzik az ördöggel való kézfogóra, nevelődése (az eredeti cím nem véletlenül: An Education), érzelmi és biológiai érése pedig immár elkerülhetetlenné teszik, hogy abból a bizonyos ruhásszekrényből, amely Narnia, az álomvilág kapuját is jelentette, a felnőtt lét kellékeit magára öltve lépjen tovább. Önálló, sikeres és boldog nőként (feminista ideáltípusként) vagy kíváncsiságát, újra való fogékonyságát, emberek iránti bizalmát örökre elveszítő kékharisnyaként – már soha nem fogjuk megtudni, bár a film záró képsorai az előbbit valószínűsítik.

Hazugság tehát, amire vágyott, és amit a meseírók is szeretnek elhitetni olvasóikkal – nem lehet egyszerre két világ törvényei szerint élni. Lewis hamis dedikációja az iskolás lány ajándék könyvében tünete annak, hogy a megszokott és hibáival együtt is elfogadott környezetet öncsalás nélkül lehetetlen átverni, s amíg ezt be nem látjuk, a mese alkalmi bűvölete nyom nélkül eltűnik, nincs honnan elrugaszkodni az újrakezdéshez.

Márpedig Jennynek, az 1960-es évek legelejének külvárosi miliőjében élő, 16 éves londoni diáklánynak éppen ez a rendeltetése. Egy esős délután hazafelé tartva megismerkedik a nála több mint kétszer idősebb Daviddel, és előbb intellektuális, majd emocionális, kulináris és szexuális kalandtúrába kezd vele, ahogy lépésről lépésre megismerkedik a kispolgári életmód lehetséges alternatívájával. A rigorózus apát is megnyerő simlis sármőr kitárja a lány előtt a varázsvilág ajtaját: koncertekre, aukciókra, fényűző éttermekbe és bódító lokálokba jár vele, vidéki víkendre és párizsi randevúra viszi, s eközben nemcsak ajándékokkal, hanem ellenőrizhetetlen ígéretekkel is elhalmozza a naiv tinit. A lány előtt csak fokozatosan tárul fel a valóság csúnyábbik arca, míg el nem jut egy olyan tényig, amely már végképp visszarettenti, s bár másfél évvel korábbi álmaihoz, életformájához nem tud veszteségek nélkül hazatérni, megpróbálja azt úgy-ahogy rekonstruálni, majd új útra lép. Epizodisták sokasága veszi körül – szülei, barátnői, félénk udvarlója, tanárai, újdonsült, nagyvilági kapcsolatai –, de Jenny története valójában egyszemélyes játéktér, a vendégművészek az ő karakterét sebzik és csiszolják, a rendező-forgatókönyvíró kettőst a hiteles aura megteremtésén túl láthatólag egyedül a lány tündöklése, bukása és újjászületése foglalkoztatja. Ennek elfogadható, átélhető és szórakoztató kibontása pedig kizárólag azon múlik, hogy az életrajzi alapanyaggal virtuózan bánó szövegkönyvíró és a szereplőmozgatást korábbi munkáiban is előtérbe helyező rendezőnő terelgetésével a nagynevű sztárokból, tisztes iparosokból és kezdő színészpalántákból álló gárda milyen mértékben képes felnőni a nagy ívű feladathoz.

A Jennyt alakító Carey Mulligan díjak és jelölések tucatjait gyűjtötte be a film bemutatása óta, amely visszaigazolja, hogy hiába idősebb hat évvel a fiktív hősnőnél, meggyőzően és szerepét mélyen átélve kelti életre a tágra nyílt szemű, szívű diáklány figuráját. Elbűvölő és elhanyagolt, elragadtatott és letaglózott, szirmait kényesen bontogató és védelmezőn bezárkózó egyaránt tud lenni, arcait, lélekvonásait a film kulcsjeleneteihez illően váltogatja. Méltó partnere ebben a 35 éves, sikamlósan negédes csábítót megformáló, sokat tapasztalt Peter Sarsgaard, aki egyébként már akkor képbe került, amikor a dán rendezőnő még át sem vette az irányítást. Az ő Davidje a lánnyal gyengéd és türelmes, barátaival nagystílű, Jenny anyjával lovagias, apjával megértő, humoros és elbájoló, miközben fokozatosan kiderülő apróbb-nagyobb stiklijei, elhallgatásai és hazugságai árnyalják kétarcúságát. Zseniálisan karikírozza a felfuvalkodott nyárspolgár, a busás partiban reménykedő gyám és a megtört apa figuráját Alfred Molina, aki a fontos mellékszerepet csaknem teljes értékű főszereppé formálja. Hasonlóan brillírozik erénycsősz és a Jennyt kerülgető zsidó David személyében antiszemita nézeteihez is táptalajra lelő igazgatónőként Emma Thompson, ahogy Olivia Williams is emlékezetesen játssza a kemény, de a tehetséget és a női helytállást elismerő Miss Stubbs szerepét. Ezúttal Sally Hawkins – aki Mike Leigh Hajrá, boldogság! című filmjében nemrég a boldogságtól kicsattanó, bohém lányként tűnt fel – ugyan bánatosabb arcát mutatja az egyetlen neki szánt jelenetben, „felismerhetetlensége” azonban színészi kvalitását csak még jobban kiemeli. Danny és Helen, azaz Dominic Cooper és Rosamund Pike a felsoroltakkal egyetemben azt szemléltetik, hogy Scherfig a diáklány élettörténetének illusztrálásához a csak néhány bakiban anakronisztikussá váló látványvilág mellett a karakteres színészi teljesítményben hisz – David kiélt, ám érző lelkű „üzlettársa” és annak ostoba, felszínes, de Jennyről gondoskodni kész szőke barátnője egyaránt jó támaszai a hajszálpontos szövegkönyvnek.

És ha már utóbbinál tartunk: az íróként is a társadalom mélyrétegeiben búvárkodó, leküzdhetetlen szenvedélyekben elmerülő és kiváló dialógusairól ismert Nick Hornby ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, bár a Lynn Barber angol újságírónő alig tízoldalas visszaemlékezéséből és önnön fantáziájából összegyúrt szöveg létrehozása alaposan feladta neki a leckét. Személyének köszönhetjük azt a minden képzeletet felülmúlóan eredeti filmforgalmazói leleményt, ami miatt a magyarországi bemutatkozás az Egy lányról címet kapta – a szintén Hornby regényéből készült (de forgatókönyvíróként nem jegyzett), 2002-es Egy fiúról (About a boy) ugyanis számottevő sikert aratott a könnyes vígjátékok nézői körében. A tucatkomédiák közül magasan kiugró Egy fiúról-nak csak annyi köze van az újabb Hornby-átirathoz, mint az Amerikai pite gyomorkavaróan harsány világának a Dogma közeli Olasz nyelv kezdőknek című filmhez – azaz nagyjából semmi. Vannak azonban közös vonások is: az előbbiek rendezői, a Weitz fivérek és az utóbbiak direktora, Lone Scherfig a két hasonló című alkotást szintúgy attraktív melodrámaként értelmezte, bár az Egy fiúról-ban a címszereplő Hugh Grant okán több a szellem, mint a kellem, az Egy lányról kifinomult szociális és pszichés szenzitivitása, példás színészi összedolgozása pedig szinte utánozhatatlan.

Anglia a háború sokkjából épphogy felépülve, a hidegháború kellős közepén, amikor „az oroszok bármikor atombombát dobhatnak ránk” (ahogy Jenny mondja a verbális lázadástól elképedt igazgatónőnek az egyik jelenetben), még Kennedy elnök meggyilkolása és C. S. Lewis ugyanaznap bekövetkezett halála, a szexuális forradalom, a 68-as mozgalmak, a Beatles és a feminizmus szárnypróbálgatása előtt; amikor idős és bizalmatlan nénikéktől értékes térképeket lehet lopni vagy áron alul értékesíteni a fekete bevándorlókkal megtöltött házat, de amikor az ealingi házaspárok vágyaiban még fontos szerepet kaphat az „álomvárosként” is ismert Oxford vagy Cambridge ódon patinája és egy mindkettőhöz szorosan kötődő híres író-professzor pszeudoismeretsége; amikor a konzervatív, angolszász felsőbbrendűséget hirdető elitiskolákban a háború alatt a zsidókkal történt „sajnálatos események” ellenére „nincs mentség” annak a „gonosz és igaztalan propagandának” a hangoztatására, mi szerint Jézus Urunk tulajdonképpen zsidó volt, ám a félvilági körökben a származás mit sem számít a leleménynyel szemben – nos, ez a szabadsághiánytól fulladozó, forrongásokkal és féltékenyen őrzött tradíciókkal ékes Anglia bontakozik ki a szemünk előtt Lone Scherfig, Nick Hornby összjátékának, a jelmez- és látványtervező alkotókedvének és a zeneszerző hozott anyagainak révén, s ebben az Angliában a történelmi és kulturális törésvonalak ellenére dánok, amerikaiak, angolok és nézőként bizony magyarok is fájdalmasan otthon érezhetik magukat.

A vásznon többször is feltűnő, homogén építészetével és a tudás szentélye, a társadalmi felemelkedés és betagozódás szimbólumaként megidézett Oxford jelmondata akár a film mottója is lehetne: fortis est veritas, az igazság erős. A történetből kiolvasható előjelek ellenére a giccset és a közhelyességet elkerülő Egy lányról a hamisság csáberejének és az igazság feltétlen, ám veszteségekkel súlyosbított diadalának apoteózisa. Tételdarab és nevelődési regény komoly didaxissal, amelynek legfőbb erénye az aprólékos lélek- és historiográfiai mozaik. És persze az alkotók, színészek ritka egymásra hangolódása.

Ami pedig a főszereplőt, Jenny Mellort illeti: sorsa ugyan távol áll a narniai Susan és Lucy Pevensie-étől, de mégis illenek rá kiötlőjük szavai: „A világ egy nagy szobrászműhely. Mi vagyunk a szobrok, és az a hír járja a műhelyben, hogy némelyek közülünk egy napon életre fognak kelni.” C. S. Lewis keresztény apologétaként az általa Zoénak nevezett és a Biosztól megkülönböztetett életformára, a szellemi, Istenben élt életre gondolt, amikor más helyütt e sorokat írta. Azonban az Egy lányról hősnője kezdetben szintén csiszolatlan, félkész szoborként tűnik fel, aki egy Teremtő-epigon kezébe kerül, ám belülről megújulva végül készen áll arra, hogy saját lábára állva megtegye első, önálló lépéseit.

 

 

 

Egy lányról. Színes, feliratos angol dráma, 95 perc, 2009. Rendező Lone Scherfig; író Lynn Barber; forgatókönyvíró Nick Hornby; operatőr John de Borman; jelmeztervező Odile Dicks-Mireaux; producer Finola Dwyer, Amanda Posey; vágó Barney Pilling; zeneszerző Paul Englishby; szereplők Carey Mulligan, Peter Sarsgaard, Alfred Molina, Cara Seymour, Olivia Williams, Emma Thompson, Dominic Cooper, Rosamund Pike, Matthew Beard.

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Esztelenek és holtak (Harry Brown. Színes, feliratos angol krimi, 98 perc, 2009. Rendező Daniel Barber.) Elsőre generációk harcaként is szemlélhetjük. A fiatalok robogóra pattannak, bedrogoznak,...

Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...

Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;) Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak...

Győrffy Iván: Beszédek beszéde (A király beszéde. Színes, feliratos angol filmdráma, 118 perc, 2010. Rendező Tom Hooper.) Pár évvel ezelőtt A királynő ásott az angol uralkodó família...

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...

 

 

Cimkék: Györffy Iván

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK